K. P. [Kertész Péter]

Nyomtatóbarát változat

Nem tudom, ki hogy van vele, én kétségbeejtőnek tartom, hogy a legkülönfélébb fogyatékosok véd- és dacszövetségre lépnek egymással. Mintegy önként és dalolva vállalva társadalmi kiközösítésüket. Külön sereglenek a gyengénlátók és vakok, a mozgásukban korlátozottak, a szellemi fogyatékosok szülei, a halláskárosodottak, önhibájukon kívül többletkiadásokra kárhoztatott cukorbetegek, immár az AIDS-fertőzöttek, a vesebetegek s természetesen a transzplantáltak is.

És persze a diszkrimináció újabb diszkriminációt szül, mert hiszen a fogyatékosok senkit nem látnának szívesen a még épek közül soraikban. Különben is – így a makkegészségesek – mit keressek én testi, fizikai és szellemi állapotukat illetően hátrányos, alkalmasint halmozottan hátrányos helyzetűek között. Volt szerencsém egy ízben mozgássérültektől megkérdezni, vajon miért nincs országos egyesületük vezetőségében senki fia a mozgásukban (még) nem korlátozottak közül, s a válasz már-már úgy hangzott, hogy aztán mit is keresne az ilyen ember közöttük. Mégsem hinném, hogy aki egész hátralévő életét tolószékben kényszerül eltölteni, az bármiféle gyűlöletet is érezne Carl Lewis s a hozzá hasonló villámemberek iránt pusztán azért, mert ők maguk olykor egy küszöb leküzdésére sem vállalkozhatnak. Más kérdés, mit szimbolizál rendíthetetlenül mifelénk a küszöb, s miért épülnek megannyi leküzdhetetlen akadállyal nálunk az otthonok, tudván tudva, hogy előbb vagy utóbb minden családban lesz olyan, akinek valamiért nehezére esik a járás. Ha másért nem, hát azért, mert uram bocsá’ megöregszik, s ami néhány éve még meg sem kottyant, az immár felér a Himalája megmászásával.

Sokat gondolkodtam azon, honnan ez a – kifejezetten a szocialista embertípusra jellemző ménykű nagy bizakodás, hogy soha nem rokkanunk meg, hogy soha nem leszünk átmenetileg sem kisebb-nagyobb műtét után. Ha ugyanis kevésbé bizakodnánk, akkor akár a villanykapcsolót is olyan magasságba lehetne elhelyezni a lakásban, hogy azt kényelmesen elérhesse valaki tolószékéből is, csak úgy, mint az ablak fogantyúját, s akkor, teszem azt, gázömlés esetén nem kellene nyomorultul elpusztulnia.

Mégsem mondanám, hogy a kulcsfogalom a küszöb, rámpa, és egyéb akadálymentes környezet.

Van valami a deklaráltan szűnőben lévő rendszer paternalizmusában, ami az elmúlt évtizedekben a legkülönfélébb fogyatékosokkal szembeni magatartást kialakította.

Heynemedines barátom zseniális matematikus, s egészen odáig jutott, hogy felvételizhetett az egyetemen. El is jutott valahogy az egyetem kapujáig, ám lekéste az írásbelit, mert nem került két olyan markos fickó, akik ölükben a harmadik emeletre felvitték volna. Mondanám persze, hogy mozgássérült, átlagon felüli képességű matematikusoknak rendhagyó módon lehetne a felvételijük, akár a kapu alatt is közvetlenül, de attól tartok, ehhez újra kellene fogalmazni az egész rendtartást, aminek – gondolom – most éppen nincs itt az ideje. Így aztán csak találgatni lehet, ki a nagyobb vesztes: az én egyszem barátom vagy a piacgazdálkodásra éppen átalló Magyarország?

Másik barátom él-hal a szörfözésért, s ebbéli tudományát – londoni lévén – a Balatonon akarná kipróbálni. Már-már mindent elintézett, fittyet hányva az abnormálisán magas árakra, mikor csak úgy elmenőben megkérdezte az utazási iroda előadóját: van-e lehetőség a hotel közelében hetente háromszor dialízisre? Mivelhogy veseelégtelenségben szenved évek óta, s ezért a mérget rendszeresen el kell távolítani a véréből. Dialízisre persze nincs lehetőség a magyar idegenforgalomban, ilyen szolgáltatás nincs, csináltassa meg a kedves vendég helyette a fogát, keressen fel egy csontkovácsot, s ha az ízületeinek jót akar, még véletlenül se mulassza el felkeresni Hajdúszoboszlót.

Olvasom a Vesebetegek Országos Egyesülete minap megtartott küldöttgyűlésére készült írásos beszámolót, s iszonyatosan érzem magam, hiszen ha már nem is tökéletesen, de még működőképes mind a két vesém. Akiknek viszont mindkét veséjük felmondta a szolgálatot, így fogalmaznak: „Részvétet, segítőkészséget szinte mindenkitől kaptunk az elmúlt időszakban, korrekt ellátásunk érdekében azonban átfogó, átgondolt, maradéktalan központi intézkedéseket igénylünk.” Félő azonban, hogy hiába. Ez idő szerint ugyanis „az egyesületnek még azért is harcolnia kell, hogy minden egyes társuk megkaphassa az életmentő ellátást”. Az igazi megoldás a veseátültetés lenne, ám ilyen műtéti beavatkozás viszont csak két intézményben történik, hozzávetőlegesen feleannyi, mint néhány évvel ezelőtt. Pedig egy baleseti halott két ép veséjével két vesebeteg életben tartható lenne. Arról nem beszélve, hogy a transzplantáció költsége lényegesen kevesebb, mint az elhúzódó dialízisé, és persze az sem nagyon számít, hogy a ma bizonytalan életesélyű emberek újra munkaképesek lehetnének. Ismert a népjóléti miniszter elődeitől átvett szlogenje: „az egészségügyben egyidejűleg van jelen a szűkösség és a pazarlás.” Nos a szűkösség nyilván az ellátás lehetőségeire vonatkozik, a pazarlás viszont a hiábavalóan elvesztett életekre.

Szlogenek és újabban fohászok helyett azonban úgy gondolom, el kellene dönteni végre, mi a fontosabb: ha a társadalom tartja el a rehabilitálásra váró szerencsétleneket, vagy hozzásegíti őket, hogy maguk gondoskodhassanak sorsuk alakításáról. Mert nem az az igazi kunszt, ha valaki két másik embertársa segítségével átjut a túlsó oldalra, hanem ha maga old meg ilyen, egyébként mindennapi feladatokat. S akkor az egyébként teljes életre képes fogyatékosok legelszántabbjai nem kényszerülnének maradék egészségüket apasztó szervezkedésekre, komissiókra, felettes hatóságokhoz kunyerálásokra.

• Belföld