Liberális hétvége Budapesten
Itt valahol, ott valahol – Budapesten, Ljubljanában, Pozsonyban, Prágában, Varsóban, később talán Szarajevótól Wilnóig sőt keletebbre is – néhány liberális összehajol. Kicsodák? Amolyan jómadarak. Mindig több szabadságot akarnak. Ilyen vagy amolyan nyelven szót tudnak érteni egymással. A nyelvi közlekedés alacsonyabb fokán, de a korláttól elmésebben és több mimikával cserélnek eszmét egymással, anyanyelvük különbözőségétől meg nem zavartatva. Az alaphang természetesen itt is komoly (amit csak darabossága enyhít), de azon túl inkább csúfolódó, mint sértődős.
Mit is csúfolnak? A hűbéri szellemet. Azt, hogy az egyik ember valamilyen odatartozás által különb, mint a másik, feljebb van, ítélhet róla. Az úrhatnám szolgalelkűséget ezen a vidéken nem ma és nem tegnap találták ki, ez a rendi hagyomány velejárója, aminek a szolgabíró vagy a párttitkár csak korhű variánsa volt. Évszázados hagyományról van szó, aminek megvan a bensősége, még akár az esztétikuma is. A polgári verseny helyett a valahova születés balszerencséje vagy kegyelme. Összefonódások, klánok a hatalom élén, munkásmozgalmi vagy úri családok. A konzervatív és a rendi rokon értelmű szavak Közép- és Kelet-Európában.
A liberalizmus a polgárosodás világnézete. A nemes és a jobbágy, a kapitalista és a proletár, a párttag és a pártonkívüli előírt dichotómiái helyett azt javasolja: legyünk egyenjogú, szabad polgárok. Az úr is legyen az, a paraszt is legyen az. A vállalkozó is legyen az, a munkavállaló is legyen az. Polgárok, akik egyenrangúak, és szerződést kötnek egymással különböző ügyekben. Elválasztják egymástól a hatalmakat, nem keverik össze a munkát a világnézettel, vallással. Nem pukkadoznak, hanem meggondolnak.
Ha vagy feljebb vagy, vagy lejjebb vagy, mert az egység sémájában látod magad, s az egységen belül lehetsz főember és közember, akkor mindenestül az vagy, egy vagy a helyeddel a hierarchiában, azon lógsz, a megfelelő kampón, nincs más támasztékod. Ha odaadod magad egy tenálad magasabb eszmének, a te személyes szabadságodnál magasabbrendűként felfogott eszmének, akkor, te, kérlek alássan, noha kedves fickó vagy, és jól ki lehet jönni veled, kénytelen leszel folyton megsértődni, mert úgy képzeled, hogy te eleve valami nemesebbet képviselsz önmagadnál, az egyházat, az államot, a pártot, a nemzetet, és e magasztos dolgok nevében muszáj neked, szegény barátom, muszáj lesz érzékenykedned. Ha bevallanád a tényállást, hogy az ember a maga nevében beszél, és jobb, ha ezt a csupasz tényt nem mismásoljuk el, mert attól inkább butábbakat mondunk, mint okosabbat, ha erre az őszinteségre vetemednél, akkor megszabadulhatnál attól a kedélybetegségtől, hogy szinte lesned kell az alkalmat, mikor sértődhetsz meg.
Ebben aztán igazán semmi újdonság sincs. Az egész Kádár-királyság a nevetségig sértődős volt. A cenzúra szüntelen felszisszent, és az ellenzék-ellenség (emlékeznek még erre a finom szópárra?) földalatti terrorját emlegette, amivel szemben szegény uralkodó párt ott árválkodott védtelen. Egyszóval az én optimista-aufklérista panglossmesteri bávaságom azt sugallja, hogy a paradigma a ludas, abból jön a sértődés, ha az ember önmagánál többnek képzeli magát, ha ahelyett, hogy metafizikailag és alkotmányosan egyenrangú polgárként megbarátkozna olyan-amilyen önmagával, valamilyen magasabb eszme fényében akar osztozni, eleve beavatottabban, fontoskodóbban a többieknél, fejedelmi lapossággal, amely viselkedést az iskolaigazgatótól fölfelé felekezeti különbség nélkül tanácsos volt e vidéken megtanulni.
Magától értetődik, hogy a rendi-autoritárius tradíció (hogy az egyik parancsol és a másik engedelmeskedik) átjárja a férfiak és a nők, a felnőttek és a gyerekek, az életerősek és az öregek, a főnök és a beosztott, a hivatalnok és az ügyfél, a tanár és a diák etc. viszonyát. A rendi ember a másik emberben inkább a pozíciót nézi és nem a személyt, és ezért a polgári udvariasságtól hajlamos mindkét lehetséges irányban eltérni, felfele törleszkedő, lefele dölyfös. Szegény fejének nehéz az élete, mert felülről letolhatják, alulról pedig szemtelenségre vetemedhetnek holmi ellenzéki machinátorok ösztönzésére vele szemben. Ismétlem: a normatív alkalmazkodás (hogy egy magasabb eszmén csüggve szüntelen annak függeléke vagyok) sértődésre, természetesen kollektív sértődésre predesztinál.
A konzervatív értelmiséginek nincsen könnyű dolga, amikor magasabb ügyet védelmezve, gyakorta felhördülve, ellenvéleményben, tréfában sötét motivációt keresve, ellenséggé démonizálva ellenzékét, még a humorérzékét, tárgyilagosságát, pontos nyelvhasználatát is meg akarja őrizni.
Vannak emberek, akik nem veszik be a fellengzős laposságokat. Az ilyenek előbb-utóbb rájönnek, hogy liberálisok. Mivelhogy szívesebben beszélnek a maguk nevében.
Valamennyi nyugati demokrácia – liberális demokrácia, amelyben kormány és ellenzék, bárminek is nevezik magukat, osztanak bizonyos illemszabályokat. Van, amit lehet csinálni, van amit nem lehet csinálni. Nem lehet a versenyt és a protekciót összegyurmázni, abból ugyanaz a katyvasz jön ki, mint amiből kimászni próbáltunk. Vagy a teljesítmény számít, vagy a lojalitás. Rendi társadalomban a lojalitás számít. Vallási-ideológiai lojalitás és tekintélytisztelet. Ennek is megvan a maga szépsége, de ez nem a meritokratikus polgári társadalom szelleme. Mi számít? Az, hogy mit mond, vagy az, hogy ki mondja? Ki játszhat? Mindenki, vagy csak a beltagok? Akiket összefog egy közös érzület amazok ellen?
A kollektivizmusok mindig dühösek, militánsak, ellenségkeresők. Ha nincs ellenség, ha nem tudnak koholni egyet, akkor a kollektivizmus elveszti a varázsát. Ha ellenben mindenki örömére feltűnik, felködlik az ellenség a láthatáron, akkor megindul a harc. Az ellenségelhárítás újabb és újabb polgárokat szervez be az ellenség megfigyelésére, és mivel számára a megfigyelő sem elég megbízható, ezért a megfigyelők is megfigyelik egymást. Ha a közösség eszméjét teljes diadalra viszik, akkor már nem is lesz ellenség, csak megfigyelők lesznek, akik szívük mélyéig a leghelyesebb eszméket vallják. Akkor aztán muszáj tisztogatni, muszáj elválasztani a tiszta búzát az ocsútól! Vegyük csak elő a kiközösítendők listáját? A szent egység nevében kit ebrudaljunk ki a helyiségből? Netalán a fürgéket? No persze, nem minden fürge ürgét, a lassúbb mozgású véneket nem mind. Egyik-másik ürge kivételezett lesz, fehér karszalagot kap.
A liberális demokrácia azt jelenti, hogy a bürokrácia nem kedvezményezhet, és nem hozhat hátrányos helyzetbe semmilyen gondolkodásmódot. Ha van kormányzati ideológia, akkor zárt társadalom keletkezik, amely értelemszerűen nem rendelkezik a nyitott társadalmak előnyeivel. Önként lemond tehát a szabad polgárosodással együtt járó gyarapodásról és művelődésről. Ha az emelkedés ideológiához kötött, akkor megismétlődik és újratermelődik a kelet-európai lemaradási szindróma a hozzá tartozó szellemi reflexekkel, az irigységgel és az önsajnálattal.
- Beszélő [6]