Skip to main content

Végzetes győzelem?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Liberális hétvége Budapesten


Nyugat-Európában sokan azt mondják: a liberalizmus halálra győzte magát. Megvalósult szinte minden, amit a liberálisok az elmúlt két évszázad alatt követeltek: a jogállamiság, az alkotmányos demokrácia, az emberi jogok intézményes védelme, a piacgazdaság, az áru-, személy- és tőkeforgalom, valamint a tájékozódás és tájékoztatás korlátainak fokozatos lebontása. A liberalizmus saját diadalával, úgy látszik, feleslegessé tette önmagát.

Ami ebből a hatalmas történelmi irányzatból Nyugaton maradt: egy töredéke a politikai pártrendszerek széles spektrumának, azonban egy olyan töredék, amelynek számszerű jelentősége nem áll arányban tényleges politikai súlyával. A liberális pártok Nyugaton többnyire a társadalmi lelkiismeret és a politikai korrekció szerepét töltik be, a koalíciók aritmetikáját egyensúlyozzák, és az értelmet képviselik az érzelmek csapongásaival szemben. Ezért: a liberalizmus többé nem tömegpárt, elemeivel ugyanakkor áthatja más pártok szellemiségét és politikáját.

Érvényes ez Közép- és Kelet-Európára is? Aligha, mert ezekben az országokban még távolról sem alakult ki az a széles, önszervező és önirányító polgári társadalom, amelynek hordereje elegendő lenne ahhoz, hogy megalapozza, megszilárdítsa és továbbfejlessze a politikai és a gazdasági keretfeltételek újjászervezését. A politikai rendszerváltás, mint láttuk, hetek vagy napok alatt megtörténhet; a gazdasági szerkezet átalakítása már éveket fog igénybe venni; a társadalom fejlődése pedig, a nyugati értelemben vett polgári társadalom kialakulása, évtizedeket átfogó folyamatok eredménye lesz. A probléma az, hogy a társadalmi szerkezet kifejlődése nélkül, autonóm intézmények, szakszervezetek, vállalkozói réteg, középosztály és önérdekeket artikuláló helyi közegek nélkül mind a politikai demokrácia, mind a gazdasági szerkezetváltozás tartós hatékonysága, és jövője bizonytalan.

Közép- és Kelet-Európában az alkotmányos demokrácia és a piacgazdaság szerkezete egy társadalmi vákuumra épül; különösen érzékeny tehát minden megrendülésre. A liberális erők feladata ezért – ki más vállalná ezt a szerepet? –, hogy elősegítsék annak a szilárd, fejlődőképes polgári társadalomnak kibontakozását, amelynek pillérén egy hatékony politikai és gazdasági rendszer nyugszik. Ez nem korlátlan kapitalizmust jelent, hanem ellenkezőleg: a hatalom intézményes megosztását és ellenőrzését, az érdekszervezetek, társadalmi és regionális csoportosulások mozgási terének kiszélesítését, az egyén jogainak, felelősségének és kockázatainak egyensúlyba helyezését, az információ és a kritikus szellemiség szabad áramlásának garanciáját. Ilyen kibontakozást nem lehet központilag irányítani, de teljesen önmagára hagyni sem. A mindenkori kormányzat túl rövidlátó ahhoz, hogy irányítani tudja; a laissez-faire túl sok ellentéttel van telítve ahhoz, hogy belőle spontán rend szülessen. Állandó párbeszédre, kölcsönös kezdeményezésre és versengésre van szükség ahhoz, hogy a szerkezet egésze dinamikus egyensúlyban maradjon. A liberalizmus nem örök igazságok kinyilatkoztatása, hanem örökös tanulás, jobb, célszerűbb, elfogadhatóbb megoldások szakadatlan keresése. Közép- és Kelet-Európában mindez még távolról sem valósult meg; itt a modern értelemben vett liberalizmusra tehát még fontos feladatok várnak.

A múlt hét végi találkozó, amelyre a Szabad Demokraták Szövetsége és a Friedrich–Naumann Alapítvány közösen hívta meg a közép- és kelet-európai liberális irányzatok számos képviselőjét, megerősítette azt a meggyőződést, hogy a térség számtalan égető problémáját, a nemzeti kisebbségek kérdését, a külső és belső biztonságot, a piacgazdaság megalapozását és a demokrácia megszilárdítását sem felső paranccsal, sem a nacionalista érzelmek spontán megnyilatkozásaival, hanem csak az ésszerűség és célszerűség eszközeivel, a civil társadalmi bázis fokozatos felépítésével, a belső és külső kommunikáció korlátainak felszámolásával és a népek közötti dialógus intézményesítésével lehet megoldani.

Ellentétben a fejlett nyugati országokkal: Közép- és Kelet-Európában a liberalizmus még nem győzte halálra magát. Az igazi küzdelem még előtte áll.

(Naumann Alapítvány)














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon