Stefan A. Musto

Nyomtatóbarát változat

Nyugat-Európában sokan azt mondják: a liberalizmus halálra győzte magát. Megvalósult szinte minden, amit a liberálisok az elmúlt két évszázad alatt követeltek: a jogállamiság, az alkotmányos demokrácia, az emberi jogok intézményes védelme, a piacgazdaság, az áru-, személy- és tőkeforgalom, valamint a tájékozódás és tájékoztatás korlátainak fokozatos lebontása. A liberalizmus saját diadalával, úgy látszik, feleslegessé tette önmagát.

Ami ebből a hatalmas történelmi irányzatból Nyugaton maradt: egy töredéke a politikai pártrendszerek széles spektrumának, azonban egy olyan töredék, amelynek számszerű jelentősége nem áll arányban tényleges politikai súlyával. A liberális pártok Nyugaton többnyire a társadalmi lelkiismeret és a politikai korrekció szerepét töltik be, a koalíciók aritmetikáját egyensúlyozzák, és az értelmet képviselik az érzelmek csapongásaival szemben. Ezért: a liberalizmus többé nem tömegpárt, elemeivel ugyanakkor áthatja más pártok szellemiségét és politikáját.

Érvényes ez Közép- és Kelet-Európára is? Aligha, mert ezekben az országokban még távolról sem alakult ki az a széles, önszervező és önirányító polgári társadalom, amelynek hordereje elegendő lenne ahhoz, hogy megalapozza, megszilárdítsa és továbbfejlessze a politikai és a gazdasági keretfeltételek újjászervezését. A politikai rendszerváltás, mint láttuk, hetek vagy napok alatt megtörténhet; a gazdasági szerkezet átalakítása már éveket fog igénybe venni; a társadalom fejlődése pedig, a nyugati értelemben vett polgári társadalom kialakulása, évtizedeket átfogó folyamatok eredménye lesz. A probléma az, hogy a társadalmi szerkezet kifejlődése nélkül, autonóm intézmények, szakszervezetek, vállalkozói réteg, középosztály és önérdekeket artikuláló helyi közegek nélkül mind a politikai demokrácia, mind a gazdasági szerkezetváltozás tartós hatékonysága, és jövője bizonytalan.

Közép- és Kelet-Európában az alkotmányos demokrácia és a piacgazdaság szerkezete egy társadalmi vákuumra épül; különösen érzékeny tehát minden megrendülésre. A liberális erők feladata ezért – ki más vállalná ezt a szerepet? –, hogy elősegítsék annak a szilárd, fejlődőképes polgári társadalomnak kibontakozását, amelynek pillérén egy hatékony politikai és gazdasági rendszer nyugszik. Ez nem korlátlan kapitalizmust jelent, hanem ellenkezőleg: a hatalom intézményes megosztását és ellenőrzését, az érdekszervezetek, társadalmi és regionális csoportosulások mozgási terének kiszélesítését, az egyén jogainak, felelősségének és kockázatainak egyensúlyba helyezését, az információ és a kritikus szellemiség szabad áramlásának garanciáját. Ilyen kibontakozást nem lehet központilag irányítani, de teljesen önmagára hagyni sem. A mindenkori kormányzat túl rövidlátó ahhoz, hogy irányítani tudja; a laissez-faire túl sok ellentéttel van telítve ahhoz, hogy belőle spontán rend szülessen. Állandó párbeszédre, kölcsönös kezdeményezésre és versengésre van szükség ahhoz, hogy a szerkezet egésze dinamikus egyensúlyban maradjon. A liberalizmus nem örök igazságok kinyilatkoztatása, hanem örökös tanulás, jobb, célszerűbb, elfogadhatóbb megoldások szakadatlan keresése. Közép- és Kelet-Európában mindez még távolról sem valósult meg; itt a modern értelemben vett liberalizmusra tehát még fontos feladatok várnak.

A múlt hét végi találkozó, amelyre a Szabad Demokraták Szövetsége és a Friedrich–Naumann Alapítvány közösen hívta meg a közép- és kelet-európai liberális irányzatok számos képviselőjét, megerősítette azt a meggyőződést, hogy a térség számtalan égető problémáját, a nemzeti kisebbségek kérdését, a külső és belső biztonságot, a piacgazdaság megalapozását és a demokrácia megszilárdítását sem felső paranccsal, sem a nacionalista érzelmek spontán megnyilatkozásaival, hanem csak az ésszerűség és célszerűség eszközeivel, a civil társadalmi bázis fokozatos felépítésével, a belső és külső kommunikáció korlátainak felszámolásával és a népek közötti dialógus intézményesítésével lehet megoldani.

Ellentétben a fejlett nyugati országokkal: Közép- és Kelet-Európában a liberalizmus még nem győzte halálra magát. Az igazi küzdelem még előtte áll.

(Naumann Alapítvány)

• Beszélő