Adam Michnik

Nyomtatóbarát változat

Átmeneti rendszerben élünk. Senki sem tudja megmondani, hogy milyen irányban fejlődünk. Mi, a demokratikus ellenzék tagjai úgy érezzük, győztünk, ízlelgetjük a győzelmünket, mint ahogy a kommunisták – nemrég még börtönőreink – ízlelgetik vereségük keserűségét. És ugyanakkor – győzelmünk tudatában – valahogy mégis veszteseknek érezzük magunkat… Tucatszámra alakulnak a különböző csoportok és pártok: hasonló jelszavakat hirdetnek, miközben ellenfeleiket minden létező bűnnel megvádolják, ám önmagukat az össznemzeti érdekek egyedüli képviselőjének és letéteményesének nyilvánítják. A személyes ellentétek erősebbek az értékek körüli vitáknál, nagyobb harc folyik a külsőségekért, mint az eszmékért. A kommunista elnyomás évei alatt tehetetlenségre szoktattak bennünket. Képtelenek lettünk érdekeink érvényesítésére, értékeink védelmére, a másság elviselésére.

Mindannyian valljuk, hogy vissza kell térnünk Európába, de érdemes elgondolkodni azon, hogy mit is takar ez a jelszó valójában. Nálunk, Lengyelországban ez természetesen nem jelenti azt, hogy át kellene értékelnünk kultúránk nagy áramlatait. Czeslaw Milosznak, Leszek Kolakowskinak, Andrzej Wajdának vagy Witold Lutoslawskinak nem kell visszatérnie Európába, mint ahogy Tadeusz Konwickinak vagy Zbigniew Herbertnek sem kell. Nekik mindig megvolt a helyük ebben a szellemi Európában. A berlini fal lebontása és a vasfüggöny felszámolása azonban mégsem maradhat következmények nélkül a kultúrában sem. Más fogalmakkal él, más kényszerképzetekkel viaskodik ma a totalitarizmus kényszerzubbonyától épp hogy megszabaduló kultúra, mint az, amelyik nem is viselte ezt a zubbonyt az elmúlt 34 évben. A tapasztalatok ilyen ütköztetéséből kialakuló párbeszéd gazdagabbá leheti Európát. És ehhez a dialógushoz mi sokkal többet adunk hozzá, mint amennyit kapunk, mivel – Carl Jaspers szavaival élve – rendelkezünk a szélsőséges helyzetekben való létezés tapasztalatával.

Az Európába való visszatérés a normális piacgazdaság újjáteremtését is jelenti. Mindannyian tudjuk, miként juthatunk a piacgazdaságból a totalitárius tervgazdaságba, de arról még senkinek sincs tapasztalata, miként lehet a totalitárius gazdaságot piacgazdasággá alakítani, milyen út vezet az állami tulajdon monopóliumától a gazdálkodó szervezettípusok pluralizmusáig. Az akvárium és a halászlé közti különbség jól ismert problémáját kell megoldanunk: jól tudjuk, az akváriumból lehet halászlét csinálni, ám fordítva, ez már nemigen megy. Nem lehet életet lehelni abba, ami már elpusztult, ám nekünk mégis meg kell ezt kísérelnünk. S ráadásul mindezt egy olyan társadalomban, amelyből teljesen kiirtották a gazdasági kezdeményezőképességet, s még csak történelmi példákra sem hagyatkozhatunk. Sem az állami intézmények, sem az emberek nincsenek lelkileg felkészülve az ilyen helyzetben való talpon maradásra. Az állam korlátlan hatalomra tett szert, miközben az irántuk való felelősséget is magára vállalta. Mint a börtönparancsnok, aki rács mögött tartja az embereket, de köteles mindennap egy tál levest juttatni neki.

És ezek az aknák most robbannak…

Újjáélednek a totalitárius állam és az elnyomott társadalom közötti háború idején kialakult magatartásminták. A múlt bűneiért most a Szolidaritás kormányának kell fizetnie.

Miközben piacot vagy reprivatizációt emlegetünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy a piac fogalmának is többféle értelmezése létezik. Ha a terv iránt táplált vakhitet most a piac bálványozása váltja föl, joggal aggódhatunk. Mert a piac azt jelenti a gazdaság számára, amit a szabadság a politikai demokrácia számára. Első és nélkülözhetetlen feltétel, de nem helyettesítheti az állam gazdaságpolitikáját és az emberek gazdasági kezdeményezéseit. A piac sokféle lehet. Tudjuk jól, milyen különbség van Milton Friedman piacértelmezése és mondjuk a svéd szociáldemokraták emberközpontú piacelképzelései között.

A piac kultusza Milton Friedman eszméit segíti diadalra. Mert mit is jelent a chicagói iskola követőjének lenni egy posztkommunista országban? Jelenthet bizonyos gyakorlatot, s bizonyos determináltságot a tulajdonreformra irányuló törekvésekben. De jelentheti ez az önzés piedesztálra emelését, a gyengék és szegények iránti megvetést, a keresztény parancs semmibevételét.

Ez a lényege a Szolidaritás-mozgalom paradox helyzetének. Egyfelől a piac és a reprivatizáció mellett kötelezzük el magunkat, mert normális gazdaságot akarunk, másfelől viszont védekezünk: ki akarjuk védeni a piac és a reprivatizáció hatásait, mert oltalmaznunk kell a legszegényebbeket és a leggyengébbeket.

A piac problémájához szorosan kapcsolódik a politikai kultúra kérdése. A politikai kultúrát éppúgy nem tudtuk elsajátítani, mint a piac megteremtésének lehetőségeit, ehelyett mindenféle barbár eljárásokhoz folyamodtunk. E veszély felismeréséből fakad a populizmus terjedése is. A populizmus tudatos lemondást jelent a gondolkodásról – a szociális demagógia javára. A populista kész mindenkinek mindent megígérni, hogy aztán hatalomra jutva mindenkinek a fejére koppintson. Holott az igazi politikai kultúra azt jelentené, hogy együtt tudunk élni a különféle vérmérsékletű és különféle beállítottságú emberekkel, hogy a többség akaratából létrejött hatalom alapján tiszteletben tartjuk a kisebbségek jogait, képesek vagyunk arra, hogy a dialógus folytatása érdekében lemondjunk a rágalmazásról és a gyűlölködésről, s hogy minden bonyolult helyzetben makacsul keressük a kompromisszum lehetőségeit.

Lengyelország katolikus ország; a lengyelek többsége katolikusnak vallja magát. A lengyel társadalom azonban nem homogén, különböző értékeket valló, különböző világnézetű emberek alkotják. A katolikus egyháznak döntő szerepe volt abban, hogy a lengyelek megőrizték szellemi és nemzeti identitásukat, és védekezni tudtak a kommunizmus totális elnyomásával szemben. A kommunizmus bukása után azonban ugyanez az egyház merőben új helyzetben találta magát. Megtanulta az évek során, hogyan védekezzék a kommunizmussal szemben, de nem tanulta meg, mert nem volt rá alkalma, miként éljen együtt az értékek sokféleségével egy demokratikus, pluralista társadalom keretein belül. Legalábbis elgondolkodtatóak azok az elképzelések, amelyeket az egyház az utóbbi időben a pluralista társadalomban való működéséről nyilvánosságra hozott. Mert mi mást jelent egy abortuszt tiltó törvény követelése, ha nem azt, hogy az egyház saját álláspontját közvetlenül a büntetőtörvénykönyvben akarja érvényesíteni? Minden katolikus tudja, hogy az abortusz gyilkosság. És nem ez az aggasztó. Nem lehet rossznéven venni a püspököktől, hogy ezt hirdetik, s ezt követelik meg a hívőktől. Az a püspök, aki lemond ezen isteni törvény betartásáról, megtagadja egyháza tanításait. Felmerül azonban a kérdés, hogy egy pluralista társadalomban az isteni törvényeknek a rendőri apparátus és a büntetőtörvénykönyv segítségével kell-e érvényt szerezni? Feltehetjük a kérdést, hogyan védhetjük meg a meg nem született gyermek életét: a hívőkkel folytatott dialógus révén, avagy rendőri és ügyészi kihallgatás során?

Hasonló a helyzet az iskolai hitoktatással. Barbárság volt, hogy megakadályoztuk a gyermekek katolikus szellemben való nevelését és hitoktatását. Ha viszont a hívő és nem hívő gyerekeket egyaránt állami rendelettel kötelezzük a hittanra, lemondunk a meggyőzés eszközeiről – a hatalmi szó javára. A posztkommunista társadalmak természetüknél fogva intoleránsak. Nem tudni, a gyerekek türelmesebbek lesznek-e szüleiknél: joggal tehetjük fel a kérdést, hogy az iskolai hitoktatás bevezetése nem fog-e teret nyitni a nem katolikus kisebbséggel szembeni türelmetlenségnek.

Nem egy püspök hangoztatja, hogy a katolicizmus természeténél fogva toleráns. Engem ez az álláspont nem győz meg. Nem tudok olyan esetről, hogy a katolikus szószékről elítélték volna az intolerancia olyan megnyilvánulásait, amelyek a nem katolikusokat sértették. Ezek szerint ismét érvényes lenne Montalembert híres formulája: „Amíg kisebbségben vagyok, jogokat követelek magamnak, ezt diktálják elveim; ha többségben vagyok, megfosztalak jogaidtól, mert azt diktálják elveim.” A pluralista társadalomban való létezés feltételezi, hogy önmagunkat is képesek legyünk korlátozni, és tudatában legyünk annak, hogy erre az önkorlátozásra szükség van, mert enélkül – Tadeusz Mazowiecki találó megfogalmazása szerint – az ökumenikus társadalom nem létezhet. A kérdés csak az, képesek lesznek-e a katolikus püspökök egy pluralista, toleráns és ökumenikus társadalom egyik alkotóelemévé válni? Miként fogja majd az egyház magát korlátozni, s az önmagának szabott határokat tiszteletben tartani?

Komoly veszélyt jelent a születőfélben levő demokrácia számára a szabadság kiteljesedésével egy időben felszínre törő nacionalizmus is. A nacionalizmus nem más, mint a függetlenségi törekvések erőszakos elfojtására érkező torz válasz. Torz, mivel saját kultúrájának védelménél erőteljesebben nyilvánul meg benne a más kultúrák értékeinek elvetése. Ez a nacionalizmus elhárítja a felelősséget a kommunizmus bűneiért. Milyen egyszerű egy orosznak azt mondania, hogy az oroszországi kommunizmust idegenek – zsidók, lengyelek, lettek – csinálták. Milyen könnyű egy lengyelnek azt mondania, hogy mindenről az oroszok tehetnek. Milyen könnyen állítja egy román azt, hogy a magyarokat terheli a felelősség, egy magyar azt, hogy a zsidók a bűnösök. A nacionalizmus nem az egyéni szabadság ideológiája, hanem a nemzetállamé.

A nacionalizmus másokat kizáró nemzeteszmét feltételez. Első számú ellensége a más nemzet, eztán következik – immár saját országán belül – a kozmopolita. A nemzet tehát igazi és kozmopolita polgárokra osztható. A kozmopolitizmus és a nacionalizmus vádja egyébként a kommunista propaganda kedvelt fogása volt. Ha valakit nacionalistának kiáltottak ki, ezzel meg akarták torolni a függetlenség és a nemzeti identitás ügyéért való kiállását. A kozmopolitizmus vádja mögött az egyetemes gondolkodásra való törekvés bűne rejtőzött. A posztkommunista nacionalizmus szintén megbélyegzi a kozmopolitizmust, ebben az európai toleranciától, az európai normáktól és a demokráciától való be nem vallott félelem fejeződik ki. Egy olyan rendtől való félelemé, ahol le kell vetkőznünk saját xenofóbiánkat: hiszen idegengyűlölettel – miként büdös lábbal – nem illik európai asztalhoz ülni.

Az elmaradottságuk tudatára ébredő posztkommunista társadalmak válaszút előtt állnak. El kell határozniuk, Európa felé induljanak, vagy nacionalista elvekből kiindulva saját utat keressenek. Úgy tűnik, ez a kérdés országainkban még nem dőlt el, lehet, hogy az Európába való visszatérés túl nehéz és költséges lesz, de lehet, hogy Európa sem akarja majd befogadni szegény rokonait. Ez pedig kiválthatja az Európától való elfordulást, ami viszont a nagyratörő ambíciók s a kisebbrendűség furcsa egymásba fonódásából létrejövő nemzeti megalománia táplálója lehet.

A mi posztkommunista Európánkat tehát két szellemi kultúra konfliktusa osztja meg. Az egyik az európai normákhoz való igazodást szorgalmazza, a másik pedig azt hirdeti, térjünk vissza a saját nemzeti gyökereinkhez, s ezzel összhangban álló rendet hozzunk létre. Ha az orosz politikai életből akarunk példákat felhozni, akkor két nevet kell megemlíteni, két akadémikusét: Szaharovét és Safarevicsét. Szaharovét, aki az orosz demokrácia jelképe lett, s mindazé, ami Oroszországban európai, és Safarevicsét, aki a szélsőséges orosz nacionalizmus jelképe, vagyis az orosz xenofóbiáé.

E két tábor képviselői mind ez ideig – talán Magyarország kivételével – nem tömörültek politikai csoportosulásokba. Inkább szellemi, mintsem politikai mozgalomként határozzák meg magukat: a politikai szembenállás nem fogalmazódik meg világosan. Ebből azonban két komoly veszély fakad. Az egyik: a demokrácia olyan gyenge lesz, hogy nem tud új politikai rendet létrehozni, mivel a létrejövő politikai pártok sokasága nem tud számottevő blokkot alakítani. A másik veszély az, hogy a politikai pártok olyan gyengék lesznek, hogy nem lesznek elég vonzóak a választók számára. Tehát Lengyelországban attól kell tartanunk, hogy vagy túl sok, vagy túl kevés párt lesz.

A kommunizmus utáni Európa az antitotalitariánus forradalom második szakaszába lépett. Az első fázis a szabadság kivívása és a kommunista diktatúra megdöntése volt. A másodikat a hatalomért való harc és az elszámoltatás igénye jellemzi. Minden forradalomnak megvan a maga logikája, s minden forradalom hajlamos arra, hogy felfalja saját gyermekeit. Ha a legfőbb politikai erők képesek lesznek kompromisszumot kötni, megteremtődhet a demokrácia. Ha a bosszúállás logikája győz, a diktatúra poklában találhatjuk magunkat.

Tőlünk függ, milyen jövőt építünk fel magunknak. Választhatjuk az európai rendet, amelyet normális konfliktusok és normális emberi kompromisszumok jellemeznek, s ezzel egy sokszínű, s éppen sokszínűsége miatt veszélyes világot nyerhetünk. Vagy egy autoriter állam mellett tesszük le voksunkat, s ezzel a kulturális sokszínűséget és a vallási türelemről lemondó kvázi diktatórikus hatalmat választjuk, amely a hétköznapi bajok orvoslására csak gyűlölködést és sovinizmust kínál.

(Fordította: Kertész Noémi)

• Beszélő