Petri György

Nyomtatóbarát változat

Lengyel László mind irodalmibbá váló publicisztikájában a politika is esztétizálódik. Ki éli túl című írásának tanulsága szerint a színpad – jelesül az abszurd dráma – szabályainak engedelmeskedik: „Havel, Komarek, Dubcek és Klaus a legnagyobb beleérzéssel mozognak az abszurd gyöngéd és nevettető, kegyetlen és feszült színpadán.” Havel közönségsikerét és a Pozsgayt potenciálisan megillető vastaps elmaradását magyarázó cikkében egy sajátos politológiai esztétika körvonalazódik: a politológiai giccsé. „Valahol mélyen mindenki sejti, ha nem lenne Havel, akkor lenne más – ez teszi Havelt oly szeretetté és nélkülözhetetlenné.” Ez a paradoxon, miszerint valakit felismert nélkülözhetősége lesz nélkülözhetetlenné, annyira mély, hogy én „valahol mélyen” sem értem. De lássuk a „Havel-jelenség” közönséglélektani leírását. „Ezért gondolja a háziasszony Usti nád Labemben, hogy lekvárt kéne neki küldeni, mert ilyet még nem evett, ezért hiszi a munkás Ostravában, hogy ha meghívná egy sörre, mindenről el tudnának beszélgetni, ezért véli a pozsonyi egyetemi hallgató, hogy Havel biztosan értené, miért elviselhetetlen az egyetem. Olyan ő, mint a fiatal József Attila istene, aki ha rikkancs volna, segítenénk kiabálni neki… etc., etc.” Ilyen az ideális karizmatikus vezető. Nem is egy Havel. Egy haver. Mi viszont itt állunk, ahogy a szólás mondja, télvíz idején kerti törpe nélkül. „E szerető együttérzés hiányzik Iliescuval, Pozsgayval és immár Gorbacsovval szemben is.” Félreértés ne essék: Havelt jelentős művésznek és igen vonzó politikai személyiségnek tartom. Tisztában vagyok a karizmatikus vezető meglétének politikai előnyeivel (bár lehetséges hátrányaival is). Amit elutasítok, az a karizmatikus vezető hiányának dramatizálása, illetve az esszé idézett részében kifejeződő politikai ízlés.

Nem vitatom a személyes elem, az emberi tényező fontosságát a politikai életben. Választás előtt ez képtelenség is lenne. Kétlem azonban, hogy a rendszerváltás kívánatos iránya a paternalizmus helyen a fraternizálás lenne. Lengyel Lászlónak pedig nem hiszem el, hogy komolyan gondolja a szentimentális közvetlenségnek ezen archaikus bájú politikai modelljét, amit szerintem már „az Usti nád Labem-i háziasszony” sem vesz be. Közvetlenség ide, söröskrigli oda, azért az hűvös paritásos megfontolás alapján dőlt el, hogy némi huzavona után Havel a köztársaság, Dubcek pedig a parlament elnöke lett. Különösen azok után nem hiszem el, hogy Pozsgaynak azt a megkésett javaslatot teszi, hogy az államminiszternek néhány hónapra önkéntes száműzetésbe kellett volna mennie, hogy a távolléte által keltett vákuummal éreztesse meg nélkülözhetetlenségét. Eltekintve attól, hogy jómagam – és talán nem egy szál egyedül – ellettem volna mindannyiunk Imréje nélkül, ez a taktikai javaslat tartalmaz annyi hideg machiavellista fifikál, ami kérdésessé leszi a naivan érzelgős Havel-portré hitelét.

Hogy karizmatikus vezetők támadnak-e vagy sem, illetve hogy karizmatikus egyéniségek politikai vezetőkké válnak-e vagy sem, az valószínűség kérdése. A karizmatikus szerep lehetőségének valószínűsége az események „drámaiságával” arányosan nőhet. Így is történt valóban drámai körülmények között a politikai üldözött Walesa és a politikai fogoly Havel esetében. De nem így történt az NDK-ban, ahol az Egységpárt Number One-jaként a súlyosan kompromittálódott Krenz hozta – tömegnyomás alatt ugyan, de ijesztő gyorsasággal – az önfelszámoló intézkedéseket, jelenleg pedig a pártot az igencsak szerény népszerűségi indexszel bíró Gysi, és a kormányt a derék reformer, de karizmatikusnak éppenséggel nem nevezhető Modrow reprezentálja. A másik oldalon a romániai forradalom szimbolikus alakja, Tőkés László, aki valóban nagy formátumú egyéniség, legjobb esetben a magyar kisebbség politikai vezetője lehet annak ellenére, hogy a romániai forradalom tulajdonképpen az ő á propos-jából tört ki. Radikális változások tehát igenis végbemehetnek lenyűgöző személyiségek nélkül, illetve nem okvetlenül az ilyen személyiségek lesznek a rendszerváltás hordozói.

Ennél is fontosabbnak tartom azonban leszögezni, hogy kifejezetten ellenszenves számomra Lengyel László vezérszükséglete. Egy demokratikus és modern kormányzásnak nem vezérekre van szüksége, még akkor sem, ha a vezér már nem „lánglelkű hadvezér” vagy „vasakaratú Führer” volna, hanem ihletett szakértő, a computer-klaviatúra virtuóza, vagy éppen a kommunikáció professzionalistája, aki az idősebb fivér lezser, csevegő közvetlenségével neveli népét, és tereli az ígéret földje felé. E vezérszükségletnél már csak az ellenszenvesebb, amiből ez a szükséglet táplálkozik, ami e szükséglet demagóg, álkognitív pátoszát adja:

Lengyel László hol hisztérikus, hol melankolikus katasztrofizmusa. No persze: ha szakadék szélén állunk, ha végveszély van, ha nemzethalál fenyeget, akkor vezér kell nekünk. Akkor szomorú szükségünk van – a szükségállapotra.

„Egy demokratikus rendszerben – írja Lengyel – nem tragikus, ha a politikai élet összehangolatlan, ha a valódi politikusok helyét a jól képzett okosok és szenvedélyesek foglalják el.” Majdnem egyetértünk. Nem tragikus. Bár én úgy vélem, hogy a politikus mindenesetre legyen jól képzett, magyarán, értsen valamihez, a szenvedélyesség: magánügy. Hogy milyen a valódi (echt?, autentikus?, virtigli?) politikus, azt nem tudom, tanult barátom pedig adós marad a válasszal. Én viszont úgy gondolom, hogy a demokráciába való átmenet maga sem lehet más, csak demokratikus. A demokratikus átmenet viszont egyszerre felemelő és undorító folyamat. Nézzünk körül. Ezt megspórolni nem lehet. Elvileg nem lehetséges, hogy egy abszolút tekintélyként haló (ugyanakkor lefegyverzően szívélyes) Mózes vezessen el bennünket a demokrácia Kánaánjába. A politikai élet még egy jó darabig „összehangolatlan” marad. Ki lehet azt bírni. És végezetül még két dolgot. Az események gyakran drámaiak, a politikai élet gyakran teátrális. De azért a politikatudomány mégsem dramaturgia. Legvégül: nem túlélni kell. Csak élni. A mindennapok prózáját. Pánik és pátosz nélkül.

• Beszélő