Ezt a mi kormányunkat fölöttébb méltánytalan lenne pragmatizmussal vádolni. Kétségtelen a pénzügyi gazdasági irányítás kevés csinnadrattával tett és tesz gyakorlatias lépéseket, és szorítják az adósság és hitelkorlátok, nem áll módjában tehát, hogy eszményképeket fejezzen ki tevékenységével. Sőt, a kapkodás és a kényszerpálya inkább a hirdetett ideállal – szabad kistulajdonosok társadalma, gazdasági demokrácia, vagyis szektorsemlegesség, „szociális korlátok” tiszteletben tartása – ellentétes intézkedésekre kényszeríti. Ilyen rövid lejáratú, pragmatikus szempontok is közrejátszanak a visszaállamosítási tendenciában, hiszen a kincstárnak nagyon kell a pénz. Az eszmények védelmében erejéből annyira telik, hogy igyekszik csöndesen, egyenesen titokban lépni, s politikai megfontolásból befolyásolni az időzítést. Az Antall-kormány mint nagy erejű mágnes rántja magához, vagyis a kormány apparátusaihoz a gazdasági hatalomnak az elmúlt húsz-huszonöt év alatt szétfutó részecskéit. Az államosítási rohamot azonban nem pusztán a költségvetés szorult helyzete vezérli. Kíséreljük meg összerakni azt az átfogóbb társadalomképet, amely a kormányzat megnyilvánulásaiból, mint egy kirakós játék darabkáiból, összeáll, s meg fogjuk találni a helyét a gazdaság visszaállamosításának is.
Ez a kép persze kicsit esetleges. A kormány nem igazi csapat, nincs neki egyetlen határozott kontúrú társadalomképe. Nem is lehet, hiszen az ilyen összecsiszolódáshoz idő kell. Egyetlen, új, erős vagy megerősödő egyéniség, s a darabkák máris másképpen rendeződnek. Mégis játsszunk egy kicsit! Nem lesz haszontalan.
Gyanúsan sok a történész!
Történész a külügyminiszter, a hadügyminiszter, a honvédelmi államtitkár, történelemtanár a frissen kinevezett oktatásügyi államtitkár, elmúlt korok szokásainak tudósa a kultuszminiszter, és történész a miniszterelnök maga is. Olyan országban, amelyik utolsó százhúsz évének történetét mindmáig nem tudta megemészteni. Igaz, nem is könnyen emészthető, és nem is nagyon adatott meg hozzá a kívánatos nyugalom. Nem csoda hát, ha a politikai gondolkodás a múlt felé fordul, s az új politikai erők legitimációjukat a kellően végig nem élt történelem zugaiban keresik történészek vezényletével. A szovjetizálással erőszakosan megszakadt történelemből azonban szintén emésztetlen történelemfalatokkal, múltba forduló történeti legitimációkkal ütközünk össze. Ráadásul a történész politikusok otthonosabban és szívesebben mozognak e kísértetvilágban, mint a Lehel téri piacon, a tízmilliós nép hétköznapi gondjai között.
Tizenötmillió magyar miniszterelnöke
Hát még a tizenötmillió gondjai milyen kényelmetlenek! Nem csoda, ha a tizenötmilliós eszmei nemzetért felelősséget vállaló miniszterelnök kormánya mintha nem venne tudomást arról a több tízezer vagy ki tudja hány hús-vér magyarról, aki tanulni, dolgozni, élni szeretne frissen kapott eszmei hazájának fizikai és gazdasági határain belül. Leginkább Isten kegyelmére bízatnak az oktatási intézményekbe felvett, határokon kívüli fiatalok, a munkavállalók és a családostul érkezők, a gyógykezelést keresők. A menekülttáborok szinte megszűntek. Se szállás, se pénz, se információ. A nyáron egyszer a Panoráma vagy a Hét – már nem emlékszem, melyik – megható képsorokat vetített egy kárpátaljai magyar látogatócsoportról. Egy lelkes falusi iskolaigazgató szervezőmunkájának köszönhetően még a Parlamentbe is eljutottak. Egy kedves hangú iskolás lány elmondta, hogy leginkább Antall József székébe szeretne beülni egy percre, s a kommentátor sejtelmesen hozzáfűzte: reméli, idővel nemcsak vendégként jutnak véreink a budapesti parlamentbe. A dolgok mai állása szerint elég rosszul jár az, aki a hívogató szeretetet máris komolyan veszi. Véreinkkel a gyakorlatban – úgy tűnik – igazi szenvedéllyel a BKV-ellenőrök foglalkoznak, ugyanis kiváló érzékkel szúrják ki a fillér nélküli, bliccelő erdélyieket. Már a MÁV-főnökök türelme is fogytán, s így a pályaudvari padokon sem időzhetnek békében sokáig.
A magyar haza felé igyekvőkkel kapcsolatban a kormánynak valamit mondania kellene. Világosan. Nemcsak morális példázatokat a helytállásról, a „megmaradni” parancsolatáról. A csonka haza bennszülötteinek és az ide menekülőknek egyaránt. Ám csak az albérleti árak kúsznak a csillagos ég felé, s a magánfoglalkoztatásban kialakuló munkabérek tartanak pont ellenkező irányba. Csak a menedéket keresőket kíséri egyre ingerültebb gyanakvás. Netán a mi kis karéj kenyerünkbe akarnak harapni? Az égető problémákat a kormányzat részéről süket csönd övezi. Az egyelőre nehezen hozzáférhető, mondhatni mintegy konspiratív megújhodási program ugyan szóba hozza a menekültügyet, s leszögezi, hogy ez kormányzati feladat, továbbá felül kell vizsgálni a nemzetközi szerződéseket, valamint a nemzetközi segítség forrásait, ez azonban nem ajándékoz meg az azonnali operatív megoldási kísérletek ígéretével.
Tessék mondani, milyen szakszerűség?
A menekültek átmeneti és tartós beillesztése, azaz a rohamos népességnövekedésre való felkészülés komplex szervezési feladvány, s nem egészen azonos a nemzet fogalmának bölcseleti körüljárásával, amely sokkal intenzívebben folyik. Ám a szakszerűség uralmát hirdető kormány mintha nem látná világosan, milyenfajta szakértelemre lenne szüksége. Attól tartok, bizonyos félreértésekről van szó.
A kormányra került politikai irányzatok képviselői kevéssé vettek részt az elmúlt harminc év lassú politikai történéseiben. Mélységes szembenállásuk a marxizmussal, kommunizmussal, baloldalisággal; s találkozásuk a kiegyezéses kádári politikával olyan konstellációt eredményezett, hogy hagyományos értékeik és eszméik őrzése mellett is be tudtak illeszkedni a rendszerbe, morális parancsra kerülve el a politikával, vagyis a döntésekben való részvétellel kapcsolatos pozíciókat. Volt elég értelmes és békés, a fősodortól távoli helyi múzeumokban, könyvtárakban, intézetekben. Mintegy érintetlenek maradtak attól a szellemi közegtől, melyet összefoglalóan „reformfolyamatnak” nevezünk.
A rendszerrel frontálisan ütköző „demokratikus ellenzék” a maga szamizdatsajtójával, egyéb intézményeivel, teljesen marginális létformájával együtt is, paradox módon sokkal inkább benne volt ebben, mint az ország alkalmasint legjobban kereső polgárai közé tartozó írók, kitüntetéssel övezett múzeumi főigazgatók és nyilvánosan tanító egyetemi adjunktusok. Az óvatos vagy radikális reformereket és megátalkodott ellenzékieket nem az fűzte össze, hogy hajdan mint marxisták netán kádergyerekek voltak, ugyanis nem voltak mind azok, hanem az, hogy a gazdaság és társadalom jelenének fő kérdéseiről kívántak beszélni, igyekezvén beilleszteni elképzeléseiket a nyugati világban végbement változások összefüggéseibe is. Próbálták követni, hogy mi történik a társadalomban, a gazdaságban, a politikai hatalomban, bár azok közvetlen befolyásolásától legtöbbjük éppoly messze volt, mint ama bizonyos írók és múzeumigazgatók. Szemükben a különféle irányító posztokon ülő funkciknak, főhivatalnokoknak és gazdasági vezetőknek nem az volt a legfontosabb vonása, hogy mennyire bensőséges viszonyuk az MSZMP-vel, hanem az, hogy mennyiben felelnek meg a modern Európába illeszkedő államszervezet és gazdaság követelményeinek. Nem osztják tehát a náluknál gyakorta sokkal jobban pozícionált s néha-néha megboldogult állampárt hatalmasságaival vacsorázgató, ám valójában igazi belső emigrációba vonult nemzeti jobbközép globális diagnózisát, mely szerint a katasztrofális teljesítményünk oka, hogy nem szakemberek ültek a vezető pozíciókban, hanem pártkáderek. Ez többé-kevésbé igaz volt 1950-ben, amikor e belső emigránsok lelki-szellemi védfalaikat kiépítették, nemegyszer megtámogatva az ÁVO kevéssé lelki falaival. Ám egyre kevésbé volt igaz 1968 után. Ha, persze, nem is eléggé nem volt igaz. Az ilyen-olyan vezetők változó része készen állt egy modern piaci szisztémára, amelynek elkerülhetetlen szükségességét a politikai vezetők változó része is világosan látta. A negyven, de legalább harmincnégy éve eszmék őrzésére berendezkedett belső emigránsokat azonban elkerülték ezek az áramlatok. Következésképpen aki sikeres volt a bukott rendszerben, az általában gyanús, azt ki kell rúgni. (Az időben átállt politikai köpönyegforgatók kivételeiről ezúttal ne ejtsünk szót.) A nemzeti jobbközép úgy véli, hogy a szakmai értékének megfelelően nem érvényesülő szakmai kiválóságból lesz az alkalmas irányító. A mellőzött kiváló néprajztudósból miniszter, a mellőzött(?) orgonaművészből vállalatigazgató.
Pedig akármilyen furcsán hangzik, az átkos bukott rendszerben valami hasonlót átéltünk már. Mikor a tervgazdálkodás és politikai hatalom szempontjai uralták el a társadalom és a gazdaság egészét, de érvényesült bizonyos engedékenység a lojalitást ígérő „régi szakemberekkel” szemben. Egy-egy vállalatnál például műszaki szakemberek, néha műszaki fantaszták lehettek a legfontosabb személyek. Mivel a tervgazdaság logikájába nem fér bele költség-haszon szempontrendszer, könnyen szárba szökken a „mi szocialista hazánk is képes olyat produkálni, mint a haldokló kapitalizmus” motívum. A politikailag motivált megalománia és a kiváló műszaki szakmai ambíciója alkalmasint édes harmóniába képes összeolvadni, s elemészteni milliárdokat, hogy valamit a mi szocialista iparunk is megcsináljon, amit másutt negyedköltséggel állítanak elő. (Más műszaki zsenik vagy fantaszták esetleg valóban gazdaságos elképzelései persze ugyanakkor merev elutasítással találkozhattak, ha a véletlen kiválasztás vagy körmönfont hatalmi taktikázás nem sietett segítségükre. Emlékezzünk a hatvanas évek „nehéz embereire”!)
A költségekre érzéketlen műszaki ambíciók vagy akár csak műszaki rutin visszaszorítása a vállalatok működésében a reformfolyamat egyik legfontosabb harci kérdése volt, és bizonyos eredményekkel is járt 1968 óta. Bár a piacellenes erők, az a konzervatív vonal, melynek utolsó zászlóvivője maga Grósz Károly volt 1985-ben, végig birkóztak a piaci szellem eluralkodásával.
A konzervatív nemzeti tradícionalizmus idegenkedése az ideológiák iránt közömbös piac uralmától magával hozhatja – és egy-egy esetben mintha már hozta volna is – a visszaszorított és sértett szakmai ambíciók immár nem szocialista, hanem nemzeti diadalmenetét. Ebben csak az a baj, hogy egyidejűleg visz is valamit: pénzt. Sok pénzt. Bizony, nem a szabadkőművesek, agykufárok stb. ördögi praktikája, hanem gazdasági szükségszerűség, hogy a zseniális szakemberek Amerikában gyülekeznek. A zseni álmainak megfinanszírozását kevés nemzetgazdaság engedheti meg magának. A gazdag Amerika például megteheti. Ha szakmai tehetségeink kibontakoztatásához üzleti tehetségeink nem csalogatnak be elegendő pénzt, akkor a szakmai és nemzeti büszkeség találkozása a közepesek és kicsik bőrére megy: óriási lesz a költségvetést támogatásért ostromló nyomás, s a költségvetés bevétele inkább csak a szorgos gürcölőktől származik. Márpedig az üzleti tehetségek szakmai elismerése mintha nem lenne oly akadálytalan, mint mérnökök, filoszok, halbiológusok stb. mennybemenetele. Mintha az üzletről, a maga hétköznapiságában, nemzeti tradícióinknak megfelelően, az illetlenségnek kijáró szemérmességgel hallgatnánk.
Újraállamosítás
A szakszerűség sajátos értelmezése rövid úton csatlakozik tehát az állam gazdálkodó szerepének a növekedési hajlamaihoz, vagyis a gazdaságot újraállamosító vágyakhoz. De táplálja ezt még egyéb is.
A kormánypártok különféle áramlataiban majdnem egységesen, bár különféle színezettel jelenik meg a meggyőződés, mely szerint valahol valami plátoni Ideaként, hegeli Abszolút Szellemként létezik egy vitathatatlan, oszthatatlan nemzeti (égi) érdek és igazság, csak meg kell találni, meg kell valósítani. Királyi út. Ki más vezetheti rajta végig csalhatatlanul a nemzetet, mint a nemzet kormánya? Következésképpen a boldogsághoz úgy jutunk el leghamarabb, ha ez a kormány jó szorosan kezében tartja a dolgokat. Az állam túlhatalmával nem az a baj, hogy van – ahogy ezt a liberális irányba haladó reformerek vagy húsz éven át elemezték, feltehetően a mai kormány tagok többségének teljes érdektelensége közepette –, hanem az, hogy rossz az állam: nemzetietlen és keresztényietlen. A jó állam hatalma jó. A jó társadalom engedelmeskedik a jó államhatalomnak.
Az első ellenőrző csúcsszerveket – még a háromoldalú tárgyalásokon – a bomló és illegitim pártállam érdekdzsungelének kontrollálására és korlátozására, átmeneti kompromisszum gyanánt hívták életre a trónkövetelő ellenzéki pártok. Az új legitim kormány azonban új meg új állami csúcsszerveket ültet a gazdaságra. Immár saját hatalmának kiterjesztésére. S az újabb hivatalok, ellenőrző szervezetek újabb és újabb kormánytól függő hivatalnokokat termelnek. A gazdaság hivatalnokoktól függ, a hivatalnokok főhivatalnokoktól, a főhivatalnokok a kormánytól. A kormány a kormánypártoktól.
Hivatalnoktársadalom
Úgy vélem, itt elérkeztünk az Antall-kormány társadalomképének alapmintájához. A társadalom igazi szervezőereje a kormánytól függő hivatal. A felépítés hierarchikus. A közszolgálati törvény – egyelőre még csak szűk, parlamenti körben nyilvánosságra hozott – tervezetét olvasva megtestesülve látom ezt a gondosan szabályozott rendet, a gondosan egymáshoz illesztett címeket és rangokat és jövedelmeket. Aki tíz éve hivatalnok, az fölötte áll annak, aki csak öt éve, s csak az lehet tíz évig hivatalnok, aki ezt tiszteletben tartja.
A nemzeti megújulás programja számos új hivatal megalapítását ígéri. A szociális biztonságról, a család- és ifjúságvédelemről például az önkormányzatok mellé rendelt Népjóléti Felügyelet, Segítő Hivatal, Közösségvédő Intézet, Tanácsadó Iroda, Árvaszék, Gyámpénztár, Család- és Gyermekvédelmi Igazgatóság gondoskodik. Ezen hivatalok koordinálják, irányítják, felügyelik, ellenőrzik, amit az önkormányzatok és civil egyesületek a tárgykörben tevékenykednek. A közhivatalnokok ugyan időről időre, lépcsőfokról lépcsőfokra vizsgákat kötelesek tenni a törvénytervezet szerint, ám azt hiszem, az állam felügyelte céhes próbák és a működésben megkövetelt akkurátus lojalitás sokkal inkább a hivatalnok, a bürokrata, semmint a szakember szerepkörét jelölik ki. A hierarchiának felelős hivatalnok inkább ellenpárja, mintsem megtestesítője a szakembernek, az értelmiséginek, a szabad polgárnak.
Itt elitellenesség lappang
A minőséget és szakszerűséget hirdető, ám hivatalnoktársadalmat építgető kormány tagjainak némely megnyilatkozása a meglévő és potenciális új elittel szembeni ellenszenvről árulkodik. A kultuszminiszter például határozottan és nyíltan le akarja törni az elitképzést, következésképpen az elitképződést. Nézetei összekapcsolódnak a kultúra egyébként rokonszenves plebejus felfogásával s mindenféle kulturális kiváltság elutasításával. (Bár a népoktatás és elitoktatás dichotómiájának állításait nem osztom, egyik a másik nélkül félkarú óriás vagy talán félkarú törpe.) A miniszterelnök azonban igazán nem vádolható efféle plebejus demokrata hajlamokkal. Mégis, fölöttébb ingerülten, az egyetemisták kiváltságait felhánytorgatva, vagyis elitellenes mellékhangokkal reagált a lázadó diákok fellépésére. A miniszterelnök saját széles körű műveltségét igen hangsúlyosan dokumentálja beszédeiben, türelmetlensége egy másfajta, nem kulturális elitizmus melletti elkötelezettségből fakad. A tekintély az, amit támogat, elismer, s aminek tiszteletét elvárja.
Tekintélyelvűség
Sajnos ilyen volt az előző rendszer is, velejéig tekintélyelvű. Csak „nemzeti hivatásgondolat” helyett „szocialista eszmeiség”, a nemzet kormánya helyett munkás-paraszt hatalom, „a nemzet bizalmát élvező pártok” helyett „a Párt mögött felsorakozó társadalom”, „keresztény Európa” helyett „szocializmust építő világ” volt a hivatkozási alap. A tekintélyelvűségben való mély rokonság adhatott olyan hasonló szavakat Antall József és Grósz Károly szájába, mikor a tekintélyvilágba nem illeszkedő jelenséggel találkoztak. Grósz az ellenzékkel, Antall a diákokkal. Mi is az a tekintélyelv? Amikor az érvek nem egyenrangúak, mert a vitától függetlenül az érvelők pozíciója hierarchikusan különbözik. Az érv értéke attól, hogy ki mondja. A különbséget eleve adottnak, megváltoztathatatlannak és nem utolsósorban fenntarthatónak véli a tekintélyelvű szereplő. A fenntartás eszközei sokfélék, bár többé-kevésbé szükségszerű sorrendben szokták egymást követni. A sor végén a fegyverek állnak, például a gumibotok. Végül is a nyugati gondolkodás legkiválóbb reprezentánsai tanulmányozták ezt a tünetegyüttest a pusztító tekintélyuralmak tobzódása nyomán. Afféle liberális kiválóságok, összegyűlve a szolgává tett Európából a liberális Amerikába. Az „etnocentrizmust”, a rasszizmust, a romantikus történelmi nosztalgiákat, az idegengyűlöletet, az öregek uralmát a fiatalok fölött, a férfiakét a nők fölött, a fegyverekét a fegyvertelenek fölött, a hierarchiák eluralkodását az egyéni teljesítmény fölött nem én rendezem most hirtelen a tekintélyelvűség vonzása köré, hanem évtizedes hatások korszaka.
A kormány első meglepetésében sértetten visszautasította, hogy a követelőző egyetemistáknak pénzt adjon, de még azt is, hogy tárgyaljon erről a lehetőségről. Ugyanakkor a kormány bizonyos hivatalnokai szívesen adnának pénzt az egyetemistákat nevelő szülőknek. A kormány határozottan idegenkedik a gyerekektől, s bensőségesen viszonyul az öregekhez. Szívesebben ad családi pótlékot a munka nélküli fiatalok szüleinek, mint segélyt maguknak a munka nélküli fiataloknak. A kormányban határozottan affinitás mutatkozik aziránt, hogy a nemzeti becsületet a nemzeti hadsereg testesítse meg, s a polgárok rendjét a rendőrség rendjével helyettesítse. Amikor a belügyminiszter az idegenek előtt felelőtlenül megnyitott határokról beszél, s a nemzet költője a magyar lelket veszélyeztető zsidó kisebbségről, akkor ugyanaz a tünetegyüttes, az antiliberális tekintélyelvűség villantja fel arcait.
Érzéketlenség
Ha az állam, a tekintély fontos, akkor az elesett, a vesztes nem sokat számít. Kényelmetlen és zavaró, ahogyan az volt Kádár János számára is. Hogy a kormány nem igazán érzi a maga gondoskodási körébe tartozónak a veszteseket, az nemcsak már az amnesztiatörvény tartalmából, hanem előterjesztésének körülményeiből is kiolvasható volt. Nem sok azonosulási hajlandóságról árulkodott érzéketlensége és érdektelensége a törvény tárgyai, a „bűnözők” iránt, holott illene tájékozódnia arról, hogy miféle szociális miliő tölti meg a börtönöket. Érdeklődésre csak akkor méltatta őket, amikor szét akarták verni zárkáikat. Hasonlóan szűzies tudatlanságról tanúskodott az új népjóléti miniszter a miskolci cigánytelepen. A kormány a nyomor télire várható eszkalációját még annyira sem kívánta tudomásul venni, mint végét érző elődje egy évvel ezelőtt, holott a fenyegetést világosan jelezte már a szeptemberi tanévkezdésnél csődöt mondó szociális ellátási rendszer. A városokban folynak a kilakoltatások, családok kerülnek az utcára a már utcán lakók mellé, s a kormány türelmesen várja az új önkormányzatok felállását. Pedig az utcán élő iskolás gyerekeknek és munkába járó felnőtteknek minden egyes nap a végső fenyegetést jelenti. Sem az illetékes miniszterek, sem a kormányfő soha egyetlen szóra sem méltatta az igazán súlyos problémákat, a hangoskodó cigányellenes és szegényellenes indulatokat. Viszont szívesen beszélnek keresztényi erkölcsökről.
A szociális kormányzat a Nagycsaládosok Egyesületének aktív szervezőiből és illusztris tagjaiból áll, mely egyesület alakulásakor ajánláshoz kötötte a belépést. Pusztán a nagycsalád – az alapítók tervei szerint – eme exkluzív körbe nem elegendő belépőjegy. Jó okkal feltételezzük, hogy a Nagycsaládosok Egyesületének tiszteletre méltó, de válogatós szellemisége lengi át a Népjóléti Minisztériumot. S a nép jólétét személytelen hivatalok sokasága hivatott biztosítani majd. Csak minél messzebb, minél több lépcsőfokra a rossz szagú és kétes erkölcsű arctalanoktól!
E sorok írója megnyugodva tapasztalhatta, hogy az elmúlt évtizedekben a szegénység tenyészeteinek bő utánpótlását biztosító állami nevelőintézetben immár hittantanítással alapozzák meg a kis neveltek jövendő emberi minőségét. Az egyszerűség kedvéért egységesen katolikus hittannal. Ez gyorsan ment. Csak nem elég.
- Beszélő [6]