Most, hogy a Beszélőben folyó biztonságpolitikai vita a Kossuth-klubbeli személyes eszmecsere után lezárul, úgy tűnik, hogy a jövendő magyar biztonságpolitikával kapcsolatos elképzelések három jól elkülöníthető csoportja különböztethető meg.
Az első csoportra többé-kevésbé a pacifista nézetek voltak a jellemzők. A második csoportba azon cikkeket, illetve hozzászólásokat sorolnám, amelyek szerint a magyar biztonságpolitikát a bécsi haderő-csökkentési megállapodás nyomán kialakítandó európai kollektív biztonsági rendszerbe kell beágyazni, és a magyar fegyveres erőknek az ország biztonságát ebben a keretben kell szavatolni. A harmadik csoportba tartozó dolgozatok – ezek állnak legközelebb hozzám – elismerik azt, hogy biztonságunkról bizonyos helyzetekben saját magunknak kell gondoskodnunk.
Úgy vélem, a pacifista nézetekkel szemben biztonságpolitikáról vitatkozni – lévén a pacifizmus mindenekelőtt hitbéli kérdés – nem lehet.
Azok a hozzászólások viszont, melyek alapjában elismerik, hogy saját biztonságunkról magunknak kell gondoskodnunk, csak katonai-technikai kérdésekben térnek el az álláspontomtól, és inkább együtt gondolkodásra biztatnak, mint vitára.
E nézeteim a vitában azokéitól különböznek leginkább – és ők az igazi vitapartnereim –, akik a magyar biztonság kérdését már most egy Bécs utáni kollektív (kooperatív) biztonsági rendszerben kívánják megoldani.
E nézetek képviselői, ha jól értem álláspontjukat, úgy vélik: miután a helsinki folyamat elvezetett Bécsig, most majd mind a harmincöt országnak tovább kell lépnie, és meg kell teremteni az európai kollektív (kooperatív) biztonságot, nekünk pedig ennek garanciáira építve kell létrehoznunk azt a magyar fegyveres erőt (meg hozzá mindazt, amit még a biztonsághoz szoktak érteni), amely képes lesz biztosítani az ország szuverenitását és integritását.
Ezzel az elképzeléssel tulajdonképpen egyet is érthetnék, és nem is az az igazi bajom vele, hogy milyen is lesz a mai meg a holnapi magyar biztonság addig a holnaputánig, amíg a kollektív európai biztonság megvalósul, hanem az, hogy attól tartok: a magyar külpolitika csak egy harmincötöd részben fog felelni a kollektív biztonsági rendszer létrejöttéért, és ennél talán nem is akar nagyobb szerepet. Magyarul és röviden az az igazi bajom, hogy nagyrészt másokra bíznánk, hogy létrejöjjön és milyen legyen a kollektív biztonsági rendszer, miközben azt képzeljük, hogy a létrejötte Nyugat-Európának ugyanolyan módon alapvető érdeke, mint nekünk.
Véleményem szerint a bécsi megállapodás aláírása a II. világháború befejezése óta Európa legjelentősebb eseménye lesz. Véget ér a Lajtáig terjedő Európa állandó fenyegetettsége. Más szóval az Észak-Amerika nyugati partjaitól a Lajtáig megvalósul a kollektív „európai” biztonság, és ezzel egyidejűleg, természetesen az előbbitől jól elszigetelten, a Lajtától az Urálig a kollektív európai bizonytalanság.
Nos, bízunk-e abban, hogy a békés melegből és a teljes komfortból gondolni fognak ránk? Ha szerencsénk van, igen, de lesz-e szerencsénk? Úgy gondolom, hogy aki a biztonsággal foglalkozik, nem hagyatkozhat a véletlenre, és arra az esetre is gondolnia kell, ha éppen a kedvezőtlen változat következik be. Igen, ez az az eset, amikor is a saját biztonságunkról magunknak kell gondoskodnunk. De ahhoz, hogy valóban gondoskodhassunk róla, két feltétel megvalósulására kell törekednünk.
1. Igyekeznünk kell elérni, hogy a kollektív európai biztonság a Lajtán túlra is kiterjedjen. Ehhez viszont az szükségeltetik, hogy ez a biztonságban élőknek is érdekében álljon. Kelet-Közép-Európa a maga több mint százmillió lakosával óriási gazdasági lehetőség a Nyugat számára. De csak akkor az, ha e hatalmas területen nyugalom uralkodik.
2. Ezért is döntő jelentőségű, hogy térségünk ne destabilizálódjon. A magyar függetlenség védelméhez elegendő fegyveres erő fontos eleme a közép-európai stabilitásnak. Fontos eleme, mert Magyarország egy esetleges konfliktus centrumába esik. De fontos azért is, mert kis ország, és védtelenül minket a legveszélytelenebb provokálni, ha valakik belpolitikai érdeke éppen úgy kívánja.
A Bécs utáni Európába való bebocsátásunkat csak a környezetünkkel kialakított olyan regionális együttműködés eredményeként kérhetjük, amely komoly, nagy felvevőképességű piacot teremt. Annak, hogy ez létrejöjjön – talán meglepően hangzik, de – igenis lényeges feltétele az ország védelmére képes haderő, amely kizár minden, a térség destabilizálására törekvő könnyelmű kalandot. A másik feltétel természetesen a kooperatív kül- és gazdaságpolitika, az együttműködés a térség minden országával, amelynek eredményeképpen tágas, életképes és figyelmen kívül nem hagyható régió alakul ki.
Nos, ezt értem azon, hogy biztonságunkról magunknak kell gondoskodnunk.
Úgy érzem, hogy ebből rám, mint katonára csak az ország fegyveres védelmének kérdése tartozik, így vitaindító cikkemben csak azzal foglalkoztam. A fentiekben inkább vitapartnereimnek kívántam jelezni, hogy elvi különbség közöttünk Bécs jelentőségének és következményeinek megítélésében rejlik. Tudom, hogy Bécsben ott kell lennünk, és ott is vagyunk.
Végezetül köszönetet szeretnék mondani – személyesen nem volt alkalmam megtenni – Perjés Géza professzor úrnak a doktrínáról írt cikkéért. Az utóbbi időben e kérdésről magam is hasonlóan gondolkodtam, de a bevett terminológiáról sajnálatos módon nem mertem lemondani.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]