Fantáziátlan diákok
A hallgatók akcióitól – a miniszterelnökkel ellentétben – nem ragadnak el indulataim, teljesen érthetőnek találom, hogy egy réteg megkísérli érdekeit érvényre juttatni. Csak elszomorodtam a diákok fantáziátlanságán: miért csupán a minimálbért követelik maguknak, mondjuk havi 20 vagy 30 ezer forint helyett? Nem ironizálni akarok, a következőkben ugyanis éppen arra szeretném felhívni a figyelmet: a minimálbér vagy a havi 30 ezer forint követelése között semmiféle elvi különbség nincs.
Miből indulnak ki ugyanis a követelések? Abból, hogy a kormánynak – illetve a költségvetés közvetítésével az átlagos adófizetőknek – finanszírozniuk kell a hallgatók tanulási és létfenntartási költségeit. Tarr Péter összefoglaló megállapítása („a minisztérium kalkulációja szerint 2650 forintból kellene élnie” a hallgatóknak) azt a követelményt mondja ki, hogy a szóban forgó költségvetési juttatásoknak – a taníttatási költségeken túl – a diákság megélhetését is fedeznie kell. (Kellene.)
Számomra viszont korántsem magától értetődő, hogy az adófizetők összességének kell megfizetnie a felsőoktatásban részt vevők taníttatási és megélhetési költségeit. Az én elképzeléseim szerint a felsőoktatásban való részvétel nem a nemzet felemelkedéséért vagy a gazdasági növekedésért hozott egyéni áldozat, hanem olyan beruházás az „emberi tőkébe”, mely az egyén számára, minden más vállalkozáshoz hasonlóan kockázattal jár ugyan, mégis azt célozza, hogy az egyén hosszú távon kedvezőbben értékesíthesse munkaerejét, és így ráfordításai a nagyobb életkeresetben, kellemesebb munkakörülményekben stb. megtérüljenek. Kétségtelen, hogy az oktatás nemcsak egyéni, hanem társadalmi hozamokkal is jár – ez a magyarázata annak, hogy sehol sem kell a hallgatóknak a teljes iskoláztatási költségeiket megfizetniük. Az egyéni hozamok indokolta mértékig viszont természetes, hogy az oktatás költségeit is az fizesse, aki a hasznot húzza, vagyis a hallgató, illetve a hallgató családja.
A probléma tehát messze túlmutat azon a kérdésen, hogy van-e vagy éppenséggel „nincs pénz az államkasszában”, mint Beke Kata mondta a tüntetőknek. Nem arra kell magyarázatot találnunk, hogy a költségvetés miért nem fedezi az iskoláztatás és a létfenntartás teljes költségét, hanem azt kell indokolnunk, hogy miért kell egyáltalán az adófizetők pénzét a felsőoktatásra költeni?
Mennyit fizessen az állampolgár?
Az egyik magyarázatról már volt szó, arról, hogy a felsősoktatás társadalmi hozamokkal is jár. Az átlagos adófizető polgár jólétét is növeli, ha mások iskoláztatják gyermekeiket, s ez a tény arra indíthatja őt, hogy hozzájáruljon a gyermekeiket iskoláztató családok kiadásaihoz. A gyakorlatban: olyan pártra adja voksát, amelynek költségvetési politikája az általa kívánatosnak tartott jövedelemátcsoportosítást valósítja meg.
Amit nagyon fontos világosan látnunk, az az, hogy az átlagos adófizető polgár önkéntes hozzájárulásának mértékét az oktatási ráfordítások egyéni és társadalmi megtérülése szabályozza. Az ennek alapján kialakuló összeg lehet kisebb a minimálbérnél, lehet nagyobb, vagy lehet éppen egyenlő vele, ám a dolog eredetét és célját tekintve semmi köze hozzá. Ezért állíthatjuk, hogy minimálbért kérni szerényebb, de semmivel sem jogosultabb követelés, mint havi 30 ezer forintért indítani harcot.
A költségvetési támogatások egy másik általánosan elfogadott indoka az esélyegyenlőség biztosítása, annak elősegítése, hogy pénzügyi korlátok ne akadályozzák a szegényebb hallgatók részvételét a felsőoktatásban. Ennek a célnak az eléréséhez viszont nem szükséges valamennyi hallgatót támogatni alanyi jogon, különösen nem akkor, amikor az adófizetők a tandíjmentesség biztosításával ezt már eleve megtették. Nem szükséges hozzájárulni valamennyi vidéki hallgatónak az albérleti díjához. Az az érv pedig, hogy a „magas menzaárak miatt” az adómból támogatnom kellene valamennyi hallgató étkezését, körülbelül annyira elfogadható, mintha én kérném meg a kedves olvasót, hogy a magas élelmiszerárak miatt adjon nekem havi támogatást.
Döntsenek az adófizetők!
Az, hogy milyen mértékben kell a hallgatóknak és milyen mértékben az adófizetőknek fizetniük a felsőoktatásban részt vevők költségeit, mindenkor eldöntésre váró kérdés. A válasz sok mindentől függ. A pénzügyi teherbíró-képességen túl elsősorban az adófizetők preferenciáitól kellene hogy függjön. A gyakorlat a piaci gazdaságokban sokféle. Az egyik szélsőség Svédország, ahol ingyenes felsőoktatás mellett, rászorultságtól függetlenül kapnak a hallgatók a létfenntartásukat részben fedező, kedvező feltételű hiteleket, tehát visszafizetendő támogatást. A különböző országokban sokféle pénzügyi támogatást kap a felsőoktatás, még alanyi jogon járó juttatások is előfordulnak. Az a kombináció viszont ismeretlen, hogy ingyenes felsőoktatás mellett, vissza nem terítendően biztosítják a hallgatók létfenntartását is – pontosan a felsőoktatásban való részvétel egyéni hozamai miatt.
A cikk egy másik alaptétele, miszerint az ösztöndíjak nem követik az áremelkedéseket, szomorú ténymegállapítás. Ehhez hasonló panaszokkal mások is élhetnének és élnek is, nagyon helyesen. Nem világos, hogy csökkenő reálbérek, elértéktelenedő nyugdíjak, semmibe foszló megtakarítások társaságában miért éppen az egy főre eső felsőoktatási támogatásoknak kellene megőrizniük reálértéküket. Pedig Tarr Péter nem csak ennyit, hanem ennél sokkal többet kér számon: „Nem számolt (a minisztériumi) tervezet azzal, hogy miközben az egyetemi, főiskolai hallgatók létszáma végre emelkedett – 68-ról 72 ezerre –, a hallgatók részére kifizethető állami támogatások teljes összege változatlan maradt.” Hogy számolt-e ezzel a minisztérium vagy sem, nem tudom. Azt viszont látom, hogy a cikk szerzője szerint számolnia kellett volna. E követelmény szerint a fejkvótának függetlennek kell lennie a hallgatói létszámtól. A felsőoktatásnak nyújtott költségvetési támogatásnak követnie kell a mindenkori keresletet. Reálbércsökkenés mellett ez annyit jelent, hogy az adók egyre nagyobb hányadát „kell” a felsőoktatásra fordítani. Csakhogy ez korántsem magától értetődő követelmény.
Van miért elégedetlennek lenni
Lehet, hogy a hallgatók becsapottnak érzik magukat. Nem tudom, hogyan jutottak erre a következtetésre, hiszen magam – többek között – azért sem tudtam a kormánykoalíció pártjaira szavazni, mert nem vehettem komolyan egy egymásnak ellentmondó elemekből álló programot. (Azt például, hogy ugyanabban a fejezetben kijelentik, amit Tarr Péter mottóként idéz, hogy az oktatás jó színvonalú ellátása állami feladat, majd kisvártatva még a középiskolákban is beígérik a tandíj bevezetését. Az ellenzéki pártok programjai sem kecsegtetik sok jóval a szerző nézeteit osztó hallgatókat, hiszen a fent elemzett követeléseket egyik párt programja sem vállalja. Az SZDSZ a felsőoktatás finanszírozásában fontos szerepet szán a visszatérítendő hiteleknek és a tandíjaknak is. A Fidesz pedig – nagyon helyesen – leszögezi: „Minél magasabb fokú és specializáltabb oktatást veszünk számításba, annál kevésbé elfogadható, hogy kizárólag általános adózásból fedezik az oktatás költségeit. Az oktatási szolgáltatások nemcsak nemzetgazdasági, hanem egyéni szinten is megtérülő beruházásokat jelentenek, ezért indokolt a közösségi és magánhozzájárulások kombinálása (elsősorban a felsőoktatásban).”
A cikkben leírtak nem jelentik azt, hogy vitatván a tüntető diákok követeléseinek „jogosságát”, szükségképpen elégedettnek kell lennem a kormánynak az egyetemisták követelésére adott válaszaival. Bizony nem vagyok elégedett. Én olyan kormányt és olyan miniszterelnököt szeretnék, aki ebben a helyzetben nem a sötétben bujkáló ellenséget keresi, hanem azt mondaná: „Adófizető állampolgárok, akarjátok-e, hogy az egyetemisták – szociális helyzetüktől függetlenül – a ti adótokból fedezzék létfenntartásukat?” Nem arra hivatkozna, hogy kevés a pénz az államkasszában, de azt sem gondolná, hogy a felsőoktatás fenntartása az önkormányzatok feladata, mint ahogy Andrásfalvy Bertalan „A Hét”-ben nyilatkozta. De ez már egy másik történet, és egy másik cikk tárgya lehetne.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]