A rendi ellenállástól a lakásfoglalásig
A polgári engedetlenséget a középkor már ismerte, de akkor még nem polgári, hanem úri engedetlenség volt, nemesi előjog. A rendek „ellenállási joga” joggá emelte azt, ami most képtelenségnek tűnik. A rendi alkotmányok, törvények egy csoportja törvényben adott jogot a rendeknek, hogy az uralkodó intézkedésének végrehajtását megtagadják – vele szemben a polgári engedetlenséghez hasonló ellenállást tanúsítsanak, ha úgy ítélik meg, hogy az intézkedés ellentétes az ország írott alkotmányával vagy szokásjogával. Ez a furcsa jogintézmény már tartalmazta azt, ami a mai polgári engedetlenség problémakörének egyik elvi kérdése, az önbíráskodás mozzanatát: a tiltakozó maga dönti el, hogy őt eltűrhetetlen sérelem érte, a hatalom olyan intézkedést hozott a rovására, ami ellentétben áll az adott társadalom közösségi normáival.
Az ellenállásjog a múlt században hivatalnoki ellenállásjoggá szelídült olyan nem demokratikus országban, mint Poroszország: a hivatalnok joga, hogy utasítás, rendelkezés végrehajtását megtagadja, ha úgy találja, hogy magasabb jogszabályba ütközik. Itt mar nincs önbíráskodás, a hivatalnak természetesen jogértelmező magasabb fórum előtt kell igazolnia eljárását. A klasszikus demokrácia a rendi előjogok világába utalta és tagadta az ellenállási jogot. Az volt az elv: a törvény bírálható sajtóban, folyhat politikai harc megváltoztatásáért, de végrehajtása nem tagadható meg, nem követhető el engedetlenség a törvényt végrehajtó hatóság intézkedései ellen. Ez az alkotmányos rend súlyos sérelme.
A valahai rendi ellenállás plebejus népjogként való feléledése a húszas évek végén jelentkezett először a Weimari Köztársaságban. A viszonylag jómódú önálló gazdatársadalom a polgári engedetlenség első előharcosa. 1928-ban Schleswig-Holsteinben kezdődik egy adómegtagadási mozgalom. Ez a paraszti tiltakozóakció nem marad meg a passzív ellenállás körében, hanem kitűzi a valahai német parasztháború fekete zászlaját, és átmegy terrorizmusba. Adóhivatalok sorát robbantják fel. Nem kell ide alkotmánybíróság, már a kezdet kezdetén világos a határ: adót be nem fizetni passzív ellenállás, robbantani terror. 1954-ben Franciaországban lép színre Pierre Poujade vezetésével a következő adómegtagadó parasztmozgalom. Ez alkalmazza azt a harci formát először, amelyről vitás, hogy terrorista-e, vagy még a passzív tiltakozás körébe tartozik: a forgalmat szándékosan blokkoló traktorfelvonulást, a közlekedési utak lezárását traktorokkal, teherautókkal. Kétségtelen, ebben az esetben a lakosság egy részét gátolják mozgásában, napi teendői elvégzésében kifejezetten azzal a szándékkal, hogy ezzel is ráébresszék a tiltakozás méretére és erejére. Ez a módszer „iskolát csinál”. A hetvenes években Franciaországban több nagy traktorblokád zajlik le, Dániában ma is működő „adósztrájkpárt” alakul: a Glijstrup vezette Haladópárt; néhány éve közvetlen határunkon az osztrák parasztok hajtottak végre hasonló blokádot.
A polgári engedetlenségi mozgalmak másik jellegzetes irányzata a radikális munkásmozgalmi aktivitáshoz sorolható. A gyárfoglalás, mint a sztrájk sajátos új formája megjelenik Olaszországban 1920-ban, a következő évben Németországban a „Märzaktion” néven ismert közép-németországi kommunista felkelés során foglalják el Merseburgban a Leuna Műveket. Itt felkelési kísérletekről van szó, de a hetvenes évek francia újbaloldali-alternatív mozgalom körében megszületik ennek a harci formának békés, polgári engedetlenségi tiltakozó formája, amikor egy tulajdonos által bezárásra ítélt óragyárat elfoglalnak és önkényesen tovább üzemeltetnek alkalmazottai.
Nyugat-Berlinben válik mindennapossá a polgári engedetlenség másik jól ismert formája: az üresen álló lakások vagy más tulajdonában levő, lakásra használható felhasználatlan helyiségek megszállása. Az önkényes lakásfoglalás, a beköltözés más tulajdonába. Itt érvényesíti a tiltakozás azt az érzelmileg megélt elvet, hogy az sérti a közösség jogát, ha bárkinek jogában áll a tulajdonjog alapján tulajdonát kihasználatlanul hagyni, amikor mások lakásra szorulnak.
Erőszak és szabadság
Ha a tiltakozási formák erőszak határán mozgó jellege a probléma, akkor a polgári engedetlenség elítélésének az az alapja, hogy valóban nem felel meg a szabadság klasszikus definíciójának: a szabadság addig terjedhet, amíg mások szabadságát nem sérti. Az úttorlaszt emelő kétségkívül korlátozza az úton közlekedni akarók szabadságát. Érdemes ennek a kérdésnek szempontjából egy pillantást vetni a sztrájkjog alakulására. Kezdetben a sztrájkolót szerződésszegőnek tekintik, a sztrájkszervező bűnszövetségben elkövetett bűncselekményre buzdít. A tulajdonosok eljárása az volt, hogy sztrájk esetén sztrájktörőket alkalmaztak. Ez nyilvánvalóan beletartozott tulajdonosi jogaik sorába. Ekkor megszületik a sztrájkőrség intézménye: a sztrájkolók erőszakkal meggátolják azt, hogy a sztrájktörők munkába álljanak. Ellenerőszak a válasz, a sztrájktörőket felfogadott terroristák kísérik, akik a sztrájkőrséget távolítják el erőszakkal. Bizony: a század elejei USA-ban Hooligan nyugalmazott tengerészkapitány azon gazdagodott meg, hogy sztrájktörőket szervezett, különös tekintettel a verekedőlegényekre. Neve folklorizálódott. Ki ne beszélne ma huligánokról? Az a szemlélet, amely ma bíró után kiabál a polgári engedetlenségi mozgalom első magyarországi fellépése ellen, az ellen a jogfejlődés ellen szól, amely a magántulajdon szabad gyakorlásának korlátozását foglalta a sztrájkjogba. A mai, mindenütt érvényes sztrájkjog a sztrájktörést tiltja, és törvényesíti a sztrájkőrség intézményét.
A kifejlett demokráciák gyakorlatában a polgári engedetlenség afféle népi ellenállásjoggá vált. Ezek a társadalmak régóta együtt élnek vele. Az Alkotmánybíróság döntését megelőlegezhetjük. A polgári engedetlenséghez való jog sajátos modern szokásjog. Formális, tételes joggá nem válhat, hiszen értelme éppen jogszabály megsértése. A jog nem engedheti meg a jogszabály megsértését. Az eltűrhetőség határa az, hogy a tiltakozás nem fenyegeti-e mások életét és személyi biztonságát, és a jövedelemkiesés okozta esetleges káron túl (az autóst fontos üzleti útján akadályozta) okoz-e tárgyiakban anyagi kárt. Ahol ilyesmi nem történik, ott a nyugati demokráciákban „szokás” a polgári engedetlenség. Kétségkívül a politikai harc végső eszközének tekinthető, de még a politikai eszközökkel vívott tiltakozás és érdekérvényesítés körébe tartozik, nem a politikai erőszak körébe, mint a repülőgép-eltérítés, ahol megjelenik a fegyver.
A kiépülőben levő magyar demokrácia ne átmeneti válságjelenségnek tekintse a polgári engedetlenség megjelenését, hanem a demokrácia felé vezető út egyik állomásának. A demokrácia határeset-jelenségének, amellyel a demokratikus társadalomnak meg kell tanulnia együtt élni.
Az MDF-es tüntetők egyik transzparense azt hirdette: „Taxival a Balkánra.” Téved. A Balkán a polgári engedetlenség eddig létezett „sumák” formája volt, amiben mindeddig benne éltünk. A jogszabály titkos kijátszása: adócsalás, vámcsalás stb. A polgári engedetlenség nyílttá válása út a Balkánról.
- Belföld [6]