Lakhelyén, írjuk, mivel Bakosék jóhiszeműen bár, de jogcím nélkül lakják a nagyobbik szobát a másfél szobás, összesen 51 négyzetméter alapterületű tanácsi lakásban. Február 15-én a bíróság felbontotta eltartási szerződésüket Borbély Pál nyugdíjassal, a félszoba lakójával; az ítélet szerint a volt eltartottnak kell gondoskodnia másik lakásról. A felbontást az öregúr kérte, főleg arra hivatkozva, hogy Bakosné rosszul főz. Bakosék szerint az öregúrban mostohafia szította az elégedetlenséget. Szilágyi Miklós, a mostohafiú – aki hogy, hogy nem, szintén megjelent a kilakoltató stáb soraiban – másutt lakik családjával, bár anyagilag érthetően érdekelt a Csertő parkban is.
Bakosék nem voltak otthon, a végrehajtók hiába próbáltak hatósági tanúkat előkeríteni. Felbukkant viszont Attila édesanyja, aki történetesen a ház gondnoka is egyben; ő értesítette fiát. Vári Péterné, a XIV. kerületi tanács (illetve most már önkormányzat) lakásügyi osztályának előadója fénymásolt bírósági végzést mutatott fel. Ez, mint utólag kiderült, nem hivatalos úton, hanem Szilágyiék segítőkész ügyvédje révén került a tanácshoz. Attila, jogász ismerőse tanácsaival szerencsésen felvértezve, kijelentette: ügyészhez fog fordulni. Erre a rendőrök és a szállítók visszavonultak. Szóba került viszont rögtön valami soroksári lakás; nyomban autóba ültek hát (az egyikbe a tanácsiak, Szilágyi társaságában, a másikba Bakosék), és megtekintették a messzi dél-pesti, Duna-parti lakhelyet.
Bakos Attilának – igaz, nem alacsony fiú – le kellett hajtania a fejét, hogy belépjen. Három egymás után sorakozó, teljesen csupasz kis helyiséget látott (együtt vagy 18-20 négyzetméter), víz, fűtés semmi, a friss meszelés jól elfedte viszont, hogy a falak mennyire nedvesek. A szomszédok mondják: befedett veranda az egész, még azt se tudni, van-e lakhatási engedély hozzá. Élt hát Bakos Attila a jóhiszemű jogcím nélküliek jogával, nem fogadta el az ajánlatot, amelyről pedig Váriné előadó megállapította a másnap átnyújtott iktatószám nélküli, piszkozat küllemű jegyzőkönyvben: „külön bejáratú, száraz, világos, Dunára néző ablak”. Soroksárról elmenet még Attila tudomására hozták: életveszélyes fenyegetésre vonatkozó bejelentés miatt igyekeztek azonnal érvényt szerezni a bírósági végzésnek. „Ez igaz – mesélte utóbb Váriné, de mihelyst meggyőződött Attila ártatlan külleméről, el is küldte a közegeket.)
Itt tartunk. Bakos Attila ügyészhez fordult, Váriné előadó pedig továbbra is ragaszkodik a gyors kilakoltatáshoz. Bár az említett „jegyzőkönyvben” elismerte, hogy „nem tartotta be az ügyben az ügyrendi sorrendet, igyekezett gyorsan egy, a lakás elhagyására felszólító állítólagos határozatot Bakos kezébe nyomni. Bakos – ellátva ismerőse jogi tanácsaival – nem vette át ezt a papírt.
– A soroksári helyiség valóban nem megfelelő – ismerte be Soltész István osztályvezető. – Egyébként a kolléganő gyakorlatlan – magyarázta –, csak május óta van a lakásügyi osztályon. Értsük meg: se szeri, se száma a kilakoltatási ügyeknek, Váriné előadónak minden kedden és csütörtökön ki kell szállnia. Van úgy, hogy szerdán is. E tumultusban tévedhet is az ember. Az ügyvéd palira vette a tanácsot. Nem precedensértékű az ügy – vonta le Soltész osztályvezető a következtetést.
Csak kisiklás történt tehát; még szerencse, hogy nem egy házaspár siklott ki az utcára, egy négyéves gyerekkel.