– A márciusi parlamenti és helyhatósági választás Leningrádban az alternatív politikai erők győzelmével zárult. Mennyire lehetett tartós az ellenzék egysége?
– Az ellenzék különböző csoportjai valóban közösen indultak a „Demokratikus választások ’90” nevű blokkban, s az Orosz Föderáció Legfelsőbb Tanácsában a 33 leningrádi mandátumból 26-ot szereztek meg, a Leningrádi Városi Tanács 400 helyéből pedig 240-et. (Az egyes kerületekben és vidéken viszont elveszítették a választásokat.) A Leningrádi Tanácsban mandátumhoz jutott ellenzékiek a későbbiekben nem tudtak közös álláspontokat kialakítani, amúgy is heterogén táboruk frakciókra hullott szét. A velük szemben álló 70 fős SZKP-frakció igen sikeres: saját előterjesztéseiket ugyan nem tudják elfogadtatni, de képesek megbuktatni a számukra kedvezőtlen határozatokat. Az ily módon teljesen szétdarabolódott Leningrádi Tanács már az első ülésszak legelején döntésképtelenné vált: az elnök személyének megválasztásakor egyetlen csoport sem tudta jelöltje számára megszerezni a szükséges szavazatmennyiséget.
– Ekkor merült föl Szobcsak neve?
– Ellenzéki körökben világossá vált, hogy olyan „erős” ember kell az elnöki székbe, aki nemcsak a demokratákat képes konszolidálni, hanem a független képviselőket is meg tudja nyerni. Az 53 éves Anatolij Szobcsak korábban gazdaságjogot tanított a Leningrádi Egyetemen, majd mint peresztrojkapárti parlamenti képviselő vált ismertté. A XXVIII. pártkongresszuson Borisz Jelcinnel és Gavriil Popovval együtt lépett ki az SZKP-ból.
– A hírek szerint hatalmi harcok dúlnak a centrum, a Leningrádi Tanács és a kerületi tanácsok között is.
– A Leningrádi Tanács, sajnos, nem tudott megszabadulni bizonyos hatalmi reflexektől, így aztán amikor a kerületi tanácsok is teljes autonómiát követeltek, semmiképp sem akartak osztozkodni velük a hatalmon. Szobcsak ekkor még azt a lehetőséget is felvetette, hogy az engedetlen kerületi tanácsokat egyszerűen fel kell oszlatni. A problémákat csak tetézte, hogy mind gyakrabban kellett szembenézni a sajtó bírálatával is. A válság nyár derekán kulminált, amikor júliusban a benzinhiány miatt elégedetlenkedő autósok lezárták a Néván átvezető Kirov hidat. Augusztusban rendszeresen ismétlődtek az ún. „dohányzavargások”, kenyér- és liszthiány lépett fel, sztrájkoltak a mentősök. Bár egyes esetekben – videofelvételekkel bizonyíthatóan – provokációk és szabotázsakciók okozták a tüntetéseket, a tanács nagy nyilvánosság előtt zajló belharcaival maga ellen hangolta a leromlott ellátás és közbiztonság miatt amúgy is zúgolódó várost.
– Ekkor került sor kenyértörésre Szobcsak és a Leningrádi Tanács között?
– Igen. Az elnök az egyszemélyi hatalom megerősítésével próbált kiutat találni a zsákutcából. Erre ösztönözték a közvélemény-kutatási adatok is, melyek szerint Szobcsakot a leningrádiak 60%-a támogatná egy erős „elnöki rendszer” létrehozásában. Ezen felbuzdulva Szobcsak az ősz elején sajtókampányt indított a Leningrádi Tanács ellen, a küldötteket hozzá nem értéssel vádolta, s erre hivatkozva rendkívüli hatalmat követelt magának. A tanács ellenszegült antidemokratikus módszerek alkalmazását olvasta Szobcsak fejére. A végveszélyben a Demokratikus Blokk először volt képes az összefogásra: immáron egyszerre kellett szembeszállniuk a konzervatívokkal és saját emberükkel, Szobcsakkal. Október elején végre kimondták, hogy a Leningrádi Tanács és az elnök csupán az elvi keretek meghatározására és az ellenőrzésre jogosult, a tényleges hatalmat az immár megújult Végrehajtó Bizottság gyakorolja. Az új testület három kulcsembere Csubajsz, a radikális közgazdász, Tyihonov ellenzéki szociológus és Bolsakov, a leningrádi hadiipari komplexum képviselője, nagy hatalmú, veszélyes konzervatív politikus; elfogadása kényszerű lépés volt. Ám a helyi tömegkommunikáció továbbra is az „erős ember”, a „jó cár” mellett agitált, a lenézettebb leningrádi tévés hírműsor, a „600 másodperc” rendszeresen támadta az „anarchiába fulladt” Leningrádi Tanácsot, a tanács viszont „tanácsellenes propaganda” terjesztésével vádolta a városi tömegkommunikációt. A helyzet valóban elmérgesedett: közvélemény-kutatásunk szerint a város lakosságának 60%-a értékelte negatívan a Leningrádi Tanács működését, míg az erőskezű Szobcsakot csak 12% utasította el. Szobcsak egyébként pragmatista politikus, ambiciózus ember, és kitűnő taktikus. Sajnos, az az érzésem, hogy eközben saját karrierjét is egyengeti, van benne affinitás az autoriter hatalomgyakorlás iránt is.
– Bizonyos forrásokból azt is hallani, hogy kitűnő kapcsolatokat épített ki a városi felső pártvezetéssel és a hadiipari komplexum képviselőivel.
– Erre bizonyos fokig rá is kényszerült. A leningrádi dolgozók 70%-át a hadiipar foglalkoztatja. A városban a gazdasági hatalom az 1988-ban alakult ún. Iparvállalatok Szövetsége nevű szervezet kezében összpontosul, melynek az 50-60 legbefolyásosabb gyárigazgató és pártvezető a tagja, hátuk mögött a hadsereggel.
Alighogy megkezdődött a piacgazdálkodásra való áttérés, a pártapparátusok a háttérbe húzódtak, s nekiláttak a pártvagyon tőkésítésének. A jelenleg alakuló közös vállalatok, bankok, részvénytársaságok alapítói között elbújtatva ott találjuk a hadsereg és a pártokrácia képviselőit. Nagyon szoros az összefonódás. Borisz Gidaszpov, a leningrádi városi és területi első titkár tavalyi megválasztásáig több mint tíz éven át a vegyifegyver-kutató intézet igazgatója volt. A „Rosszija” kereskedelmi bankot az SZKP központi és területi szervezete alapította 15 millió rubel alaptőkével, s övék a „Russzkoje video” nevű vállalkozás, az egyik legnagyobb szovjet filmgyár is. És a „nómenklatúra tőkéje” monopóliumokra tör. Ezzel Szobcsaknak is számolnia kell. Rászorul a pártszervezetek támogatására a „szabad gazdasági övezet” kérdésében is. A „szabad gazdasági övezet” kialakítását a hadiipari komplexum kezdeményezte, de az ügyet a demokraták is felkarolták, mivel akkor más reformokra nem volt kilátás. A Leningrádi Tanács a maga hatáskörében kívánja tartani az egyébként is csak a városra kiterjedő övezet felügyeletét, Szobcsak azonban egy, a Szovjetunió elnöke által jóváhagyott külön bizottságot szeretne, amelynek vezetője kiterjedt hatáskörrel, gyakorlatilag gazdasági és politikai teljhatalommal rendelkezne a térségben. És ebben az elnöki székben feltehetőleg saját magát szeretné látni. A Leningrádi Tanács természetesen nem fogadta el ezt a koncepciót, ekkor Szobcsak új javaslattal állt elő: a „szabad gazdasági övezetet” az egész leningrádi területre ki kell terjeszteni. A területi tanácsok 80%-a a konzervatív pártfunkcionáriusok hatalmában van, akik persze melegen támogatják ezt az ötletet. Szobcsak most arra készül, hogy december elejére összehozza a városi és területi tanácsok közös ülését, hogy az így módosított erőviszonyok közepette elfogadtassa tervezetét.
– És hogyan fogadja ezt a város?
– A város hangulata nyomott. Krónikus az áruhiány. A veszély most nem a katonai hatalomátvételben rejlik, hanem abban, hogy az emberek végleg kiábrándultak a demokráciából, s az áhított „jó cárt” akár ők maguk is trónra ültethetik.
- Külföld [6]