Ez magyarán azt jelentette, hogy az előző húsz évben fölépített rendszer élelmiszer-fölöslegek előállítására képes ugyan, de értékesítési problémáját az adott struktúrában csak akkor képes megoldani, ha ugyanolyan árrobbanás következik be a mezőgazdasági alaptermékek piacán, mint az olajén. Következésképp az élelmiszert termelői információs rendszer és kiépült marketingszervezet nélkül is el lehet adni, mert a vevő érte jön. Vagy másképpen: fogadja el a társadalom (és a költségvetés) az élelmiszer-termelés (-felvásárlás, -feldolgozás) egyre nagyobb költségeit és egyre több importját, mert a mezőgazdaság lesz az az ágazat, amely majd kifizeti az ország olajszámláját.
Már akkor teljesen világos volt, hogy ez a stratégia nem közgazdasági, hanem merőben hatalmi megfontolásokból született.
Az önkény stratégiája
Ott, ahol a termelőszövetkezetek, állami gazdaságok túlnyomó uralma kikezdhetetlen dogma, és a mezőgazdasági termelés, feldolgozás, értékesítés legfőbb integrátora az állam, mi sem természetesebb, mint hogy ennek szervezeteit, intézményeit úgy kell megszervezni és összekapcsolni egymással, hogy a piramis csúcsán lévők számára legyen egyszerű, áttekinthető, könnyen irányítható. Az ellenkező oldalon lévőknek még a saját helyzetükről, tevékenységükről sem lehet valóságos áttekintésük, befolyásuk rá még kevésbé. Ez a fajta szervezet érthető módon csak kellőképpen uniformizált üzemekkel és nem sok fajta tevékenységgel tud bánni; mindazoknak a rovására, amelyek az egyes termelő hozzáértését, számára elérhető piaci kapcsolatokat kívánnának.
Így az agrárlobby által különösen sikeresnek kikiáltott stratégia kikerülhetetlen kényszerpályára kellett hogy terelje az agrárgazdaságot: ahol a mezőgazdasági alaptermelésből a legkönnyebben nyerhető fölöslegek néhány tömegtermékből – főként gabonából és húsból – keletkeznek; az elérhető szállítási távolságban lévő országok pedig a KGST tagjai, amelyek nemhogy a magyar vagy más közép-európai ország ráfordításait, de az eléggé nyomott világpiaci árat se szívesen fizetik meg az élelmiszerimportért.
A korábbi Mezőgazdasági Minisztérium vezetői saját politikájuk igazolását látták abban, amikor az 1984. évi felső szintű KGST-értekezleten Magyarország kötelezettséget vállalt arra, hogy évről évre növekvő mennyiségű gabonát és húst exportál a Szovjetunióba rubelért, a közismerten siralmas KGST-árakon. Egy évvel később már nemcsak az úgynevezett szabályozókkal, hanem közönséges fenyegetéssel is arra kényszerítették a mezőgazdasági nagyüzemeket, hogy ne csökkentsék (mint csekély alkalmazkodási tartalékukat kihasználva szerették volna), hanem növeljék gabona-vetésterületüket és hústermelésüket, amelyeknek a jövedelmezősége addigra kilátástalanul megromlott.
A nagy leépülés
Az elmúlt évtizedben vagy csak az elmúlt néhány évben – így vagy úgy – Magyarországon minden kisebb vagy nagyobb ágazatnak meg kellett ismerkednie az éppen rá vonatkozó és rá szabott keserű igazsággal (a bányászati ágazatoknak vagy a kohászatnak, acéliparnak, a gépgyártás és a könnyűipar majdnem mindegyik ágának). Csak az agrárágazat termelőinek prédikálták azt, szinte a mai napig, hogy ha csak egyetlen mázsával kevesebb gabonát termelnek akár a legrosszabb földön, egyetlen kilóval kevesebb húst bármekkora ráfordítással, máris elvész az ország.
Eközben a mezőgazdasági alaptermelést végző üzemek kezdtek tönkremenni: először csak a gépcserére nem volt pénzük, azután a folyó termelőanyag-felhasználás (műtrágya, növényvédő szer, vetőmag, némelykor öntözővíz) anyagaira sem. Ezzel megkezdődött a 60-as, 70-es években kiépült agrárgazdasági rendszer lassú, majd egyre gyorsuló felbomlása.
Ebben az évben már a belső kereslet is drasztikusan csökkent. Az eddigi kelet-európai export összeomlásának következményei csak a jövő évre várhatók. Sem a fogyasztó, sem a költségvetés nem hajlandó fedezni a nagy felvásárló és feldolgozó monopóliumok számolatlan költségeit. Ezekre a nagy szervezetekre ugyanúgy, mint néhány fejlődő országban, a mezőgazdasági termelőknek semmiféle ráhatásuk nincs. Úgy vonulhatnak ki a piacról, hogy még köszönniük sem kell. Csak a nagy űr marad utánuk, hiszen a termelőknek nincsenek saját értékesítőszervezeteik.
Nem csoda, hogy a korábbi struktúra leépülése ennyire romboló módon megy végbe éppen az élelmiszer-gazdaságban, ha vezetői rétegének túlnyomó része sem a felelősséget vállalni, sem segíteni nem hajlandó abban, hogy az általuk irányított ágazat, gazdaságok, emberek alkalmazkodni tudjanak a valós helyzet valós követelményeihez.
A politika adóssága
A hatvanas évek óta követett gazdaságpolitika végérvényesen megbukott. Ideje volna ezt ország-világ előtt kijelenteni, és az élelmiszer-gazdaság elé új, követhető és érthető gazdaságpolitikai célokat kitűzni. Ez azonban mind a mai napig nem történt meg. Több évtized téves termeléspolitikája és félrevezető propagandája után például el kell dönteni, hogy a termelés volumenét és az exportot maximalizáló mezőgazdaság-e a cél – kerül, amibe kerül –, vagy korszerűen működő mezőgazdaság-e, amelynek lehetnek exportálandó fölöslegei is, de hogy miből keletkeznek ezek, abban a jövedelmezőség a döntő. Ha elérhető ilyen gazdaságpolitikai és politikai döntés, azt a legszélesebb körben és igen meggyőzően meghirdetni és huzamosan propagálni volna szükséges, és – érthetően – minden időszak adott intézkedéseinek is alá kellene támasztaniuk.
Legelsősorban is óvatos és kétértelmű nyilatkozatok helyett világos perspektívát kellene nyújtani a termelőknek abban a tekintetben, hogy a mezőgazdasági kormányzat semmilyen formában nem kívánja ráerőltetni a termelőkre a mai termelőszövetkezeti rendszert és a ráépülő szervezeteket. Különösen nem abban a formában, hogy a mai termelőszövetkezet vagy annak jogutódja alakuljon át a termelőktől függetlenedni képes beszerzői, értékesítői, termelésszervező és finanszírozói szervezetté. A termelőszövetkezetek közismerten éppen e funkciókban voltak mindenkor a leggyengébbek.
Nem megalapozott az az érv, hogy a mezőgazdasági alaptermelésben volnának olyan technológiák, amelyek csak nagyüzemi szervezetben alkalmazhatók. Ilyen technológiák ugyanis nincsenek (a világ műszaki fejlesztése értelemszerűen a potenciális felhasználók nagyobb része által reálisan elérhető üzemnagysághoz igazodik). A valóságban csak az alaptermelést követő fázisokban – válogatás, raktározás, csomagolás, feldolgozás stb. – vannak olyan technológiai berendezések, amelyeknek kifizetődő áteresztőképessége meghaladja a kisebb és közepes méretű családi gazdaságokét.
Ugyancsak elfogadhatatlan az az érv, hogy az önállósuló családi gazdaságoknak gépek és berendezések híján kellene tönkremenniük, hiszen ezek a magyar mezőgazdaságban – valószínűleg nem a legjobb összetételben – léteznek, és semmilyen komoly akadálya nem lehet annak, hogy a termelők számára hozzáférhetővé tétessenek.
Miért nem lehet, amit szabad?
A földre és a mai termelőszövetkezetek egyéb vagyonára érvényesíthető tulajdonjogok nem esnek ugyan egybe, de nem is válnak el egészen egymástól. Az elmúlt két év törvénymódosításai (a földtörvényé és a szövetkezeti törvényé) már most megengednék, hogy a termelőszövetkezeti tag (vagy örököse) a bevitt földet visszakapja, és hogy a tag (tagsági idejének arányában) a szövetkezet vagyonából részesedjék. Mégis nagyon kevés helyen éltek ezzel a két lehetőséggel, és nem tudni olyan esetről, amikor megpróbálták volna összekötni a kettőt, vagyis az eddigi tag a saját földjén az egyéb vagyonrészre való jogának érvényesítésével kezdett volna gazdálkodni.
Két alapvető akadálya van ennek. Az egyik a változatlan és eddig megingathatatlannak tűnő helyi vezetőség. Ezek az emberek az elmúlt néhány évben a földmegváltás erőltetésével és újabban kft.-k, részvénytársaságok szorgalmazásával mintha az eljövendő földesúr s egy személyben bankár szerepét kívánnák játszani a falun. A helyhatósági választások helyenként furcsa kimenetele eléggé jól mutatja, hogy a falun érvényesülő hatalmi viszonyokban semmi sem változott, és a politika felső régióiból sem jutott el a faluig olyan jelzés, amely valamiféle változtatásra bátoríthatná az ott élőket.
Elképzelni is rossz, amint – az elmúlt negyven év betetőzéséül – ebben az országban mindenki földhöz juthat, csak a paraszt nem (hiába tagadta meg a földmegváltási pénz átvételét); mindenki előtt nyitva áll a polgárosodás útja, csak a paraszt polgár előtt nem (ahol máig polgárként beszélnek önmagukról és egymásról).
Valójában már a nyolcvanas évek közepe óta megvan a jogi lehetőség arra, hogy a rossz körülmények között vagy/és egészen rosszul gazdálkodó termelőszövetkezetet feloszlassák. Voltak is erre példák. De meg lehetne tenni azt is, hogy a rosszul működő, a művelést elhanyagoló állami gazdaságokat a francia földbirtok-rendezési törvény mintájára kötelezően parcellázzák, és a parcellákat fiatal, vállalkozó kedvű farmereknek adják el. Olyanoknak, akik képesek megtanulni azt a fajta gazdálkodást, termelési és értékesítési fegyelmet, ami nélkül korszerű mezőgazdaság és jól működő élelmiszer-kereskedelem el sem képzelhető.
A másik akadály a valóságos piaci szervezet (információk, tanácsadás, nagybani piacok, áttekinthető piaci csatornák) hiánya. Korábbi kedvezmények híján a magántermelő egyelőre nem remélheti, hogy akár szövetkezés útján önerőből meg tudná teremteni ezeket, vagy valamilyen meglévő piaci szervezetben kellő befolyásra tehetne szert. Ehhez az kellene, hogy ha szövetkezetbe lép, akkor ott tulajdonos vezetők rendelkezzenek a vagyonnal, üzleti kapcsolatokkal, fogadják fel az alkalmazottakat. Továbbá ha ésszerű mértékben csökken a ma veszteséges termelés, akkor a megtakarított támogatásokat a mezőgazdasági kormányzat olyan értékesítési technológia és piacszervezet kiépítésére fordítsa, amelyben a termelésingadozások kisebb, a romboló spekuláció tere szűkebb lehet, mint ma és mint ami ezek nélkül várható. Végül pedig szükség volna arra, hogy az amúgy is tönkrement felvásárló, feldolgozó, értékesítő vállalatokat ne úgy privatizálják (külföldi tőkével vagy anélkül), hogy a termelők kiszolgáltatottsága ugyanakkora maradjon, mint eddig, vagy még nőjön is.
(Szerzőnk a Konjunktúra- és Piackutató Intézet tudományos kutatója.)
- gazdaság [6]