A kormány energiapolitikai koncepciójáról októberben rövid írásos anyagban tájékoztatta az Országgyűlést. Ez a – finoman szólva elnagyolt anyag az ezredfordulóig jelöli ki a fejlesztési irányokat, de nem untatja az olvasót a fárasztó szakmai részletek hosszadalmas taglalásával.
Az elképzelések szerint a hazai szénbázisú erőművek meglévő kapacitásának és a lakosság csökkenő felhasználási igényének figyelembevételével – bár 14 bányát gazdasági és környezetvédelmi okokból rövidesen bezárnak – a szén és lignit kitermelését a jelenlegi 18-20 millió tonnás szinten tartják.
A szerény mértékben megnövekvő üzemanyagigény és a vegyipar alapanyagigénye várhatóan évi 10 millió tonna kőolaj feldolgozását teszi szükségessé; ennek a mennyiségnek legföljebb 15 százalékát fedezik majd a hazai készletek. Dinamikusabb növekedés várható viszont a földgázfelhasználásban, hiszen a tervek szerint ebben az évtizedben megvalósul a gázturbinás erőmű-fejlesztési program, és közel duplájára kívánják emelni a háztartási fogyasztók számát, kiváltva ezzel a fűtésre fölhasznált költségesebb olaj és környezetszennyezőbb szén egyre nagyobb hányadát. Az évi 14-15 milliárd köbméter körül prognosztizált földgázfelhasználásból a hazai kitermelés 4 milliárd köbméter, az orenburgi és jamburgi szerződések szállításai 4,8 milliárd köbmétert fedeznek. Ha fedeznek – jegyezhetjük meg –, hiszen a Szovjetunió mindeddig még nem pótolta az elmaradt 1989. évi kőolajszállításait. A kiesés tavaly még csak 120 ezer tonna volt, és adós az elmaradásért járó 8 százalékos kötbér kifizetésével is.
Csatlakozás: kényszer
A hazai termeléssel és szerződéssel nem fedezett kőolajat és földgázt azonban szabadpiacról kell beszereznünk, és ez rámutat a magyar energiaellátó rendszerek két nagy hiányosságára: az egyirányú kapcsolódásra és a stratégiai tárolókapacitások szűkösségére. (A készletezés lehetősége Magyarországon tíz, a nyugat-európai országokban átlagosan száz nap körül van.) A nemrég elhibázott beruházások mintapéldájaként emlegetett Adria-kőolajvezeték váratlanul felértékelődött, de égető szükség lenne további csővezeték-kapcsolatokra a nyugat- és észak-európai, valamint a földközi-tengeri térség felé, különösen földgázvezetékre, mert most egy esetleges importkiesést csak az igen költséges cseppfolyós földgáz beszerzésével lehet pótolni.
Valamivel kedvezőbbek és gyorsabbak lehetnek csatlakozási lehetőségeink – Ausztrián és Jugoszlávián keresztül – a nyugat-európai villamosenergia-rendszerhez. 400-500 megawatt kiesés átmeneti pótlására már a jelenlegi összeköttetések is alkalmasak, a hazai erőműrendszer is rendelkezik 800 megawattnyi többlettartalékkal, ellensúlyozva az 1850 mW szovjet import csökkenésének veszélyét. (Utóbbi mennyiségből 1100 mW-ra szerződésünk van 2004-ig, bár a szovjet szerződések értéke nem látszik valami időtállónak.)
További 1850 mW teljesítményre képes a Paksi Atomerőmű. Bár uránkitermelésben önellátók lehetnénk, a feldolgozókapacitás hiánya miatt a nyersanyagot a Szovjetunióba exportáljuk, míg a fűtőelemeket importáljuk a Szovjetunióból, két egymástól független szerződés keretében.
Importfüggőségünk a jövőben sem változik lényegesen, az elkövetkező tíz évben az import energiahordozók aránya hetven százalék körül állandósulhat. Ez a helyzet önmagában nem rosszabb, mint sok iparilag fejlett nagyhatalom (például Olaszország, Japán) importfüggősége, mindenképpen csökkenteni kell azonban a beszerzések kockázatát. Gyors csatlakozásunk a nagy európai vezetékes rendszerekhez és hosszú távú szerződések megkötése több megbízható, nagy szállítóval az az alap, amely lehetővé teszi, hogy összeköttetésünk a Szovjetunióval ne életet-halált meghatározó köldökzsinórra emlékeztessen, csak egy legyen diverzifikált lehetőségeink közül. A meglévő hálózatok, a kialakult kapcsolatok miatt a szovjet importra számítanunk kell továbbra is; e kapcsolatoknak nem használtak egyfelől a nem mindig szerencsés magyar külpolitikai megnyilvánulások, másfelől az ellenőrizhetetlen szovjet kitermelési visszaeséssel és a tisztázatlan belpolitikai helyzettel indokolt, egyoldalúan bejelentett szállításkorlátozások, amelyek mögött valójában nemegyszer a szovjet csapatkivonások elszámolása körüli viták befolyásolására törekvő nyílt vagy burkolt zsarolás húzódott meg.
A kockázatok csökkentésének további lépéseként gyökeresen át kell alakítani a hazai kutatási, kitermelési, feldolgozási, szállítási és tárolási rendszert korszerű, valódi piaci érdekeltségen alapuló rendszerré. A hazai ásványkincs 70 százalékban ismert, további kutatások már nem kecsegtetnek könnyen feltárható és gazdag készletekkel. A világpiaci áremelkedések, új kitermelési eljárások megjelenése azonban hosszú távon még jövedelmezővé teheti ezeknek a készleteknek a feltárását is. Elkészült és parlamenti vitára vár a koncessziós törvény tervezete; mielőbbi elfogadása nemcsak a hazai kutatást és kitermelést mozdíthatja elő kedvezően, hanem az érdeklődő cégekkel közös külföldi kutatásokat is.
A kockázatok importja?
Bod Péter Ákos ipari és kereskedelmi miniszter nemrég úgy nyilatkozott, hogy az energetikai ágazatok továbbfejlesztése elképzelhetetlen a korábban monopolhelyzetben lévő nagyvállalatok decentralizálása, külföldi működőtőke széles körű bevonása nélkül. Az állam a nagy rendszereket olyan modern üzleti formákká kívánja átalakítani, melyekben megtarthatja többségét s ezáltal ellenőrzési lehetőségét, de képes befogadni a külföldi vállalkozók kezdeményezéseit. Egyes ellátó rendszerek működtetésébe be akarják vonni az önkormányzatokat is.
Rövid távon – hazai források híján – szinte kizárólag külföldi beruházókra számíthatunk az energetikai ipar modernizálása terén. A szerkezetváltás gyorsasága a befektetést vonzóvá tevő gyors és kockázatmentes megtérülés feltételeinek megteremtésétől függ. Az érdeklődés Magyarország iránt mindenesetre érzékelhető, különösen a nukleáris energiatermelő szektorban. A külföldi tőke fogadása ugyanakkor talán itt igényli a legfokozottabb elővigyázatosságot. Rövid távon, biztonságos rendszerek működtetése esetén az atomenergia igen jó hatásfokú és kevéssé környezetszennyező. Hosszú távon azonban igen sok bizonytalansági tényezőt rejt magában a nukleáris hulladékok tárolása; nem tudni, mi lesz a bezárandó atomerőművekkel és környezetükkel, nem is beszélve a baleset mégoly kis valószínűségű esélyéről. A világszerte erősödő ellenérzések miatt az atomenergia-ipar egyre csábosabb ajánlatokkal kecsegtet reménybeli szerződő partnereket, környezeti kockázatainak exportálására számítva. (Gondoljunk a Magyarországnak tett legutóbbi francia ajánlatra, amely két azonos méretű atomerőmű felépítéséért cserébe csak az egyik erőmű folyamatos áramszolgáltatását igényelte volna.)
Ez az ország pedig nemrégiben közelről tapasztalhatta meg, mit jelent a környezeti kockázatok gátlástalan exportja. A hainburgi vízi erőmű felépítését az osztrák környezetvédők kemény és következetes fellépése megakadályozta. Ez nem hozta zavarba a hamburgi fővállalkozót, a Donaukraftwerke AG-t: a magyar kormány irányába tett gesztusnak álcázott, képmutató osztrák kormányzati támogatással belekezdett a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer építésébe. Az eredmény ismert: az osztrák cég egyoldalú zsarolási próbálkozások és lókupecek alkudozására emlékeztető komolyságú viták után 2,56 milliárd schillinget kasszíroz a Szigetköz és a Dunakanyar tönkretételéért.
A tervgazdálkodás kísértése
A hisztérikusan változó világpiaci helyzet nem ad lehetőséget biztos döntésekre, legföljebb olyanokra, amelyek valószínűleg helytállóak lehetnek a jövőben. A magyar kormány ezért az erősen korlátozott hazai beruházási források figyelembevételével az ezredfordulóig csak a meglévő erőművek rekonstrukciójára és a kombinált ciklusú gázturbinás erőmű-fejlesztési program megvalósítására lát lehetőséget, ami maximálisan 1200-1300 mW-tal bővítené az ország villamosenergia-kapacitásait. Az ezredforduló körül szükségessé válhat egy nagyobb alaperőmű építése, a végleges döntést azonban csak az elkövetkező egy-két év világgazdasági folyamatainak ismeretében akarják meghozni, ekkor határoznák meg azt is, hogy atomerőmű vagy szén–lignit bázisú erőmű illeszthető-e jobban a fejlesztési programba.
Erősen vitatható, mennyire reálisak a kormánynak az ezredfordulóra vonatkozó energianövekmény-becslései. A fejenként 3 tonna évi kőolaj-egyenértéknek megfelelő hazai energiafelhasználás alig marad el a nyugat-európai átlagtól. Bár az elavult hazai iparszerkezet átstrukturálódása még alig kezdődött meg, máris érzékelhető, hogy az ipar egységnyi termék előállítására kevesebb energiát fordított az utóbbi években. A lakossági fogyasztást összehasonlítva a hasonló fejlettségi fokú országok fejlődési trendjével csakugyan az energiafelhasználás növekedése prognosztizálható, de a hazai gazdasági folyamatok hatása egyelőre inkább az életszínvonal csökkenése irányába hat, és ez bizonyára mérsékli a növekedés ütemét. Az utóbbi három évben Magyarország energiafogyasztása évi 2-3 százalékkal csökkent, ezért a kormány által az elkövetkező évtizedre jelzett 0,6 százalékos éves energiafogyasztás-növekedés inkább tűnik gazdasági és életszínvonalbeli javulást előrevetítő vágynak, mint realitásnak. Ha csak nem kísért a múlt örökségeként az a tervezési rendszergondolkodás, amely mindenkor kritikátlanul számolt a korábbi növekedési trend legalább részleges folytatódásával.
Másrészt a magyar ipar legtöbb ágazata még ma is túl sok anyagot, energiát és munkát használ föl egységnyi termék előállítására, nyugati becslések szerint a kelet-európai térségben egységnyi GDP előállítására kétszer annyi energiát fordítanak, mint Nyugaton.
Nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy az energiatakarékosságra fordított összegek megtérülése gyorsabb, mint az energiaforrások fejlesztésére fordított pénz, az energiaigények csökkenése ráadásul csökkenti a környezet terhelését is.
Külön figyelemre méltó az eddig nagyrészt veszendőbe menő biomassza hasznosítása, melynek különösen fejlett mezőgazdasággal rendelkező országokban – így nálunk is –, egyre nagyobb jelentősége lehet a helyi energiaellátásban. Az 1,2-2 millió tonna szénegyenértéknek megfelelő hazai biomassza hasznosítása jelentősen javíthatja energiamérlegünket.
Egyelőre azonban a takarékosság és a környezetvédelem terén nagyon lassan körvonalazódik az átfogó ár- és tarifapolitikát, ösztönző adó-, vám- és pénzügyi politikát, átgondolt kutatási és fejlesztési programokat előirányzó kormányzati felfogás. Pedig a legkisebb előrelépés is dollármilliókban mérhető: a Konjunktúra-, Piackutató és Informatikai Intézet legújabb tanulmánya szerint 600-700 millió dollár veszteségünk származik 1991-ben csak abból, hogy a szovjet energiaimport idei szerződéses árairól világpiaci árakra térünk át (illetve a szovjet beszerzést más forrásból helyettesítjük). És ez az árveszteség – írja a Kopint – távolról sem a legrosszabb esetben következik be.
- gazdaság [6]