Kása Csaba a Beszélő legutóbbi számában a Berci, nekem szükségem volna pénzre című cikkemről írta meg véleményét. Most, hogy a cikk megírásával első indulatai vélhetőleg lecsillapodtak, arra kérném, próbálja meg végigolvasni a bírált cikket, az elolvasás ugyanis nagymértékben megkönnyítené a cikk mondandójának megértését.
1. Nem állítottam, hogy a költségvetésnek egyáltalán nem kell hozzájárulnia a hallgatók ellátásához. Nem azt állítottam, amit Kása Csaba idéz, hogy: „Az oktatás költségeit is az fizesse, aki a hasznot húzza, vagyis a hallgató és a hallgató családja.” A mondat a cikkben a következőképpen hangzott: „Az egyéni hozamok indokolta mértékig viszont természetes, hogy az oktatás költségeit is az fizesse, aki a hasznot húzza, vagyis a hallgató, illetve a hallgató családja.”
2. Azt sem állítottam, hogy ne kellene a szegényebb hallgatók részére az esélyegyenlőség biztosítása érdekében a költségvetésből támogatást adni. Pontosan ez volt, amit a költségvetési támogatások egyik indokaként neveztem meg. Állításom úgy hangzott, hogy ennek a célnak az elérése érdekében nem kell valamennyi hallgatót támogatni.
Ennyit arról, hogy milyen nem létező állításokat tulajdonít nekem a szerző. Mindez nem jelenti, hogy a félreértések tisztázása után ne lenne vita közöttünk. Először is különbözik a véleményünk arról, hogy milyen egyéni megtérülési rátái vannak ma a felsőoktatásnak. Kása Csaba szerint kész ráfizetés egyetemre járni. Én ezt másként gondolom – a bővebb kifejtésre most nincs hely. Mindenesetre nem egészen világos, hogy ha semmiféle egyéni haszonnal nem jár a felsőoktatásban való részvétel, akkor miért kellene „esélyegyenlőséget” biztosítani, hogy szörnyű sorsra kárhoztassuk a szegényebb hallgatókat is.
Az egyéni megtérülési rátákról való véleménykülönbség persze nem érinti cikkem mondandójának lényegét, hiszen ha történetesen Kása Csabának lenne igaza ebben a kérdésben, ez is csak azt jelentené, hogy a hallgatóknak kisebb, a költségvetésnek nagyobb arányban kell viselnie a felsőoktatás költségeit. Az arányokról van tehát szó, de a gondolatsor továbbra is megállja a helyét.
A valódi különbség köztünk abban áll, hogy Kása Csaba úgy véli, és azt tekinti kiindulópontnak, hogy: „Ha az állam előrelátó, a kalkulált jövőbeli szükségletnek megfelelően képzi szakembereit.” Ez az a megközelítés, amivel én egyáltalán nem értek egyet és amit, bár nem kívánok terminológiai vitákba bocsátkozni, „mértéktelen tudattalanságomban” aligha neveznék liberálisnak. Bírálóm nem áll egyedül ezzel a megközelítéssel, ezen nyugodtak az elmúlt 40 év szakemberellátásának sikerei.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]