Az egyik német újság hétfői számának Kiszámíthatatlan rizikó című cikkét olvasom. Szűkszavúan, emóciók nélkül felsorolja az irakiak arzenáljában lévő harci gázokat. A Sarin és Tabun az idegrendszerre hat; a bőrön át mérgez a Lost. De a szakemberek úgy vélik, Irak rendelkezik a Soman ideggázzal meg a ciánsavval is. „Az iraki tüzérség lövedékei az összes gázt továbbíthatják. De alkalmas erre a rakéta is – az Irak birtokában lévő Scud rakéták hatótávolsága 900 kilométer –, s ledobhatóak repülőgépről is. A Tabun, a Sarin, a Soman normális nyomás alatt cseppfolyósak. Robbanáskor szétszóródnak, apró csöppekben hullnak az emberre, mielőtt gőzzé válnának. Ha érintkezésbe kerülnek a bőrrel, behatolnak a szövetekbe, s megbénítják a sejtlégzést. De bejuthatnak a szervezetbe a légutakon is.”
Tagadhatatlan, hogy a helyzet abszurd, Örkény tolla után kiált; az egypercesre emlékeztet, amelyben a hatóságok tájékoztatják a lakókat, hol kell gyülekezni a másnap bekövetkező világvége fegyelmezett fogadására.
Angyal száll le Babilonba?
Most a valóságban is eljön a másnap. Január 15-én, New York-i idő szerint éjfélkor (közép-európai idő szerint 16-án, reggel hatkor) életbe lép a Biztonsági Tanács határozata: megindulhat a háború a Kuvait kiürítését megtagadó Irak ellen. Állítólag előfordulnak csodák, s ha ez így van, akkor még megtörténhet, hogy a legutolsó pillanatban, illetve az utolsó pillanat után angyal száll le Babilonba, nem váltja fel a békét a háború. De valószínűleg azt a csodát nem az utolsó percben próbálkozó jemeniek vagy a még később, zárórakor jelentkező franciák fogják produkálni a sokadszor fölvetett és ugyanannyiszor elutasított javaslattal, ami oda fut ki, hogy kapcsolják össze a Kuvait elleni agresszió és a palesztinkérdés rendezését. A béke megőrzése most már csupán Szaddám Huszeintől függ, akitől nagyon is kitelik valamilyen váratlan fordulat, de erre még semmiféle szándékot nem mutatott. Épp fordítva, az ő kihívó merevsége fullasztotta teljes kudarcba a sorsdöntőnek tekintett genfi Baker–Tárik Aziz találkozót meg az ENSZ főtitkárának már sokkal kevésbé reményteljes bagdadi látogatását. Eddig csak azt érte el – s ha van csoda, hát ez az –, hogy az amerikai törvényhozók fölhatalmazták az elnököt az Irak elleni háború megindítására.
Szaddám Huszein főként arról beszélt idáig, hogy az amerikaiak, ha támadni merészelnek, „önnön vérükben fognak fürödni”. Ha pedig a háború elmaradna, méghozzá úgy, hogy elmaradása az iraki diktátor presztízsét öregbítené, akkor a beszéde még kihívóbb lenne. Akkor a C- és B- fegyverekből – azaz a vegyi és baktériumfegyverekből – álló arzenálja kiegészülne nukleáris fegyverekkel is. Másként szólva: az elhatározás, hogy az Irak elleni szövetség Amerika vezette 28 országa háborút kezd, teljesen logikus. Bár egyúttal teljesen abszurd, hogy a világnak fölajzott idegekkel, rémüldözve kell várnia arra, hogy eldördüljenek a fegyverek, hogy megkezdődjék a „sivatagi show”.
A vilniusi show
Eközben – mintha az izgalomra nem volna elég ok – a főtémát háttérbe szorítja a melléktéma; az újságok első oldalát átmenetileg a Baltikum okkupációjáról, a litván főváros stratégiai fontosságú épületeinek elfoglalásáról, a halottakról és sebesültekről szóló hírek töltik ki. A két téma összefügg, s talán nem csak úgy, mint 1956-ban Budapest és Szuez. Az Öböl-válság nemcsak megkönnyíti a balti államok külön útjának eltorlaszolását. További járulékos okkal is szolgálhat az Irak elleni szankciók megszavazását árulásnak, a „szocialista elvek”, „az imperializmus elleni küzdelemről meghirdetett tételek” semmibevevésének tekintő szovjet tábornokok számára. „Nem csoda – írja még a vilniusi televízió megszállása előtt a Frankfurter Allgemeine Zeitung –, ha kétségek merülnek fel a február második hetében megtartandó Bush–Gorbacsov találkozóval kapcsolatban, ha Washington a szovjet tábornokok kezét véli fölfedezni a lefegyverzési koncepciók megvalósulásának elhúzódásában, és nem biztos abban, hogy létezik-e még a közös politika az Öböl vonatkozásában.”
Khomeini bőrébe bújva
Ez a lélegzet-visszafojtó várakozás, a történések követésének a pillanata. És nem a széljegyzeteké, az elmélkedéseké. Egy észrevétel mégis kívánkozik. Akik mulatságukat lelik a képmutatás, a cinizmus szemlélésében, azok most istenigazában szórakozhatnak. A képmutatás avval kezdődik, hogy az egységfrontot megállás nélkül méltatják, de Irak, a támadó megbüntetését igazán csak az Egyesült Államok és Anglia akarja, a nyugat-európaiak Franciaország vezette csoportját „minden megoldás érdekli”. És avval folytatódik, hogy Szaddám Huszein, aki nyolc évig harcolt Khomeini ellen, most Khomeini bőrébe bújik. Most nem ő a „hitetlen”, nem az ő ellenében dicsőség az iszlám nevében a mártíromságot elszenvedni. Most ő buzdítja alattvalóit, hogy a mártíromságot is vállalva tartóztassák föl a hitetleneket. Ő egyszersmind az arabügy és a harmadik világ bajnoka is, és persze nem támadó, ő a megtámadott, amiként a Litvániába vezényelt ejtőernyősöket is megtámadták. Hogy mikor? Amikor a „testvéri segítséget” kérő litván Husakokat, Bilakokat védték.
Fölindulnak testvéri tankok
A Szovjetunió katonai szuperhatalom; nukleáris rakétái ott vannak szinte az összes köztársaságban. A piacgazdaság jó dolog, a demokrácia nagy szó, de egy szuperhatalom esetében a legfontosabb a stabilitás. Ezt üzenik a Kremlnek a nyugati vezetők, hosszú idő óta. Azt persze nem üzenték meg, hogy tankkal hajtsanak bele a fegyvertelen tömegbe, bár magukban tudták, hogy ez, hogy épp ez a „baltikumi show” a stabilitás igazi ára. „Ugye, nem tudott róla?” – fordultak az 1990-es Nobel-békedíjjal kitüntetett Gorbacsovhoz. És a címzett úgy döntött, hogy nem tudott róla. Csakugyan nem tudta, hogy hány halott lesz. Nem tudta, hogy 13 lesz, és nem 76, avagy csupán 9. Csak azt tudta, hogy magára vessen, aki a litván rádió adását szertedübögő testvéri tankok útjába áll.
Világszerte nagy a felháborodás. De a lényeget a londoni The Sunday Telegraph mondja, ki. „Ez nem a magyar ’56 megismétlődése. Az lehet belőle, de amíg nem lesz az, a Nyugat okosan teszi, ha kerüli a vitát a Szovjetunióval, mert az Öbölben nyújtott szovjet támogatást semmilyen körülmények között sem szabad ok nélkül veszélyeztetni. Avval kapcsolatban, ami most Vilnában történik, szükségtelenek a hisztérikus reagálások. Csak ha egy Tienanmen téri méretű mészárlás következnék be, lenne alap egy új kelet–nyugati konfrontációra. Most különösen fontos, hogy az egész Nyugat megingathatatlanul az Öbölre koncentráljon. Evvel alkalmasint Gorbacsov kezére játszik, hagyja, hogy tegyen a Baltikumban, amit akar. De kétségtelen, hogy a jelenlegi helyzetben jobb Gorbacsov kezére játszani, és nem Szaddám Huszein kezére. Államférfiaknak olykor két rossz közül kell választaniuk, és nem lehet kétség afelől, hogy ebben az esetben ki a gonoszabb ördög.”
Mi is szót fogadunk az angol újságnak. A továbbiakban mi is az Öbölre koncentrálunk. Tisztázzuk, hogy január 15-én nem egy ultimátum jár le, hanem egy engedély – a fegyver használatára szóló engedély – lép életbe. Vagyis, nem kell háborúzni, de lehet. De mégis kell mielőbb, mert február közepén feltámad a sivatagi szél, és nagyon megnehezíti a hadműveleteket. Aztán a Ramadan jön, a mohamedánok böjtös hónapja, áprilisban pedig kezdődik a Hadzs, a zarándoklat Mekka szent helyeihez. A Ramadan és a Hadzs idején nem lehet háborúzni az iszlám országokban. Májusban és az utána következő hónapokban viszont azért nem lehet, mert akkora hőség van Szaúd-Arábia és Irak határvidékén, hogy azt nehezen bírja ki más klímához szokott ember.
Cirkálórakéták és B–52-es óriás bombázók
Hacsak Szaddám Huszein nem gondolja meg magát az utolsó percben, elkezdődik hamarosan a tánc, s ropni fogják teljes hévvel. Az előzetes értesüléseket fenntartással kell fogadni, biztosan másként lesz, mint ahogy most kiszivárogtatják. De azért mégis ezekből az amerikai értesülésekből kell kiindulni. A beköszöntő az lenne, hogy cirkálórakétákkal és radar védte repülőgépekkel megpróbálják már a földön megsemmisíteni az iraki légiflottát és a légvédelmet. Húsz repülőteret és hatvan rakétabázist akarnak elpusztítani. Kisvártatva fölszállnak az elektronikus zavarókkal fölszerelt repülők, hogy szétzilálják az iraki egységek közötti távközlési kapcsolatokat. Az amerikaiak technológiai fölénye különösen két területen szembeszökő. Eddig el sem képzelhető mértékben megnőtt információszerzési képességük: távolabb látnak és messzebbről hallanak, mint az összes előző háborúkban. A másik nagy újdonság: éjjel éppúgy látnak és éppúgy tudnak háborúzni, mint nappal. A nagy akciók ideje sokszor a legsötétebb éjszaka lesz.
A műveletek második fázisában a B–52-es óriás bombázóké lesz a főszerep. Ezek Diego Gardáról, a csendes-óceáni támaszpontról szállnak majd fel, hogy megsemmisítsék a földi tüzelőállásokat, az utánpótlási vonalakat, a tömegpusztító fegyvereket, mérges gázokat előállító üzemeket. A parancsnoki bunkerek, föld alatti hangárok és tankgarázsok „kiemelése” az erre „szakosított” repülőgépeknek lesz a feladata. A folyamatos szőnyegbombázás, a támadások egymást követő hullámai állásaikhoz szögezik az ellenfelet. Elvágják az utánpótlástól, az információtól, a koordináció lehetőségétől az óriási iraki sereget, amely beásta magát a homokba a hosszú szaúdi határ mentén.
A határ iraki oldalán 34 hadosztály áll készenlétben. Irak főleg az Irán elleni háború tapasztalataira épít. Hadserege kitűnően fölkészült az állóháborúra, de kevéssé mozgékony. Sündisznóállásaik előterét elaknásították, drótakadályokkal, földfalakkal vették körül. Az állásokban tekintélyes mennyiségű élelmet és muníciót halmoztak fel, gondolva az erődrendszerhez beosztott korszerű, szovjet gyártmányú páncélosok és a légvédelmi ütegek ellátására is. Az iraki repülőgépek szám és színvonal tekintetében egyaránt gyengébbek az ellenfélénél (Iraknak 500 repülőgépe van, az amerikaiak 1300 gépet állomásoztatnak a térségben, szövetségeseik további 440 gépet), mégis a szovjet MIG-ek, a francia Mirage-ok, amelyek a sűrű légelhárító hálózatra támaszkodnak, érzékeny veszteséget okozhatnak. Dolguk is könnyebb az iraki katonáknak: nem kell megsemmisíteniük a szemben álló sereget, nem kell őket kiűzniük Szaúd-Arábiából. Az a dolguk, hogy a szemben álló felet annyira megsebezzék, hogy lemondjon Kuvait felszabadításáról.
A szárazföldi amerikai és angol csapatok a második vonalban vannak, az iraki haderőkkel a szaúdi főparancsnokság alatt álló szaúdi, egyiptomi és szíriai csapatok néznek farkasszemet. És egyben ellenséges pillantásokat vetnek az izraeli hadseregre is, noha avval a papírforma szerint egy oldalon – az Irak elleni oldalon – vannak. De könnyen úgy alakulhat, hogy a közelgő háborúban lesz egy kis „keresztbe” háborúzás is. Eagleburger amerikai államtitkár megpróbálta rávenni a minap az izraeli vezetőket, hogy „ne üssenek vissza”, ha Irak – miként azt Tárik Aziz „abszolút biztosra” ígérte – támadást intéz országuk ellen. Ne folyamodjanak ellencsapáshoz, azt az amerikaiak elintézik. A furcsa kívánságot az motiválta, hogy Szíria bejelentette: átáll Irak oldalára, ha Izrael, akár viszonzásképp, megtámad egy arab államot. Azt is háborús oknak tekinti, ha Izrael behatol Jordániába, Izrael viszont azt tekinti oknak Jordánia elleni föllépésre, ha Irak Jordánián át Izraelt akarja megtámadni. Továbbá: ha a háború átterjed Kuvait földjéről Irak földjére, Szíria visszavonul. Ebben az esetben ugyanígy visszavonul Egyiptom is.
Izrael visszautasította az amerikaiak védelmét, maga akarja megvédeni magát, mind Irak, mind Szíria, mind az Irak oldalán harcba lépő palesztinok ellen.
Abu Ijad és Abu Nidal
Az utóbbi – a palesztin – fronton külön és előbb fellángolhatnak a harcok, Abu Ijad és társa kivégzése után. Nem biztos, hogy a tuniszi akcióban Izrael keze van (az izraeli hadügyminiszter szenvedélyesen cáfol), lehet, hogy a „konkurens palesztin cég”, az Abu Nidal-csoport végzett velük. De ez majdnem mindegy az eredmény szempontjából. Az ügyet Izraelen akarják majd megtorolni.
Minél később kezdődik a háború – és minél tovább tart –, annál jobb Bagdadnak. Viszont az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek a villámháború az érdeke. A háború elhúzódása elviselhetetlen terheket róna az amerikai gazdaságra, a közvélemény mind nagyobb részét lökné át a bármi áron békét akarók oldalára. Az ingatag barátoknak, a franciáknak és velük együtt a nyugat-európaiak nagyobb részének az események ilyen vagy olyan fordulata lehetőséget kínál, hogy visszakozzanak, hiszen belsőleg ellenkezve és csak Washington kedvéért mentek bele ebbe a háborúba. Végül – erre sem árt gondolni – szükségtelen kísértéseknek teheti ki a Baltikumot valószínűleg lenyelő (de a kis balti köztársaságokkal talán tartósan jól nem lakó) szovjet tábornokokat.
- Beszélő [6]