Vallomásos időket élünk. Előbb Zólyomi Ferenc, a fiatal személyi követő tette közzé emlékezéseit, majd dr. Horváth József vezérőrnagy állt elő a maga verziójával. Mindketten a belügyi szerveknek a demokratikus ellenzék elleni munkájáról nyilatkoztak. Most pedig Végvári József őrnagy, a belső elhárítás egykori főtisztje, a zenei élet egykori első számú megfigyelője szólalt meg. Igazság szerint őt illette volna meg az elsőség, hiszen ő volt az, aki 1990. január közepe táján a Graffiti moziban rendezett sajtótájékoztatón kirobbantotta az azóta Duna-gate néven közelmúltunk történelmébe bevonult lehallgatási botrányt. Az afférba akkor belebukott a belügyminiszter, kis híján belerokkant az éppen megújulásával foglalkozó MSZP, és bizonyos, hogy a történtek a márciusi parlamenti választások kimenetelére is hatottak.
Végvári és a többi volt belügyes publikáló írásait ma már nem az aktualitás lázában olvassuk. Tekintettel arra, hogy a Cég a hírek szerint mintegy negyventonnányi titkos anyagot semmisített meg, az utókor most egyelőre összesen alig félkilónyi tényanyaggal kénytelen beérni. És némi csalódottsággal kell konstatálnom, hogy az a tíz deka titok, amellyel a III/III-as őrnagy hozzájárul történelmi tudatunk gazdagításához, egészében véve nem tűnik igazán fontosnak.
A könyvet, amely Havas Henriknek a főtiszttel és néhány jogásszal készített terjedelmes interjújából állt össze, az események után majdnem egy évvel jelentette meg a Szféra Kulturális Szolgáltató Kft. A mintegy kétszáz oldalas füzetke páni sietség nyomait viseli magán.
Néhány példa erre: a kollégái elől 1990 januárjában illegalitásba vonult Végvári (a „Cégen” belüli becenevén „Cirkuszos Józsi”) előbb azt állítja, hogy egy ideig D. Ferenc özvegyénél rejtőzködött (143. old.), később kiderül, hogy „a Donát Ferenc-féle lakáson” bújt meg (144. old.). A Hanglemezgyártó Vállalat igazgatóját az 55. oldalon B. Jenőként kódolják a szerzők, a 67. oldalon viszont már Bors Jenő néven emlegetik. A híres zeneszerző K. György, a híres énekesnő S. Szilvia, a híres zongoraművész K. Zoltán, a híres balett-táncos K. Gábor néven mutatkozik be, ám ugyanakkor Nagy Bandó András, Nagy Feró, Schiff András, Marton Éva és mások teljes nevükön szerepelnek. A „Cégen” belüli nevek – az egészen magas rangúakon kívül – kódoltak, az ellenzékiek körül viszont nincs ilyenfajta titkolódzás.
Majdnem teljes hallgatás övezi a beszervezett személyek neveit, noha Végvári gyakran, szinte kérkedve emlegeti, hogy hányan dolgoztak a BM-nek. Két furcsa kivételt azért tesz: Komlós Jánosról, a Mikroszkóp Színpad 1980-ban elhunyt igazgatójáról megjegyzi: „köztudomásúan a Cég embere volt” (62. old.), sőt még azt is megtudjuk róla, amit egyetlen más személyről sem, miszerint nevezett „zsidó származású volt”. Ráadásul Komlós neve nem is a lehetséges ügynökök összefüggésében bukkan fel: a neves kabaretistát egy időben mindenféle fenyegetések érték, ezért fordult a Belügyhöz. „Sikerült is megtalálnunk az elkövetőket” – meséli elégedetten az őrnagy, s különös félmondattal toldja meg ezt az információt: „az egyiket nem mondom el, mert (?) ismert személy, a másik meg felbérelt ember volt, ezért (?) nem is fontos”. A másik eset a rejtélyes körülmények között meghalt Elbert Jánosé, akiről Végvári ezt állítja: „véleményem szerint kettős ügynök volt, valószínűleg az angoloknak és a szovjeteknek is dolgozott… nyilván az tette el láb alól, aki kevesellte a maga adagját”. (58. old.) Ha csak egy kis valószínűsége van annak, amit az őrnagy állít, akkor itt alighanem könyvének legsúlyosabb tényével van dolgunk. Ámde mit jelent az, hogy „véleményem szerint”, és pláne, hogy „valószínűleg”? Hol az a forrás, ahonnan megtudhatnánk valamit az évek óta összevissza misztifikált Elbert-ügyről? Megvallom: amikor halottakat „nevesítenek”, „ismert személyekről” és „felbérelt emberekről” viszont hallgatnak, akkor nekem blöffgyanúm támad.
Bizonyos, hogy a szöveg zavarossága részben az interjúalany súlyos idegállapotával függ össze, de mélyebb oka is kell legyen. Végvári egy helyütt beszámol arról, hogy 1983-ban részt vett Illyés Gyula temetésén, mivelhogy, mint írja, „bevallok abba a brigádba, amely a temetés zavartalanságát biztosította”. Ez utóbbin azt kell érteni, hogy a hivatalos szertartás után elhangzott beszédekről magnó- és videófelvételeket készítettek, valamint eltávolítottak bizonyos feliratú szalagokat. E kegyeletsértő ténykedés közben Végvári, mint mondja: „annyira élethűen alakítottam a gyászolót, sírtam, sőt zokogtam is (hogy) a figyelők azt hitték, külföldi állampolgár vagyok. Még rám is álltak.” A költőfejedelem temetése kapcsán mellesleg elmondja, hogy az egyik eltávolítandó szalagot magához vette, sőt, a már említett „illegalitás ideje alatt” még el is ásta, „nehogy megszerezzék” (84. oldal). Később, már a bírósági tárgyaláson az Illyés-temetést felidéző őrnagy sírva fakadt. „Akkor, amikor a múltat kellett felidézni, régi eseményt, Illyés temetést, a méltatlanságokat, amelyekben részt kellett vennem.” (183. old.)
Ez a frivol kettősség általában jellemzi Végvári önvallomását. Ahogy a nagy árulásról beszél (e fogalmat a szerzőpáros teszi címlapra), szavait pátosz lengi át: „…amit tettem, a jövő érdekében tettem, nem öncélúan”. Munkájának fogásait ismertetve azonban mintha ingadozna a töredelem és a hencegés között. Hogy miképp kell például egy zeneművészből spiclit faragni, azt ő, a szakember így adja elő: „az én kedves művészkéim szétszórtak: sose tudták, hogy a mellényzsebükbe hány száz dollárt dugnak… törődik is egy sztár azzal… tegnap megjött Los Angelesből, holnap fellép Párizsban. Megy ám át a zöld kapun, mire megcsípik a dollárral. Mi történik ilyenkor? … Előbb telefonon, aztán személyes találkozó, apró ígéret, hogy persze a haverjaira nem, csak külföldiekre, disszidensekre, meg idegenekre.” (Mármint tesz majd a Cégnek – büntetlensége fejében – jelentéseket – D. Gy.) Kedvező kiindulópontja lehetett a beszervezésnek, ha mondjuk egy művésznek gyorshajtás miatt bevonták a jogosítványát, márpedig „egy művész számára létszükséglet a kocsi” (45. old.). Máskor egy gyilkosság kapcsán az erkölcsrendészet nyilvános illemhelyeken homoszexuális zenészekre bukkan. „Ilyenkor – meséli az őrnagy – nincs mese, le kell ülni a veszélyeztetett művészekkel.” És ugyanezen okból, mondja Végvári, „nekem például azonnal meg kell tudnom, ha egy színház vezető művésze, teszem fel, kisfiúkkal fajtalankodik” (48. old.).
E kínos esetek az embert arra a kérdésre késztetik, hogy voltaképpen mit akart elérni a Cég ezeknek az embereknek a megzsarolásával, mit céloztak ezek az akciók, hogyan épültek bele az általános politikába. Azt hihetnők, hogy azok, akik emberi szerencsétlenségeket, bűnöket vagy egyszerűen csak gyengeségeket használtak ki egy államhatalom érdekében, tisztában voltak annak politikájával.
Formailag persze sok mindenről szó esik a válaszokban. Megtudjuk, hogy Aczél György élénken érdeklődött egyik-másik művész belügyi anyaga iránt, hogy a Nagymaros elleni tiltakozó mozgalomnak a BM-ben külön felelőse volt, hogy egy elkobzott szamizdatszállítmányért egy ízben százezer forint jutalmat osztottak ki a rend éber őrei között. De nem tudjuk meg például, mikor mit gondolt a BM az ország helyzetéről, a lakosság hangulatáról, milyennek ítélte meg az ellenzék erejét, befolyását, akár csak szűken biztonságpolitikai szempontból. Hittek-e, és ha igen, meddig, ezek a szakemberek mondjuk abban, hogy a rájuk bízott – Végvári esetében főleg zenei – intézményeket valóban imperialista diverzió fenyegeti, és ha nem, akkor miben hittek?
A hatalmas, ezreket foglalkoztató Cég története Végvárinál jelentéktelen anekdotákra esik szét, miáltal az az érzésem támad, hogy itt engem lóvá tesznek, fontos tudnivalóktól fosztanak meg, s valami ízléstelen mazsolázásba kényszerítenek bele. Lehetséges volna, hogy azon a helyen, ahol az őrnagy dolgozott, s annak a töméntelen információnak a birtokában, amelyhez zsarolással, vesztegetéssel vagy egyszerűen hivatalból hozzájutottak, semmiféle áttekintéssel nem rendelkeztek munkaterületük egészéről?
A legplasztikusabb még az a kép, amelyet az őrnagy a BM-ről mint munkahelyről vázol fel. A jutalmak, javadalmak és előléptetések körüli versengés, a kölcsönös gyanakvás és egymás feljelentgetése, a zugivászat és a fegyelemsértés már-már normális színben tünteti fel a Gyorskocsi utcát és más, kínos emlékeket ébresztő helyszíneket. Egy-egy tréfás kiszólásban, például, amikor Horváth vezérőrnagy titkára a súlyos helyzetet ekként jellemzi: „fennforgás áll fenn”, vagy amikor Végvári a Cégnek dolgozó alkotó értelmiségieket „esztétáknak” nevezi, ami nem egyéb, mint a „szigorúan titkos” (szt) munkatárs becéző rövidítése, szóval egy-egy ilyen fordulatban tetten érhető a kései Kádár-korszak nyomasztó kedélyessége.
Azt hiszem, épp ekörül keresendő a válasz arra a kérdésre, miért sikeredett ilyen kétszáz oldalas vákuummá a kulcsfigura felajzottan várt önvallomása. Az elhárítás az államhatalomnak nem szíve, nem is az agya, hanem az idegrendszere volt, maguk a munkatársak pedig ennek a rendszernek dúcaiként működtek. Ők fogták fel a társadalomból jövő ingereket, s továbbították azokat az agyhoz és a szívhez. Csakhogy a zavart tudatú, komplexusos államhatalom nem tudott igazán mit kezdeni ezekkel az egyre görcsösebb jelzésekkel. Ahhoz már az ötvenhatos leckéből eredően is túlságosan felvilágosult volt, hogy az elégedetlenség és a nyugtalanság mögött kizárólag külföldi titkosszolgálatok aknamunkáját sejtse, de annyira nem volt és nem is lehetett tárgyilagos, hogy az információkból önveszélyes következtetéseket vonjon le. Maradt tehát egy kimerült, poszt-harmadikrichárdiánus rendszer cinizmusa, amely az egykori klasszikus és grandiózus gazságokat apró, gonosz stiklikkel váltotta fel. S ebben a rendszerben a belügyes lehetett személyében korrekt vagy korrupt, okos vagy buta, fanatikus vagy közönyös, mindenképpen eszmeileg kiüresedett és főleg gazdasági ügyekben teljességgel tanácstalan vezetőséget kellett kiszolgálnia. Az összeomlás küszöbén pedig már csak véletlenek láncolatán múlott, hogy a megromlott idegrendszer melyik pontja mondja fel elsőként a szolgálatot. Ezért is akadémikus a kérdés, hogy Végvári őrnagy áruló volt-e vagy hős, netán mindkettő vagy egyik sem.
Végvári őrnagy soványka sztorijában az a lehangoló, hogy semmiféle erkölcsi elégtétel vagy tanulság nem következik belőle. Katarzis, feloldás sehol. Még nekem is csak annyi jut eszembe róla, amennyit a nyilvánvalóan az őrnagy illetékességi körébe tartozó Illés-együttes egyik dalszövege így fejez ki: „Miért hagytuk, hogy így legyen?” (Szféra Kulturális Szolgáltató Kft.)
- Kultúra [6]