Midőn Isten az időt teremtette, jócskán teremtett belőle.
(Ír közmondás)
Írhatnék persze másról is. Arról, mi minden változott meg Kárpátalján az utóbbi néhány évben vagy akár egyetlen esztendőben. Visszatekintést tehetnék a múltba, megírhatnám, milyen gesztussal ölelt a keblére bennünket 1944-ben a szovjet rendszer (a munkaképes magyar férfilakosság szinte teljes deportálásával), hogyan nyomorított meg bennünket az ötvenes évek féktelen diktatúrája, ecsetelhetném, mit értett egységes szovjet népen és mit nacionalizmuson a lágy brezsnyevi despotizmus. Megírhatnám, milyen nehezen csörgedezett le Kárpátaljára a központilag meghirdetett peresztrojka, hogyan torpant meg s hogyan fordult olykor visszájára. Lelkendezhetnék, mekkora vívmánynak számított a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség megalakítása, a magyar helységnevek létjogosultságának elismertetése, megírhatnám, mit jelent számunkra, hogy gyermekeink Magyarország történelmét tanulhatják az iskolában, hogy ünnepségeinken lenghet a piros-fehér-zöld trikolór, és zenghet a Szózat, a Himnusz. Számba vehetném, hány magyar vonatkozású emléktáblát avattunk két év alatt, hány utcát, teret kereszteltünk vissza régi magyar nevére, dicsekedhetnék azzal, hogy Beregszászon Illyés Gyulának, Ungváron Petőfi Sándornak lepleztük le szobrát. Az utóbbi esemény kapcsán persze el kellene mondanom, hogy két elnök is megtisztelte jelenlétével az avatóünnepséget, Göncz Árpád és ukrajnai kollégája: Leonyid Kravcsuk, aki beszédében sietve le is szögezte: „Azok a magyarok, akik itt élnek, az ukrán magyarok, mindig otthon fogják magukat érezni nálunk.” (Kiemelés mindkétszer tőlem.) És persze elmondhatnám, miért borsódzik a hátam az „ukrán magyarok” kifejezés hallatán (lásd még szovjet magyarok, szlovák magyarok, román magyarok), vagy hogy igencsak lehetne vitatkozni azon, ki kinél van vendégségben („nálunk”). No meg arról is írhatnék oldalakat, hogy miért nem tudunk mégsem otthon lenni ebben az országban, de még szülőföldünkön sem, ahol évtizedekig másodrendű, harmadrendű állampolgárokként éltünk egy olyan rendszerben, amely előbb fizikailag próbálta megsemmisíteni apáink-nagyapáink nemzedékét, aztán évtizedekig szellemi nyomorúságba kényszerített valamennyiünket, míg most újra fizikai létünk forog veszélyben: nem titkolt prognózis, hogy éhínség fenyegeti az országot (és itt a „fenyegeti” már egyfajta eufemizmusnak minősül).
Írhatnék minderről hosszan-hosszan, alaposan, mégsem teszem, mert egyrészt több cikkben, tanulmányban, esszében már megtettem, másrészt megtették mások is, s az események, tények felsorolása untathatná azt, aki minderről már más forrásból értesült.
Ezért most más témáról írnék. Ez pedig a kárpátaljaiak speciális időszámítása.
Nemrégiben olvastam egy regényt; szűkebb pátriámból, Kárpátaljáról elszármazott szerző írta, hiteles, megrázó képét adva mindannak, amit gyermekként tapasztalt az ötvenes–hatvanas években e nehéz sorssal áldott-átkozott vidéken. Gáti Kovács István könyvének igen találó a címe: Időzavar. Találó, mert a Kárpátaljára látogató magyarországi vendégek hosszú éveken át változatlan naivitással csodálkoztak rá arra, hogy itt két idő van használatban. A hivatalos, az úgynevezett moszkvai idő, és a közép-európai, amelyet a magyar lakosság „helyi időnek” vagy „magyar időnek” nevezett, de leginkább ezzel az egyszerű megkülönböztetéssel vette szájára: „miszerintünk”. Érdemes megjegyezni, hogy a vidék szláv őslakossága, a ruszinok (tehát nem a betelepülő ukránok és oroszok) ugyanígy használták a közép-európai időt is, s ők is, ha kellett, hozzátették: po násomu (=miszerintünk).
A két idő között két óra a különbség, amikor tehát Budapesten dél van, akkor a moszkvai órák délután kettőt mutatnak. Aki tanult földrajzot, tudja, hogy a földrajzi időzónák nem esnek egybe az adminisztratív időzónákkal, s azt is, hogy Budapest és Moszkva között földrajzilag (csillagászatilag) alig több, mint egy óra a különbség. A moszkvai idő azért több kettővel (és nem eggyel) a közép-európainál, mert annak idején a fiatal szovjet állam az időt is forradalmasította, és az időről szóló dekrétum kimondta, hogy az ország egész területén az addig érvényes zónaidőkhöz hozzáadandó egy óra, s egyedül ez számít hivatalosnak. Ez az úgynevezett rendeleti idő. Ukrajna egészét a moszkvai időzónába kanyarították, s miután Kárpátalja is része lett 1945-ben Ukrajnának, a hivatalos idő itt is a moszkvai lett. (A rendeleti idő fogalma Európában sem ismeretlen, hiszen a nyári időszámítás sem jelent mást, mint az érvényes, a csillagászati időhöz igazodó zónaidőnek egy órával történő növelése. A nyári időszámításra egyébként még visszatérek.)
Kárpátalja azonban soha nem állt át teljesen a moszkvai időre. A magyar lakosság talán mintha még tétova dacát, ellenállását is demonstrálni próbálta volna azzal, hogy továbbra is a „magyar időt” használta. Legtöbben az órájukat is így járatták, s volt, akit meg is dorgált emiatt hivatali főnöke. Iskolában, egyetemen pedig egyenesen megkövetelték az ifjúságtól, hogy Moszkva szerint járassa óráját. De még aki át is állította a mutatókat, az is pontosan elkülönítette egymástól a két időt. Ha magyarul szóltak hozzá, a magyar időt mondta, ha oroszul, akkor a moszkvait, függetlenül attól, hogy az ő órája mit mutatott.
Hogy az ember mennyire el tudja választani a mutatók járásától a valódi időt, illusztrálja egy barátom s a magam példája. Hogy elkerülje az osztályfőnökével folytatott idővitákat, barátom kitalált egy új időszámítást, s olyan lehetetlen állásba hozta órájának mutatóit, amelyből csak ő tudta megállapítani, mennyi is az idő. Ettől kezdve nem vonhatták felelősségre amiatt, hogy megátalkodott nacionalistaként Budapest szerint járatja óráját. A „saját” időszámítás nekem is megtetszett, megtanultam, és alig egy-két hét múlva puszta rápillantással én is meg tudtam mondani, mennyi az idő, akár Moszkva szerint, akár „miszerintünk”. Vagy tizenöt évig járt így az órám! Csak akkor „szoktam le” róla, amikor az első elektromos, digitális órámat felvettem. Ha ez elromlik vagy kimerül benne az elem, és a régi Pobedámat veszem újra elő, bizony továbbra is valami lehetetlen időt állítok be rajta, hogy eligazodjam a világban. Mert az idő és az óra állása közti összefüggés pusztán megállapodás dolga.
E két idővel, a moszkvaival és a közép-európaival mindenki jól elboldogult. Menetrendet, színházi hirdetményt, nyitvatartási időt, mozikezdést, feliratot az orvosi rendelőben soha senki nem értett félre. Tudta, hogy az Moszkva szerint van, s magában lefordította magyarra.
Ilyen „lefordításra” is hozhatok olyan példát, amelyet bárki ismer. Hiszen ha egy menetrendben valaki Magyarországon 20 órát olvas, azonnal lefordítja magának: este nyolc. Nos, mi sem tettünk mást, mint „duplán” fordítottunk. A hivatalos feliratot (pl. 20 óra) így: moszkvai nyolc, azaz hat. Vagy ugyanez visszafelé: ha orosz barátom telefonált, és megkérdezte, mikor sugározza a ma esti krimit a magyar tévé, akkor megnéztem a műsort, és lefordítottam: 21.30, azaz fél tíz, azaz moszkvai polovina dvanadcátovo.
Akkor voltunk csak gondban, ha vendégünk érkezett Magyarországról, aki jól értesült turistához illően a határon előreállította kettővel az óráját, s ha megbeszéltünk vele reggel nyolcra egy találkozót, már hajnali hatkor ott rostokolt a megbeszélt helyen. Ha meg végre megérttettük vele, hogy mi magyar időt mondunk, akkor a szállodai idegenvezető szavait értette félre, s két órával lekéste az ebédet vagy az indulást. Mert hivatalos személy hivatalos funkciójában hiába beszélt magyarul, mégis a hivatalos időt használta, előírás szerint.
Meg is jártuk, hogy megmosolyogtuk az így póruljárt vendéget, hiszen később velünk is jól elbánt ez a fránya idő.
Legelőbb akkor, amikor Magyarországon először lépett érvénybe a nyári időszámítás. A Szovjetunió abban az évben ugyanis nem tért át, s egy nyáron át Budapest és Moszkva közt csak egyetlen óra lett a különbség, s ez sehogyan nem fért a fejünkbe. Teljes kétségbeeséssel tapasztaltuk, hogy amikor a Kossuth rádió a déli harangszót sugározza, akkor hivatalosan még csak csász dnyá van (és nem dvá császá), s végképp nem értettük, hogy a fél nyolckor kezdődő magyar tévéhíradó hogy az isten csudájába előzheti meg a hét órakor kezdődő moszkvai Vremját.
Hogy mégis eligazodjunk, ezen a nyáron, bizony, mi nem álltunk át a nyári időre, és a „mi szerintünk” számított idő továbbra is ez volt: Moszkva mínusz kettő. Így már lehetett élni, csak épp bonyolultabb lett a világ, mert a moszkvai és a „helyi” idő mellé még a budapestit is meg kellett tanulni. De még három idővel is elboldogul az ember.
Aztán ősszel helyreállt a rend, s a következő tavasszal már a Szovjetunió is átállt a nyári időszámításra, a két óra különbség sértetlen maradt. Hogy egy kicsit a dolog biológiailag strapás volt, azt alig vettük észre, kevesen számoltak utána, hogy a mi hivatalos időnk ekkor már három órával (!) előzte meg a csillagászatit: egy órát ugrottunk azzal, hogy a moszkvai időzónához kanyarítottak minket s nem a közép-európaihoz, egy másik órát azzal, hogy ránk is érvényes volt a szovjet rendeleti idő, s egy harmadikat a nyári időszámítás plusz egy órájával. A hivatalos (moszkvai) idő szerinti dél tehát ekkor Kárpátalján voltaképpen reggel kilencre esett.
A második, most már totális zűrzavar akkor vette kezdetét, amikor a függetlenségét egyre hangosabban deklaráló Ukrajna legfelső vezetősége úgy döntött, hogy nem kíván továbbra is a kremli toronyórák járásához igazodni, s bevezette az ukrán (kijevi) időt. A dolog végül is földrajzilag teljesen indokolt, így hát 1990. június elsejével Ukrajna területén a kijevi idő vált hivatalossá: Moszkva mínusz egy.
És ezzel elszabadult a pokol.
Mert például az Aeroflot ezt persze nem vette tudomásul, és a repülőgépek indítása továbbra is moszkvai idő szerint történt Nem így a vasút, amely ekkortól kezdve csak az Ukrajna határain túlra közlekedő járatokat indította Moszkva szerint, a köztársaság belsejében közlekedő vonatok menetrendjét átírták kijevi időre, s ugyanez történt a buszok esetén is. Megváltozott a munkakezdés ideje, az üzletek nyitva tartása, az ügyfélfogadás – egyáltalán, minden egy órával előbbre került.
Namármost. A kárpátaljai magyar ember, akinek egész életritmusa a hivatalos és a „magyar” idő közötti kétórás különbségre épült, most újra meg volt zavarodva. Ha a budapesti rádió szerint igazodott, mindenhová korábban érkezett egy órával, ha a kijevi időt vette alapul, este lekéste a filmet a tévében. A harangozó a faluba a 13.50-kor érkező busszal járt, és mire tíz perccel később húzni kezdte a delet, a Kossuth rádióban is kongattak. Most is ezzel a járattal jött, harangozott, s nem nagyon bántotta, hogy Pesten egy órával korábban már elhúzták a delet. Neki és a falunak továbbra is tíz perccel az után volt dél, hogy a 13.50-es busz megérkezett. Hogy ez a 13.50 most már nem Moszkva, hanem Kijev szerint értendő, arról ők igazán nem tehettek.
Kárpátalján ekkor már négy idővel kellett számolni. Ha az ember repülőgépre váltott jegyet vagy távolsági telefonbeszélgetést rendelt, akkor moszkvai időt kellett mondania (Budapest +2), ha Ukrajnán belül közlekedő vonat vagy busz érdekelte, ha munkába indult vagy az orvosi rendelő feliratát böngészte, akkor a hivatalos kijevi időben számolt (Budapest +1). De továbbra is a magyarországi tévét nézte, rádiót hallgatta, tisztában kellett hát lennie a közép-európai idővel (Budapest), ám fejében, sejtjeiben továbbra is élt a „miszerintünk” való idő, amely kettővel kevesebb a hivatalosnál. (Kijev -2, azaz Budapest -1, azaz = London.) Szegény jó harangozó, amikor „miszerintünk” húzta a delet, aligha gondolta, hogy a Big Benhez igazodik.
Sajnos nem tudom e poénnak szánt mondattal befejezni írásomat. Legalább három dolgot kell még hozzáfűznöm magyarázatul. Az első, hogy ez a Big Benes egybeesés csak akkor igaz, ha a tudvalevőleg konzervatív angolok is áttérnek nyaranta a nyári időszámításra. Bevallom, nem tudom, hogy ez náluk szokás-e, s eléggé el nem ítélhető módon – lustaságom okán – utána sem néztem. Ha ugyanis a londoni idő nyaranta is egybeesik a greenwichi világidővel, akkor a poénom sántít a „kárpátaljai” idő Greenwichez képest még így is sietett egy órányit, lévén, az ügybe belejátszott a nyári időszámítás. A „négy idő” csak pár röpke nyári hónapon át élt, szeptember elsejétől ugyanis –ez a második dolog, amit említenem kell – Kárpátalján az ukrán (kijevi) idő is elvesztette státusát, mert a területi (magyarországi értelemben: megyei) tanács határozata alapján ekkortól kezdve vidékünkön a közép-európai idő számít érvényesnek. A hivatalos idő tehát most egybeesik a „magyar” idővel, és olyan huncut szerencsére már nem akadt senki, aki még ezek után is használná a hivatalosból visszaszámított „miszerintünk” való időt (amely ez esetben már az izlandival?) – esne egybe.
Hogy a dolog azért ne legyen ilyen egyszerű, Kárpátalján továbbra is tisztában kell lenni a moszkvai idővel (repülőgépek, vonatok indulása, menetrendje) és a kijevivel (távolsági autóbusz-közlekedés), s ehhez járul a most már hivatalos helyi, vagy közép-európai, vagy magyar, vagy „miszerintünk” számított idő – ezek ugyanis végre egybeesnek. De Moszkvától, Kijevtől nemcsak a közlekedés miatt nem sikerült teljesen – időben legalábbis – elszakadunk. S hogy miért nem, ez a harmadik dolog, amit végezetül említeni szeretnék. Az időátigazításból nyilván a munkakezdés idejének is meg kellett volna változnia. Mégsem egészen így történt.
Míg a moszkvai idő volt a hivatalos, 9-re jártunk dolgozni (magyar 7-re, azaz nagyon korán). Amikor Kijev lett az időmutató, akkor 8-ra tevődött át a munkakezdés (ez szintén magyar 7 – azaz nagyon korán). Amikor végre a közép-európai időre álltunk át, egy rövid ideig maradt a 8 órai munkakezdés (ami végre magyar 8-nak felel meg, azaz már nem olyan korán), de erre – állítólag – felháborodott levelek sokasága érkezett az illetékesekhez: azt panaszolták a háziasszonyok, hogy ha 8-kor kezdődik a munka, akkor értelemszerűen 5-kor van vége, s ők a szovjet központi tévében 6-kor (moszkvai 8) sugárzandó film kezdetéig nem tudják megvacsoráztatni a családot. Jött a határozat: munkakezdés 7-től (ami most magyar 7 – azaz nagyon korán). Ehhez aztán hozzáigazították az üzletek nyitva tartását, a félfogadási időt stb. Ha belegondolunk, nem történt semmi. Ahogy korábban is ősztől tavaszig sötét hajnalban kellett elindítanunk gyermekeinket az iskolába, hogy fél 7-re odaérjenek (csak korábban ez hivatalosan fél kilenc volt), ugyanúgy most is fél hétkor van az iskolakezdés (csak ezt most hivatalosan is fél hétnek hívják). Magyarán: adtunk a szarnak egy pofont. (Pardon.)
Igaz, legalább most délben van dél.
És egy kívülálló talán nem is gondolná, ez milyen nagy dolog.
Ungvár, 1990. december 13.
- Külföld [6]