Grendel Lajos

Nyomtatóbarát változat

Egy évvel ezelőtt, 1989 decemberében mind a Mikulás, mind a Jézuska szerény ajándékkal és ígéretekkel kecsegtette a szlovákiai magyarságot. Meghozta a forradalom győzelmét, a Nap című hetilapot, a Független Magyar Kezdeményezést, majd a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat és később az Együttélésnek keresztelt harmadik magyar politikai mozgalom ígéretét. Közben a krampusz sem tétlenkedett, elvitte Gustav Husákot. Szép idők jártak errefelé, bársonyos szellő fújdogált, hó az egész télen nem esett, és fagy sem nagyon gyötört bennünket.

Nagyon kemény és viharos év telt el azóta. Felszínre vetődtek mindazok az ellentmondások és konfliktusok, amelyekkel csak a legelőrelátóbb politikai gondolkodók számoltak az eufória heteiben és hónapjaiban. Csehszlovákia soknemzetiségű állam, várható volt, hogy a forradalmi láz elültével az ország egyik legsúlyosabb problémája a nacionalizmusok föléledése lesz. A tavalyi novemberi forradalom eszméit és eredményeit ebből az irányból érte a leghevesebb támadás az elmúlt évben.

Az 1989-es csehszlovákiai forradalom alapvetően kommunistaellenes megmozdulás volt, sem a nacionalizmus, sem a szlovák–cseh, sem a szlovák–magyar viszony felszín alatt fortyogó ellentmondásai nem játszottak benne számottevő szerepet. Olyannyira nem, hogy a szlovákiai forradalmat irányító Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) mozgalom a nemzeti kérdés puszta felvetésétől is hosszú ideig ódzkodott, attól tartva, hogy ezzel a nacionalista indulatok lavináját indíthatja el. A VPN-t később gyakran érte a vád, hogy nincs ún. nemzeti programja, s ezért előbb-utóbb el fog szigetelődni a szlovákiai politikai életben. Ez a vád tulajdonképpen megalapozatlan volt, annyi igazságot mégis tartalmazott, hogy a két nemzet és az ország területén élő nemzeti kisebbségek közötti viszony tekintetében azokhoz a nyugat-európai mintákhoz igyekezett igazodni, amelyeknek semmi közük sincs a cseh- vagy magyarellenes „hagyományos” szlovák nacionalizmushoz. Sok szlovák számára a VPN-nek a nemzeti kérdésben elfoglalt álláspontja túlságosan elvont volt. Ezeknek az embereknek nem is nyerte meg a tetszését. A VPN nemzeti programjának „akademizmusát” használták ki azután egyre fokozottabb mértékben a különböző populista pártok, amelyek a tavaszi hónapoktól fogva gomba módra szaporodtak el az országban, jóllehet politikai jelentőségre, az egy Szlovák Nemzeti Párt kivételével, nem tettek szert. Az SZNP viszonylag hamar komoly politikai tényezővé vált, és bár a parlamenti választásokon csupán a szavazatok 14%-át szerezte meg, népszerűsége még egy ideig növekvőben volt. Októberben már úgy látszott, a legnépszerűbb politikai párt Szlovákiában. Gazdasági és szociális programja nincs ugyan, ám annál ügyesebben tudja meglovagolni a szlovák nemzeti érzelmeket. Kierőszakolta az ún. nyelvtörvényt, s annak is azt a változatát támogatta, amely diszkriminálta volna a nemzeti kisebbségeket, s amelyet végül is a parlament egy egész napos szenvedélyes vita után elutasított. Ez a SZNP-kudarc a nyelvkérdés parlamenti vitájában differenciálódási folyamatot indított el a párton belül: a vezetőség kettészakadt egy „mérsékelt” és egy „radikális” szárnyra. Ami ezután következett, arra talán a legmerészebb képzelőerővel megáldott politikai megfigyelő sem számított. A novemberi helyhatósági választásokon a Szlovák Nemzeti Párt katasztrofális vereséget szenvedett. Ez a minden előzetes számítgatást és várakozást megcáfoló „eredmény” arra utal, hogy a populista pártoknak, amennyiben nem tudnák szembenézni a térség általános gazdasági válságával, s arra nem tudnak gyógymódot kínálni, e pillanatban még kevés az esélyük a hatalom megszerzésére. De arra is utal, hogy a nacionalista fertőzés kisebb Szlovákiában, mint azt sok megfigyelő vélte. A szlovák történelemben precedens nélkül áll az az egység, amellyel az értelmiség elsöprő többsége októberben–novemberben szembefordult a nacionalizmussal és a szeparatizmussal. Ma úgy tűnik, egy barna színezetű totalitarizmus veszélye elmúlt nálunk.

Ahogy 1990 Csehországban Václav Havel és a hayekiánus pénzügyminiszter, Václav Klaus éve volt, úgy Szlovákiában mindenképpen Vladimír Meciaré, a szlovák kormányelnöké. Vladimír Meciar ma Szlovákia legnépszerűbb politikusa, méghozzá annak ellenére, hogy szinte a teljes ismeretlenségből bukkant elő. Népszerűsége megelőzi Dubcekét és a Carnogursky fivérekét is. Mindez annál is különösebb, mivel a szlovák kormány elnöke óvakodik a populizmustól, és a „nyelvtörvény” vitájában egyértelműen és a tőle megszokott keménységgel fordult szembe a nacionalistákkal. Sikerének és népszerűségének a titka alighanem éppen a határozottságában, dinamizmusában, nyilatkozatainak a keresetlen nyerseségében rejlik. Nem igyekszik elkendőzni a csehszlovákiai gazdasági válság mélységét, másfelől többször is nagyon határozottan lépett fel Szlovákia érdekeiben a központi kormánnyal szemben. Elutasítja a szeparatizmust és a nacionalizmust, másfelől nem hagy kétséget afelől, hogy a szövetségi kötelékek alapos reformjára törekszik, s hogy az ezen belül sokszor megrövidített Szlovákia érdekeit körömszakadtáig védeni fogja (s teszi ezt elég eredményesen). A közvélemény előtt egyszerre tud rámenős szlovák hazafinak és óvatos pragmatikusnak mutatkozni. Kormányfői ténykedésének néhány hónapja alatt a szlovák politikai élet meghatározó egyénisége lett, s népszerűségén az sem ejtett csorbát, hogy egy tévévitában, amely a nyelvtörvény parlamenti vitáját követte, szinte lesöpörte ellenfelét, a Matica Slovenská elnökét, aki pedig igencsak hatásosan hárfázott a szlovák nemzeti érzelmek húrjain.

1990 a szlovákiai magyarság számára sem volt elvesztegetett év. Bár könnyű év sem volt. A három magyar politikai mozgalom azonban mindenképpen eredményes évet zárt. Különösen elégedettek lehetünk a parlamenti és a helyhatósági választások eredményeivel. A szlovákiai magyarság önbecsülése megerősödött. Nem azért beszélek önbecsülésről öntudat helyett, mert ez az utóbbi szó félreérthető, hanem mert egészen ritka kivételektől eltekintve a szlovákiai magyarság méltósággal viselte a szlovák sajtó egy részéből és olykor a szlovák televízióból rázúduló rágalmakat, s nem ragadtatta magát szélsőséges cselekedetekre. Nem véletlen, hogy éppen a dél-szlovákiai szlovákok részéről tapasztalható a legkisebb magyarellenes indulat, s a helyhatósági választásokon a Szlovák Nemzeti Párt Dél-Szlovákiában alig tudott néhány szavazatot összeszedni. Ez a tény mindenképpen biztató jel a jövőt tekintve. Ami a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb csapás lehet a közeljövőben, az sajtója szerkezetének az összeomlása, nemkülönben a könyvkiadásé. Országos problémáról van ugyan szó (az állam szeretne kivonulni a kulturális életből), de egy kisebbséget az ilyesmi mindig kétszeresen sújtja.

A három magyar politikai mozgalom közül kétségkívül az Együttélés a legnépszerűbb. Ennek több oka van. Elsősorban talán az, hogy programjának középpontjában a kisebbségek jogai védelme áll, vagyis nemzeti alapon szerveződik, akárcsak a Szlovák Nemzeti Párt, ám szerencsére annak szélsőséges nacionalizmusa nélkül. A parlamentben ellenzéki pártként többnyire konstruktív vitapartnere a kormánykoalíciónak. Ezen a tényen az sem változtat, hogy a párt elnökének, Duray Miklósnak néhány kijelentése alaposan felborzolta a szlovák közvéleményt, és annak mérsékeltebb részét is az Együttélés ellen hangolta. A mozgalom népszerűségét növeli, hogy vezetői között a szlovákiai magyar értelmiség olyan régóta ismert és karizmatikus egyéniségei találhatók, mint Duray Miklós, Dobos László és többen mások. A populizmus nem idegen az Együttélés mozgalomtól sem, bár ez inkább a mozgalom megszerveződésének az időszakára volt jellemző. Amióta a mozgalom képviselői részt vesznek a parlamenti munkában, nem hajszolják az olcsó népszerűséget. Változatlanul tehertétele azonban a mozgalomnak, hogy a Husák-rezsim alatt kompromittálódott magyarok egy része az Együttélés védőernyője alatt próbálja meghúzni magát és levezekelni a bűneit. A mozgalom irányvonalát azonban nem ők határozzák meg.

Az Együttélés koalíciós partnere, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom szerényebb szerepet vállalt az elmúlt év politikai eseményeiben, és egy kicsit beleszürkült ebbe a koalícióba. Egyelőre nem tudott olyan saját politikai arculatot kialakítani, amely világosan megkülönböztetné az Együttéléstől.

A Független Magyar Kezdeményezés (FMK) rendelkezik a legkisebb szavazói bázissal a három magyar mozgalom közül, becsléseink szerint az itteni magyarság mintegy 15-20%-a támogatja. Annak ellenére, hogy „nemzeti programja” készen állt már egy évvel ezelőtt, amikor a másik két magyar mozgalom még csak csírájában létezett, abból sosem igyekezett magának politikai tőkét kovácsolni. Fennállása során az FMK mindig arra törekedett, hogy azokkal az erőkkel szövetkezzék, amelyek képesek lehetnek a magyar–szlovák viszony egészének újragondolására és újraalapozására. Ezért a mai napig tartózkodik a nemzeti (vagy inkább nemzetieskedő) frazeológiától, és a kormánykoalíció legerősebb mozgalmával, a VPN-nel szövetkezve a kormányzás munkájában is részt vesz. Felfogásunk szerint a szlovákiai demokrácia intézményrendszerének kialakítása, megszilárdítása és nem utolsósorban megvédése alapozhatja meg tartósan a magyar kisebbség biztonságát. Az FMK politizálásában sosem szorult háttérbe a kisebbségjogok védelme, ám ezt sohasem demonstrálta olyan látványos módon, mint a másik két magyar mozgalom. Ez mind a parlamenti, mind a helyhatósági választásokon hátrányára vált, nemkülönben vezetőinek fiatal életkora és viszonylagos ismeretlensége.

Nyilvánvaló, hogy a szlovákiai magyarság örömmel üdvözöl minden olyan konstruktív kezdeményezést a magyar kormány részéről, amely a kisebbségek jogait védi és a magyar–szlovák viszonyt javítja. Ám úgy vélem, egyetlen kisebbségi magyar párt vagy mozgalom sem lehet a magyar külpolitika eszköze. Személyes meggyőződésem, hogy a magyar–szlovák vita, forogjon bár a nemzeti kisebbségek jogai és nyelvhasználata, Bős–Nagymaros, a kulturális vagy oktatásügyi együttműködés körül, nem mozdul el a holtpontról mindaddig, amíg e kapcsolatok egész filozófiáját újra nem gondolják az arra illetékesek, mindenekelőtt a külkapcsolatok irányítói mind a két országban, annak a határozott és világos elképzelésnek a függvényében, milyen lesz a helye Cseh–Szlovákiának és Magyarországnak a jőve Európájában. A magyar–szlovák vitát ebben az évben is a régi beidegződöttségek és sztereotípiák uralták, pedig a két nemzet közötti viszony újragondolására talán vissza nem térő alkalom kínálkozott. Ám ebben a kényes kérdésben mintha mind a két kormányt cserbenhagyná a merészsége és a fantáziája. Örvendetesen megszaporodtak azonban a kétoldalú értelmiségi találkozók, s az ezeken tapasztalható tárgyilagos hangvétel és tárgyszerű érvelés talán megmozgatja a két ország hivatásos politikusainak a képzeletét is.

• Külföld