Az 1990-es év egyebek között a munkanélküliség tekintetében is áttörést hozott Magyarország számára. Igaz, az év végére kialakult 2 százalékos munkanélküliségi ráta még ama 6 százaléktól is elmarad, amelyet az Egyesült Államokban „természetes rátának” tartott a Reagan-adminisztráció, és amely elmaradást nehezményezve rejtett munkanélküliségről beszélt Frajna Imre képviselő (Fidesz) a hétfői általános vitán. Még mindig akadoznak a csődeljárások, nincs meg minálunk az a kemény, Balcerowicz-féle vonalvezetés, amelynek elég volt tíz hónap, hogy az állástalanok aránya 7 százalék fölé szökkenjen Lengyelországban. Mégis: az a tizezenötezer fő körül regisztrált nagyságrend, ami alig több, mint amiről már a régi Beszélő 24-es száma is beszámolt ’87-ben (amikor még nem volt szabad munkanélküliségről, hanem csupán „foglalkoztatási feszültségekről” meg hasonlókról beszélni, és „elhelyezkedési támogatást” folyósítottak, mégpedig kizárólag a tized- vagy még többedmagukkal elbocsátottaknak), ez a nagyságrend majdnem egy nullával megugrott tavaly.
A szerényebb prognózis
Az év végén már 82 ezer munkanélkülit tartottak nyilván az állami munkaerő-hivataloknál, de valóságos számuk – ahogy az Országos Munkaügyi Központban elmondták – bizonyosan meghaladja a százezret. Igen sokan próbálkoznak a hivatalok segítségével állásra szert tenni, akik nem jogosultak munkanélküli-ellátásra; közülük némelyek talán feleslegesen szerepelnek a listákon, mivel, ellátottak nem lévén, nem kötelesek bejelenteni, ha esetleg sikerült maguktól is elhelyezkedniük. A hivatalos 82 ezres szám mégis lefelé torzít, hiszen még többen vannak olyanok, akik nem merik felíratni a nevüket, vagy akik még bizalmatlanul sem fordulnak hivatalhoz. Hogy milyen ütemben fertőzte meg a munkanélküliség épp tavaly e hont, mutatja grafikonunk is, amelyen a munkaerő-piaci változásokat ’90. november 22-ig követhetjük nyomon. Akkor 69 ezer munkanélkülit regisztráltak, és csaknem 50 ezren kaptak munkanélküli-segélyt vagy -járadékot. Számuk az ezt követő egyetlen hónap alatt emelkedett 82 ezerre, illetve 63 ezerre. Kiegészítésül még annyit: a megyék közül mindvégig Szabolcs és Borsod járt az élen mind a regisztrált munkanélküliek, mind a segélyezettek számát tekintve; novemberben 2-3-szorosan lekörözték az utánuk következő megyéket.
Így távolról sem tetszik pesszimistának a munkaügyi tárca becslése, amely szerint ez év végére a nyilvántartott munkanélküliek száma 200 ezerre, az ellátásra jogosultaké 150 ezerre fog növekedni (ami éves átlagban a számítások szerint 138 ezer, illetve 107 ezer főt jelent). És ez csak a szerényebb prognózis. Ami eddig riogatásnak hatott, az most bizonyára be is következik. De az is igaz, hogy a munkaügy, amely már a Németh-kormány alatt is igyekezett felkészülni a gyorsuló eseményekre, kifejlesztett egy eszközrendszert a probléma kezelésére. A foglalkoztatási törvény – bizonyos változtatásokkal – részint ezt az arzenált foglalja egységbe, részint pedig – a problémakezelés szervezeti és finanszírozási kérdéseit érintve – nyugat-európai megoldásokat vesz át.
Átgondolt, bár az értők szerint természetétől fogva kompromisszumos javaslatot dolgozott ki a tárca, elismerésre méltóan korrekt mellékletekkel, amelyekben a tervezett végrehajtási rendeleteiről is tájékoztatja a törvény meghozóit.
A garancia
A kompromisszum (ahogy a Fidesz és az SZDSZ közös szakértője, Köllő János közgazdász és a hétfőn felszólaló Tellér Gyula szabad demokrata képviselő kifejti) abból fakad, hogy a munkanélküli-segélyezésben a biztosítási rendszerre térünk át: a munkáltatók és a munkavállalók a második félévtől fogva munkanélküli-járulékot fognak fizetni, és e szellemben a munkanélküli-segélyt ezentúl munkanélküli-járadékként folyósítják az arra jogosultaknak. Felemás biztosítási rendszer ez, amennyiben nem az önkéntesség, hanem a törvény erején nyugszik; persze az más kérdés, hogy a szociáldemokrata lelkületű megfigyelők csak helyeselhetik e megoldást. De felemás a biztosítási rendszer amiatt is, mert a költségvetés garanciát vállal arra az esetre, ha az ellátásra szolgáló alap (a Szolidaritási Alap) kimerülne. Könnyen előfordulhat, hogy e vállalást tett követi, hiszen a munkanélküliségre vonatkozó előrejelzések bizonytalanok; így viszont – vetette föl Tellér – fenyeget annak veszélye, hogy végül a rászorultak másik kalapjából, a társadalombiztosításból kotorják elő a járadékot a jogosult munkanélküliek számára. „Nagyon káros politika volna – mondta –, ha az elkövetkezendő évek két leginkább vesztes csoportjának (a nyugdíjasoknak és a munkanélkülieknek) problémáját egymás rovására igyekezne a kormányzat megoldani.”
Szavaihoz bizonyára lezajlott események is szolgáltattak muníciót. A decemberi hajrában ugyanis, a költségvetés szociális bizottságban folyó vitáján felszólalt Szabó Tamás, munkaügyi politikai államtitkár: nem lehetne-e lecsippenteni valamit a tb-költségvetésből a Szolidaritási Alap javára. Ezzel az államtitkár híven tolmácsolta az Érdekegyeztető Tanács munkaerő-piaci bizottságának álláspontját. A bizottságban ugyanis a munkaadók és a munkavállalók kötik az ebet a karóhoz: nem akarnak többletbérterheket. Már most, a munkanélküli-járulék nélkül is 53 százalékra rúgnak a befizetések a keresetek után. Ha nem szabad tovább terhelni a bért, más források után kell nézni (így bukkantak rá arra az összefüggésre, hogy ha az új rendszerben a munkanélküli-járulék után is fizetni kell a társadalombiztosítási járulékot, viszont a munkanélküli nem kaphat táppénzt, akkor a meg nem fizetett szolgáltatás pótlólagos munkanélküli-segélyezési forrás lehet). Az év végi hajrában kipottyant a parlament programjából a foglalkoztatási törvény, az addig máshonnan előteremthetőnek vélt források bedugultak, következésképpen a biztosítási szisztéma óhatatlanul többletterhet ró az aktív keresőkre és munkáltatóikra. Ebből fakadt az újabb kompromisszum: a költségvetés 9 milliárd forinttal támogatja a Szolidaritási Alapot, és ennek fejében a munkaadók és a munkavállalók várhatóan csak 1,5, illetve 0,5 százalékot fizetnek járulékként a keresetek után (a korábban tervezett 3, illetve 1 százalék helyett).
Passzív aktivitás
A biztosítási rendszer tehát korlátok közé préselődik. Összefügg ezzel a másik súlyos probléma is: kevés pénz jut az aktív foglalkoztatási eszközök alkalmazására (az átképzés, a munkahelyteremtés, a vállalkozóvá válás stb. támogatására). A költségvetés 12,6 milliárd forintot különített el az aktív célokat finanszírozni hivatott Foglalkoztatási Alapra. Sajnos azonban ebből 5,4 milliárdot már tavaly elköltöttek (ennyire rúgnak az újrakezdési kölcsön kamatterhei, a korengedményes nyugdíj-finanszírozás stb.), és további milliárdokat kell a Szolidaritási Alapba helyezni amiatt, mert az állami intézmények az idén – hacsak nem módosítják a költségvetési törvényt – nem fizethetnek munkanélküli-járulékot. Tavaly, amikor a segélyezést is a Foglalkoztatási Alapból fedezték – a kellemetlenül széles körben igénybe vett és ezért év közben meg is szüntetett újrakezdési kölcsönt nem számítva –, szintén kevesebb jutott az aktív foglalkoztatáspolitikára, mint szerették volna.
De, mivel fenyeget a deficit réme, a passzív munkanélküliség-kezelés (vagyis a munkanélküli-ellátás) frontján is takarékoskodni kell. A törvénytervezet kiterjeszti ugyan a jogosultságot a pályakezdőkre, de csakis a diplomásokra (ez ellen egy SZDSZ-es és egy MSZP-s képviselő módosító indítványt nyújtott be); az elbocsátás egyik korábbi formája, a korengedményes nyugdíj mellett bevezetik a hat hónapi állástalanságot meghosszabbító előnyugdíj intézményét is, de ez már nem öt, hanem csak három évre ad jogosultságot az öregségi nyugdíjkorhatár elérése előtt. Az értők szerint túlságosan enyhén akarják megszabni a munkanélküli-járadék maximális mértékét (ez a mindenkori minimálbér háromszorosa volna); a szabad demokrata képviselők azonban lapzártakor – némi töprengés után – nem ebben az irányban, hanem a munkanélküliekkel szemben követendő hivatali eljárás pontosításával próbálják ésszerűbbé tenni a segélyezést. Módosítványaikkal pontosabban igyekeznek körülírni például, mi az a megfelelő munkahely, amelyet az ügyfél köteles elfogadni a munkaügyi hivatal ajánlatára, és megmondani, mit értsünk együttműködés alatt, amelynek hiányában a munkanélküli-járadék megvonható. A törvényjavaslat minden munkanélkülit büntetni óhajt, aki saját elhatározásból (vagy fegyelmi elbocsátással) vált meg utolsó munkahelyétől: az ilyenek csak 90 nap múltán kaphatnak segélyt. A szabaddemokrata-álláspont szerint csak azzal szemben kell foganatosítani e rendszabályt (60 napos késleltetésre csökkentve), aki munkahelyétől legalább háromszor megválva jelentkezik munkanélkülinek. Visszaélés történhet, ha állást magának nem kívánva akar segélyből élni az ügyfél – de akkor is, ha a hivatal pusztán e gyanúperrel élve titulálja az ügyfelet támogatásra érdemtelennek.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]