Mint tudjuk, vannak bizonyos szükségletek, amelyeket nem lehet a széllel szemben elintézni. Különösen akkor nem lehet, ha az a szél nem divatból és ideiglenesen fúj, hanem muszájból és tartósan. Ilyenkor tanácsos az ellenkező irányból hozzáállni a szükségleteinkhez, mert máskülönben foltos lesz a presztízsünk.
Hasznos, ha egy nagyvárosi dzsungelben a főpolgármester szociológus, mert akkor tudja, hogy milyen nagy úr a szociológiai muszáj, és sejti, hogy miként lehet a szükségleteket a szociológiai széliránnyal egyeztetni. Csak az nem hasznos, ha a szociológus főpolgármester úgy tesz, mintha nem is lenne szociológus. Alig is akarom elhinni, hogy Demszky Gábor főpolgármester úr most éppen úgy kíván tenni. Mármint rendet tenni. Kiűzni az aluljárókból a földalatti kufárokat, szétkergetni az engedélynélküliek sűrű rajait, igazoltatni, elkobozni, a rendetlenkedőkkel rettenthetetlenkedni.
Szó ami szó, tényleg kellene egy kis rend. Én is boldog volnék, ha maradna néhány gomb a kabátomon, amíg a Keleti pályaudvar aluljárójában eljutok a Bethlen utcától a 67-es villamos megállójáig, ha az Örs vezér téri aluljárót közlekedésre is lehetne használni, ha a Jászai Mari téren nem ropognának a lábam alatt a korondi fazekasok cserepei, ha a Moszkva téren a virágárusok kettős csatárláncán nyílna egy kis rés.
Abból azonban nem lesz rend, hogy a rendetleneket vegzálják, rend csak akkor lesz, ha kerül hozzá átgondolt koncepció is, amellyel az alkalmatlan keretek között zajló életet alkalmas keretek közé rendezik.
Minden második faliújságra ki szokták írni azt a régi angol sóhajtást, hogy „Uram, adj nekem erőt, hogy megváltoztassam azt, amit meg tudok változtatni, elviseljem azt, amit nem tudok megváltoztatni, és adj bölcsességet, hogy e kettőt meg tudjam különböztetni”. Ennek a mondásnak alkalmasint a városháza faliújságján is. helyet kellene szorítani.
Amit itt nem lehet megváltoztatni, az az intézményes keretekből kilógó, élénk szabadtéri kereskedelem. Azok közül, akik ma az utcákon adnak és vesznek, nagyon kevesen vannak, akiket a hatósági keménykedés kikapcsolhat a forgalomból. A leépülő életük nélkülözhető tárgyait eladogató nyugdíjasoknak, a munkanélkülieknek, a szűkölködőknek nincs hova kikapcsolódniuk. Azoknak sincs, akiknek vidéken lehetetlenült el az életük, és azért kell Pestre jönniük, mert itt, ha munka már nem is akadna, még mindig lehet próbálkozni valamivel az utcán: guberálni, koldulni, alkalmi árusként némi pénzhez jutni. Nem lehet eltéríteni azokat a külföldi magyarokat és nem magyarokat sem, akik ha akarnának se tudnának máshol forinthoz jutni. A kurrens tömegcikkek forgalmazói sem mondhatnak le az utcáról, mert minden, ami kurrens, rövid ideig az, ezért nagyon gyorsan és nagyon szélesen kell teríteni. Az utcán realizálhatják az extraprofitjukat azok a kicsi ügyes háziasszonyok és behemót milliomos cápák is, akik az összezavarodó árrendszerek közötti átjárás lehetőségeit használják ki. Az egyre feszítettebb családi költségvetés a vásárlóerő egyre nagyobb hányadát szorítja az alkalmi-utcai vásárlási lehetőségek felé.
Bizony a szegénység is nagy úr, meg az extraprofit is nagy úr, és tartok tőle, hogy e nagyurak között eltörpül a karhatalom és a főpolgármester. Ezzel persze nem akarom azt állítani, hogy elszánt intézkedésekkel ne lehetne bizonyos eredményeket elérni. Lehet tologatni, egyik helyről a másikra kergetni a seftelő utcai népséget, állandó figyelőszolgálattal és riadókészültscggcl fenn lehet tartani talán egy-két kufármcntes övezetet a fővárosban, de rendet csinálni, azt nem lehet.
Annak más a módja. Először is a kerületi önkormányzatokkal egyeztetve meg kellene állapítani, hogy a kerületek különböző pontjain (terein, parkjaiban, útkereszteződéseiben, aluljáróiban stb.) hány utcai árus fér el anélkül, hogy a városlakóknak kényelmetlenséget okoznának; ennek megfelelő számú engedélyt lehetne egyenletes területi elosztással kiadni, mégpedig a szociális és foglalkoztatáspolitikai szempontok előtérbe helyezésével. Mindenekelőtt azoknak a helybéli, munka nélküli családos embereknek, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy kulturált vállalkozók módjára milliókat fektessenek be ronda egyenpavilonokba.
Kozma Blanka (a ferencvárosi „cigányügyi titkár”) a megmondhatója, hogy a 70-es évek cigány virágárus dinasztiáinak hány leszármazottja üli le az engedély nélküli árusításért reája nap nap után kirótt súlyos és számukra megfizethetetlen pénzbüntetéseket, csak azért, mert abból akar megélni, amiből a családja mindig is élt, de miután a pavilonosítási program befektetési költségeit nem bírták, ki lettek szorítva a legális piacból.
A szerencsés megoldás az lenne, ha az engedéllyel rendelkező utcai árusok – Kozma Blanka ferencvárosi kezdeményezésének a mintájára – szövetkezeteket hoznának létre. Ezeken a szövetkezeteken keresztül kialakulhatna az utcai árusítás „etikettje”, egyszerűbbé és biztonságosabbá válna a helyi önkormányzatoknak járó pénz beszedése. A szövetkezet szerény tartalékot képezhetne azoknak az árusoknak az időleges kisegítésére, akiknek éppen rosszul megy a bolt. Ezekre az engedélyes árusokra bízvást számíthatna a rendre vágyó hatóság az üzletüket rontó szabályozatlan vadkereskedelem visszaszorításában.
Ezzel még természetesen nincs elintézve az ügy. Szükség van néhány nagyobb alapterületű, jól megközelíthető, helypénzes piactérre is, ahová az alkalmi árusokat és a külföldieket be lehet terelni. Nem könnyű ilyen területeket találni, és ott elviselhető körülményeket teremteni, de más alternatíva egyszerűen nincs. Csak az, ami most van.
Egy nagyvárosban soha sincs olyan szép rend, mint a tévémaci szobájában. Minden metropolis rendesebb és rendetlenebb részekből áll. Egy szegényedő ország túlméretezett fővárosában a válság kellős közepén, a gazdasági rendszerváltás elnyújtott provizóriumában már az is valami, ha a rendetlenséget sikerül elviselhető szintre szorítani.
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]