A kongresszus résztvevői közül majd mindenki megpróbálta az átalakulás mögötti mozgatóerőket átlátni, és megállapítani, merre is halad a szervezet. A „másként gondolkodás” hagyománya kezdetben szerencsésen egyesítette a lakosság túlnyomó részét, ám amikor a várt boldogság és gazdagság nem valósult meg rögtön, a kezdeti érzelmek lassanként lehűltek. Ebből a helyzetből indultak ki a Václav Klaushoz hasonló, szigorúan gazdasági szemléletű politikusok és sajnos azok a népszónokok, akik gondolkodás nélkül készek félresöpörni mindent, ami a jóléti társadalomhoz vezető utat keresztezi. A klausztrofóbia új értelmet nyert szótárukban: a beszűküléstől való félelem olyannyira felerősödött bennük, hogy végül még régi elveiket se sajnálták, csak ettől a „lelkiállapottól” szabaduljanak.
Abszurd drámák, heroikus csaták
Így indult el a Polgári Fórum a szétválás felé. A vízválasztó a jobboldaliak és nem jobboldaliak között húzódik. Azért használom ezt a meghatározást, mert mindazok, akiket a „jobboldal” jelző alapján szorítottak ki, bármennyire is ellentétes politikai nézeteket vallanak, többnyire nagyon jól megértik egymást.
A szétválás igazi kiindulópontja máshol található. Az egyik irányt azok képviselik, akik legalábbis megpróbáltak konzisztens politikai elgondolást létrehozni – ilyen elgondolás a kommunista múltban csak az ellenzékiségben volt követhető. A másik megközelítés követői viszont csak a közvetlen célokat határozzák meg, s csak az ehhez vezető legrövidebb utat tartják szem előtt. Sajnos, amikor a Polgári Fórum elkezdett vidéken is terjeszkedni, s a taglétszáma nagyon megnövekedett, nyomása is egyre erősödött. Legfontosabb emocionális alapja, az ösztönös antikommunizmus, csakhamar a Polgári Fórum Klaus-féle szárnyának egyedüli hajtóerejévé vált. A kongresszusi csatát tehát két ellentétes (de nem antagonista) csapat, a parlamenti klub és a vidéki delegátusok vívták. Sokszor hallatlanul kicsinyesen, a politikai kultúra legelemibb jele nélkül. Így jöttek létre olyan abszurd helyzetek, hogy némelyek megkérdőjelezték még azoknak a szavazati jogát is, akik a párttá alakulás ellen szavaztak. A Polgári Fórum új irányával Dlouhy miniszter, Klaus egyik legfontosabb támogatója is elégedett lehetett, mégis különös megállapításra ragadtatta magát a kongresszusi viták szerinte leginkább a Csehszlovák Kommunista Párt 5. kongresszusára hasonlítottak, amikor is elfogadták a bolsevikok irányvonalát.
Bolsevik párt bolsevikok nélkül?
Mert kétnapi ideges alkudozás után végül jóváhagyták a párt programját és alapszabályait. De milyen szabályokat! Szigorúan tilos a párt működésének bármilyen nyilvános kritikája, amely kárt okozhat a pártnak. Tilos a frakciózás. „Még Lenin is több személyi szabadságot engedélyezett a bolsevik párt tagjainak” – jegyezte meg J. Kavan.
A legkiábrándítóbb pillanat az volt, amikor arról az indítványról kellett szavazni, amely szerint nem lehet a párt tagja senki, aki valamelyik baloldali párt tagja volt előzőleg (akár a kommunista párté, akár a szocialistáé). Az indítványt nem fogadták el, de az a tény, hogy csak két szavazattal több volt az igen, mint a nem, és csak a tartózkodást tették lehetővé, hogy ne fogadják el, jellemző a helyzetre. Az sem lehetett véletlen, hogy a Sabata által „összecsapottnak és átgondolatlannak” titulált „szabálygyűjteményt” elfogadása után átkeresztelték kezdőprogramnak. A különböző küldöttségek számtalan változtatást javasoltak, ám az órákig tartó szavazás után V. Klaus megelégelte a dolgot, és kérte, hogy szavazzanak egyszerre az egész programról, mivel később úgyis átalakítják. Ez az érv hatott.
Az új pártnak tehát vannak szabályai, van programja, a kérdés csupán az, hogy van-e egyebe? Rudolf Battek megjegyzi: „Én nem vagyok pártellenes politikus, de ha már pártnak kell lennie, legyen nem hagyományos párt, modern, toleráns, széles látókörű, klasszikus konzervatív párt. Nincs kifogásom ellene, de legyen a Polgári Fórumtól független. A fórum modern politikai mozgalomként indult, és úgy gondolom, ezt kell folytatni.” Az új párt legnagyobb hibáját Sabata abban látja, hogy: „megszűnt az a belső feszültség, amely a Polgári Fórumot jellemezte, és amely az igazi demokratikus politika, a pluralitás alapja volt, nem pedig a célja.” P. Uhl, mint az várható volt, még egy lépéssel tovább ment: „Az új párt a Polgári Fórum ideáljainak elárulását jelenti, ezért akik csatlakoznak hozzá, ne használják a Polgári Fórum elnevezést a továbbiakban, válasszanak más nevet a pártjuknak.”
Bukfenc a mélybe?
Hogy ne csak a negatív értékeléseket soroljam föl, meg kell jegyeznem, egész biztos, hogy vannak olyanok is, akik örülnek az események ilyen alakulásának. P. Bratinka, a Polgári Fórum jobboldali klubjának vezetője így nyilatkozott: „Sok probléma eredt a Polgári Fórum szervezetlen tömegmozgalom jellegéből. Hiányzott a szilárd szerkezet, amely elég nagy nyomást tudott volna teremteni a régi nómenklatúra kádereire. A gazdasági reform is hosszan elhúzódik a véget nem érő parlamenti vitákban.”
„Én azoknak egyike leszek, akik nem fognak jelentkezni az új pártba, amely az itt elfogadott program alapján áll” – nyilatkozta Sabata. Ivan Rynda még nem döntött, úgy érzi, hogy választania kell „a szavazói iránti felelősség, amely a pártban maradásra készteti vagy a saját lelkiismerete között, amely szerint elhagyná a pártot”. Ivan Fisera szerint a Polgári Fórum képviselőinek most főként „a parlamenti munkára kell figyelniük, ott kell érvényesíteniük a Polgári Fórum szellemét, hogy rákényszerítsék a szükséges változások végrehajtására, a régi rendszerből a demokratikus társadalom felé való haladásra, függetlenül attól, mi történik a Polgári Fórumon belül”.
A nagy győztes, Václav Klaus, boldogan mosolyog, mint mindig, és nem sokat törődik Vojtech Wagner véleményével: „A kérdés az, hogy Klaus győzelme nem fog-e vereséggel végződni. Az országban a helyzet nagyon bonyolult, és aki megkísérli megragadni a vezéri pozíciót a belpolitikában, vállalnia kell az összes kockázatot is.”
Petr Pithart így foglalta össze benyomásait: „A demokrácia nehezen születik meg, ami eddig történt, leginkább a császármetszéshez hasonlítható. A gyermek még mindig az orvosok kezében van, és csak remélhetjük, hogy életben marad. Néha az az érzésem, mintha síelnénk, ám a sítalpak különböző irányba indulnának el. A párt jobbra ment, de eszközei a spektrum baloldaláról valók. Reméljük, hogy a legközelebbi bukásnál a sílécek a megfelelő irányba térnek. De az is meglehet, hogy nem így történik, és mindannyian a mélybe bukfencezünk.”
(Prága)
- Külföld [6]