Az Öböl-válság tetőpontján és Vilnius lerohanásával egy időben gyülekeztek a meghívottak a Liberalizmus és kollektív jogok címen hirdetett konferenciára. A helyszín meglepően új a Strasbourghoz szokottaknak: Dunaszerdahely. A konferencia védnöke maga Václav Havel, a rendező pedig a közép-európai liberális mozgalmak egyik legtekintélyesebb támogatója: a Naumann Alapítvány volt.
Ez a helyszín és ez az időpont az erősödő nacionalizmus közegében különösen nagy hangsúllyal bizonyította, hogy civilizáltan vitatkozhat ma tabutémáról román, szlovák és magyar, francia és német a finnországi svédekről, a kanadai franciákról, a belgiumi flamandokról és Kelet-Közép-Európa sajátos konglomerátumáról, ahol minden történés a napi nagyhatalmi politika függvénye. Párhuzamosan három szekcióban zajlottak előadások: a kollektív jogok filozófiai és jogi alapjai; egyéni kisebbségijog mint alapvető emberi jog; nemzetközi egyezmények, dokumentumok, kelet-közép-európai nemzeti liberalizmus és nemzeti kisebbségek, hagyományos konzervativizmus és liberalizmus.
Az egyik legnagyobb vitát kiváltó téma a kollektív jogok köré építendő garanciarendszer volt. Lőrincz Csaba szerint az egyén szabadsága nem növelhető a kisebbségeknek biztosított védelem nélkül, eközben azonban nem csökkenthetik a többséghez tartozók szabadságát sem. A sepsiszentgyörgyi Fábián Ernő szerint a kollektív jogok jogforrását az emberi létezés módja kell képezze, hiszen az egyén közösségi mivoltát románként, magyarként éli meg elsősorban. A küzdelem a garanciákért folyik – hangsúlyozta Dobos László –, a kollektív jog fogalmában a garancia a kulcsszó. Ivo Peters (Belgium) többször kiemelte: az egyenlő jog a kisebbség számára nem elegendő, pozitív diszkriminációra van szükség. Az egyenlőség megteremtésének legjobb módja az, hogy a többség bizonyos kötelezettségeket vállal a kisebbség érdekében.
Faragó Béla (Franciaország) abból indult ki, hogy a végcél nem nemzetiségek rezervátumai létrehozása, hanem az, hogy olyan közeget teremtsenek az egyes nemzetiségek számára állampolgári jogaik érvényesítésére, amelyben kulturális identitásukat, közösségi életformájukat egyaránt megőrizhetik. Nemcsak a kisebbség jogait, de a többség érzékenységét is figyelembe kell venni. A legtöbb vitát Kende Péter javaslata váltotta ki: az európai kontinensen a határokat véglegesnek kell tekinteni, ezért ebben a régióban a maximális cél a nemzetközösséggé alakulás; nemzetközösség tagja lehet bárki, aki az adott területen él – függetlenül a többségi-kisebbségi hovatartozástól. Szerinte népnek és nemzetnek nem kell szükségszerűen egybeesnie, az állam iránti lojalitás nem azonos az identitástudattal. Vitatta ezt az álláspontot Molnár Gusztáv és Fábián Ernő is. Molnár Gusztáv egy új határvonal kialakulását vázolta fel: a new frontier Vilnius, a Bánság, Szlovénia mentén húzódna, és szembeállítaná egyazon állam polgárait. Fábián Ernő álláspontja az volt, hogy a területi vagy kulturális autonómia ugyanúgy belefér a liberalizmus fogalomkörébe, mint az individuális jogok.
A végkövetkeztetésben azonban talán a konferencia valamennyi résztvevője egyetértett: a kollektív jogok érvényesítése Kelet-Közép-Európában pusztán jogi úton nem oldható meg, mivel ez itt elsősorban politikai és gazdasági kérdés, s ráadásul e téren épp a legkonzervatívabbak a legradikálisabb hangadók. Holott a térség történelme csak velük szemben állva menthető meg az összeomlástól.
- Külföld [6]