Utólag, a vetítés után bizonyos idővel válik csak bizonytalanná a néző: igazán jó filmet látott? Makk Károly alkotása a vetítés alatt hatalmában tart: feszültsége van, jó ritmusa, és a fekete, kegyetlen jeleneteket izgalmasan ellenpontozza humorral, könnyes érzelemmel, lélegzetvételnyi viharszünetekkel. 1958 őszén vagyunk, a halálraítéltek cellájában. A film hat hőse közül befejezéskor csak egyetlenegy van életben, az idős professzor. A filmet keretbe zárja a közönyös hullaszállítók hajnali koporsórakodása. „Gyöhet a mehet” – és a lovas kocsi elindul, hogy jeltelen sírjukhoz vigye a kivégzetteket. Az utolsó kockákon azonban a holtukból feltámadó áldozatok eufórikus vízióját látjuk.
Miért, hogy már nem sokkal a vetítés után halványodni, erőtlenedni kezd az első, nagyon erős élmény, s mára szinte semmivé foszlott? Találgatni tudjuk csupán, s egyébként is minden néző más-más okra is bukkanhat; a befogadói élmény különbözhet. A film mérsékelt közönségsikere (holott viszonylag konzervatív, könnyen érthető képi világa, erős, kiélezett, hatásos effektusai bizonyára nagy közönségrétegeknek készültek), fanyar kritikai fogadtatása mindenesetre általános csalódásról tanúskodik. Én csak a magam kérdőjeleit keresgélhetem.
Már a vetítés alatt is zavart néhány vízióbetét. A cella egyik lakója fiatal cigány, s bár a figurát játszó Bezerédi Zoltán igyekszik színesen, de ízlésesen, nem az álfolklór és kabaréhumor követelményei szerint játszani, jelenetei itt-ott mégis ebbe az irányba csúsznak. A halálraítéltek komor világát az ő humoros – legtöbbször tragikomikus – magánszámai derítik. Míg azonban e börtönhumorral Makk gazdaságosan és jó arányérzékkel próbál és tud bánni, hosszúnak, színesen és harsogóan „túlhabzónak”, bántóan felcicomázottnak bizonyul e cigány hős nagyszabású álma (vagy víziója), valószínűleg (mert ebben sem vagyok biztos) a mennyországbeli fogadtatásáról, hatalmas lakomáról, cigány népünnepélyről, csábos, meztelen lányok odaadó öleléséről. Nyilvánvalóan szándékolt ez az édeskés túlrajzolás, hiszen a rendező más szereplők vízióját is enyhén vagy erősebben panoptikummód eleveníti meg, s főleg mert a film forradalmi napokra visszapillantó fontos jelenetei is enyhén meseszerűen, népballadásan, legendaszerűen vannak ábrázolva. Ennyi szándékolt naivság és mesebeliség azonban már soknak látszik, olykor zavaróan rátelepszik a film szikárabb, feketébb, igazabb rétegeire is.
Nem a szándékkal van baj. Egy nagy históriai eseményt, főként egy forradalmat, a történetírásban talán kevésbé, de a művészetben lehet „felfelé” stilizálni, mesésen egyszerűsíteni. Az eufória jelen volt a ködös őszi napokon, a csúf és szürkén málladozó bérházak között, még inkább a győztes barikádokon. Ott van, ott harsog a Magyar rekviem képsorain is. Egy matróz (Cserhalmi György) szurtos gyerekeket ment ki a tűzharcból; kiderül, hogy a szurtos gyerekek mentik inkább őt, mert leleményesen harcolnak, sőt az egyik szurtos kisfiú gyönyörű, hosszú hajú kamasz lány, a forradalom (legalábbis a filmben) már-már jelképivé legendásodó alakja, a mitikus „Kismacska”, aki nélkül értelme sincs az egész forradalomnak. Amint visszaidézem, már tetszik is ennyi lüktető mesebeliség. Kevésbé tetszik, hogy a naiv mesére, legenda-kifestőkönyvre valami hollywoodizmus is ráfreccsen, naivság helyett (vagy mellett) kiszámítottság érződik, balladás népdal mellett produceri zengzet hallik. Szép és igaz mese a felkelőcsoportnak kenyeret, tiszta ruhát, reményt, örömet hozó Kismacska, kevésbé hat igaznak a november 4. hajnali stilizált nász és gyerekfogantatás. Szép a vízióbeli kamaszlány, amint tankok között, lobogó hajjal és mosolyogva hozza triciklijén a kenyeret, szép a látvány, de kevésbé hitelesek a szerelmi párbeszédek és jelenetek. Wajda Csatornájában szerepelt annak idején egy romantikusan elpusztuló szerelmespár; ott a romantikus stilizáció nem akadályozta, hogy a szerelem egyszerre legyen forró és ingadozó, szép és rút, mesés és földhözragadt.
A Magyar rekviem második fele komorabb és hitelesebb. Ez a rész kevésbé is halványodik az emlékezetben. Itt a jelen, a börtön, a halál közelsége uralkodik, a diadalmas októberi napok víziója elfoszlóban van. Az egész filmen végigvonul, de itt erősödik nyugtalanítóvá a börtönparancsnok (Andorai Péter) és egykori tiszttársa, a most halálra ítélt Csehi (Eperjes Károly) szembenállása. A film talán legerősebb, legkeményebb, legmaradandóbb figurája ez a végig néma, önmagát a némaság eszelősségébe záró alak. A parancsnoknak „tervei” vannak vele: még talán meg is mentené, ha együttműködik. A hiteles és súlyos „börtönkonfliktus” már Eörsi István kaposvári Kihallgatásában is maradandónak bizonyult. A Magyar rekviem írója, Kornis Mihály hasonló, de áttetszőbb, egyszerűbb hálót feszít fel: a börtönparancsnok a Cserhalmi játszotta matrózt is besúgásra kényszerítené, az idős tanárt is, egykori tiszttársát is. Mint Eörsinél, mindegyik visszautasítja. Kornis forgatókönyvében azonban a rabok egységesen, összeforrva, egy emberként, bajtársiasan (szavakkal ki sem fejezhető összetartásban) élnek a halál előtt (Eörsi darabjának értékét épp a rabok közt feszülő gyógyíthatatlan ellentétek játéka, hullámzása gazdagította). Igaz, az egykori felkelőcsoport két vezetője, a matróz és parancsnoka között holmi lobogó, de felszíni gyűlölet, sértettség is vibrál, épp a kamasz lány miatt: kicsit elsietett, csak becsületszóra, írói felszólításra „hitelesedő” szembenállás ez, mélyebb, igazabb feszültsége alig támad tőle a drámának. „Drámának” – csúszott ki tollunk alól a szó, holott filmet láttunk. A Magyar rekviem egyik rétege éppen ez a nyersen, feketén, érdesen elénk vetített drámai szituáció, a rabok és rabtartójuk konfliktusa. Árnyaltabb, nehezen bogozható, s ezért gazdag tartalmú belső dráma ilyen szembenállásból aligha születhet, ez a gyilkos és áldozat primer szembeállítása. Csak a börtönparancsnok, Rusznyák belső drámája szolgálna mélyebb drámaisággal: „Másképp képzeltem. S most akasztófák nőnek az ablakom előtt” – mondja. A figura azonban túl van már azon, hogy drámát hordozhasson: jellemtelen himpellér, elnehezült agyú és idegű emberi roncs.
A film írói anyaga tehát mélyebb, árnyaltabb, a vetítésen is túl bennünk munkáló, izgalmasan tovább élő konfliktusokat, szövevényes drámai helyzeteket nem tartalmaz. Ugyanakkor a viszonylag egyszerű konfliktusrendszert Makk rendkívül hatásosan, a jeleneteken belül nagy feszültségeket teremtve tudja megeleveníteni. Ez az oka, hogy a film nézésekor nehéz hatása alól szabadulni. Említettem már a Magyar rekviem legérdekesebb hősét, a „Némát”. Amikor hóhérai érte jönnek, félrerúgva őket, pillanatokra megszabadul, s a folyosóra fut, hogy halála előtt még minden rabtársának, minden cella lakójának ordítva elsorolhassa a besúgók, parancsnokok, hóhérok nevét. A film legszebb, legfeszültebb képsora ez. Írói-rendezői siker, nagy kár, hogy alig lesz néző, aki ennek is a csúcsát értékelje, „meghallja”: a Néma ugyanis, az egykori kommunista tiszt saját nevét is a gyilkosok, „az orosz titkosrendőrség börtönbeli ügynökei” között sorolja fel artikulálatlan hangon üvöltve, mégis alig hallhatóan, alig tudatosíthatóan. Észrevétlen, „holt” ötlet marad.
Három játékfilm választotta témául a magyar forradalmat az utóbbi 1-2 évben. Bántóan felszínesnek és melodramatikusan hamisnak csak a (jellemző mód filmszemlei fődíjjal kitüntetett) Halálraítélt bizonyult. De Mészáros Márta Napló-trilógiájának befejező darabja, s most a Magyar rekviem is ellentmondásos érzéseket kelt a nagy várakozásokkal teli nézőben. Míg az ugyanerről az eseményről szóló dokumentumfilmek (Ember Judit vagy Schiffer Pál munkái) a valóság utánozhatatlanul kusza és ellentmondásos képét rajzolják, a hősiesség–gyávaság, s míg a kitartás–árulás, a tisztánlátás–tudatlanság, a fény és a sötétség, a tiszta vér és a bűzlő mocsok e dokumentumokban nemcsak kibékíthetetlen ellentétek, hanem a hősök életében és jellemében is összefonódó, kibogozhatatlan kiegészítő színek, s a hősök esendő, még bűnökkel is gazdag, sőt hősi életet élnek, a játékfilmek „dramatizálnak”, egyszerűsítenek, legendásítanak. Legendáriumra szükség van. A fikció feladatai, módszerei is mások, mint a dokumentuméi. S valamiképp megint csak Wajda Csatornája ötlik fel bennem: a varsói felkelés éppoly tabu volt a kommunista diktatúrában, mint nálunk ’56. Wajdánál a vereségbe, halálba igazi hősök hullottak, de mind esendő volt, elfojtott bűnökkel, gyávasággal terhes. Talán épp mert gyávaságukat, bűneiket leküzdeni akarták, azért lehettek hősök. Nem csökkentette az 1944-es varsói ősz legendáját azzal, hogy szembenézett e kívül-belül sáros harcosokkal. Sőt, így vált gyémántkeménnyé és átélhetővé. A három magyar film közül talán Mészáros Márta Naplója lehetett volna ilyen őszinte (mint amilyen őszinte volt annak első két része). Ám a figyelemre méltó rendezői ügyetlenségek és elkapkodott, következetlén megoldások megakadályozták ezt, főhőseit már nem tudta biztos kézzel megrajzolni: jellemző mód végül csupán az ellenszenves mostohaanya, a korlátolt kommunista maradt többé-kevésbé hiteles figura. A Magyar rekviem alkotói a magabiztos profizmust, a jól megcsinált, szakmailag hibátlan filmtípust választották. Lehet, hogy ez a legnagyobb teher. Lehet, hogy rejtélyesebb, titkukat nehezen feladó hősöket és figurákat kell választani, olyanokat, mint amilyen a filmbeli Néma. S ezeket a titkokat tétovább kíváncsisággal, kevésbé a szakmai tudás mesterfogásaira hagyatkozva kellene megközelíteni?
- Kultúra [6]