Nem tudom, hogy a moszkvai avantgárd-underground kulturális gyülekezet, a tuszovka, megválasztja-e a maga „év emberét”. Pjotr Mamonov mindenesetre sikerrel pályázhatna a címre.
Mamonov a Zvuki Mu elnevezésű rockcsoport központi figurájaként robbant be a szovjet hétköznapokba 1985 táján. A Zvuki Mu nem volt elszigetelt jelenség, hiszen az évtized derekán már megindult az új mondanivalót sokféleképpen artikuláló rockegyüttesek kavalkádja, ahogy Nyugaton nevezték: a vörös hullám. Ám nem akadt zenekar, amely meghökkentőbb, abszurdabb, kalandosabb lett volna a Zvukinál. A hatás titka nem annyira magában a zenében volt, mint Pjotr Mamonov színpadi figurájában. Meghökkentő mozdulatai, torz tánca és pantomimje, a tréfás időtlenségtől a kórtani őrület tüneteiig terjedő gesztusrendszere sokkolták a közönséget, akárcsak szürreális, nehezen követhető absztrakciókban és asszociációkban is bővelkedő dalpoézise.
Mamonov valamennyi erénye közül legfontosabb a hitelesség. A színpadon magamagát, élete lényegét nyújtja. Intenzitása, feszültsége a koncentráltságból, önellenőrzésből táplálkozik. Innen ered az improvizációval való meghitt viszonya is. A leírások szerint a Zvuki Mu (nevük egyébként a Mu hangjait jelenti, semmi egyebet) különös előszeretettel és találékonysággal használt fel mindent, amit a moszkvai és egyéb kultúrházak pincéiben, raktáraiban és öltözőiben talált a koncertek előtt: szószéket, zászlót, hordágyat és biciklikereket.
Az intenzív jelenlét másik aspektusa a veszélyesség. Mamonov palettájáról nem hiányzik az agresszivitás, amely azonban általában nem kifelé irányul. Mindenesetre olyan pszichikai állapotot teremt, amelyben benne van a veszély érzete. Az élményt bizonyos, már-már akrobatikus testi kockázatok teszik teljessé.
A Zvuki Mu nemzetközi karrierje éppen Budapesten kezdődött, 1988-ban. Kész csoda volt, hogy a hatóságok „kedvencei” egyáltalán útlevélhez jutottak. (Hogy mennyire nem fújták fel a dolgot, arról legjobban a gitáros esete tanúskodik, akit a szó szoros értelmében ölben hoztak fel a színpadra. Letették az erősítője mellé, és megpofozgatták. A közönség talán színpadi manírként fogta fel a dolgot, pedig az otthon nem tapasztalt alkoholkínálat okozta bódulat a legkevésbé sem volt megjátszott.)
A Zvuki igazi felívelése Brian Eno nevéhez fűződik. Az együttműködési és új utakat kereső készségéről egyaránt ismert producer-hangmérnök, a hetvenes évek angol zenészgenerációjának neves képviselője Moszkvában fedezte fel Mamonovékat. Lemezszerződést és koncertutakat ajánlott, amelyek 1989-ben meg is valósultak. A Zvuki Mu c. nagylemez, amely Eno cégénél, az Opalnál jelent meg, nem váltotta és valószínűleg nem is válthatta be a hozzá fűzött reményeket, legalábbis ami a gazdasági oldalt illeti. Művészileg a lemez egyfajta harc eredménye: Eno – a hangzás modernizálására irányuló – törekvéseinek össze kellett békülnie a társproducer Mamonov egyszerűségre, szikárságra törő igényével. A kompromisszum azonban egyiküknek sincs ínyére – legalábbis Mamonovnak bizonyosan nincs.
Az európai és amerikai turnék, az Enóval folytatott stúdiómunka új szempontokat vetettek fel a Zvuki Mu mindennapjait, sőt a csoport egész koncepcióját illetően. A folyamat, amelynek összes mozzanata még inkább követhetetlen a kívülállónak, mint egy házasság története, a felbomláshoz vezetett. Utólag, Mamonov további pályafutásának (bár csak vázlatos) ismeretében azt kell mondani: nem kár a Zvuki Muért, hiszen működésképtelenné vált. Ugyanis időközben megszületett az új forma: a Mamonov i Alekszej. A másik név a Zvuki gitárosát, Mamonov testvérét fedi. Kettejükön kívül meghívott zenészek, elsősorban ütőhangszeresek fordulnak meg a színpadon. Mamonov és Alekszej tudatosabban, tervezettebben dolgoznak, elsősorban színpadi vonatkozásban. Sűrűbben élnek a játék lehetőségeivel, és ötleteiket jobban kimunkálják. Maga az előadás nem igazán nevezhető koncertnek, inkább a performance műfajába tartozik. Bizonyos gépezetek és fények használata „igazi” színháztermet vagy legalábbis színpadot igényelnek. A zene főként a gitárok ritmikai és színlehetőségeire, sajátos játékmódokra épül, biznyos mértékig az afrikai popzenére, sőt a bluesra emlékeztet, de továbbra is jelen van az orosz tematika. Mindezt egy Los Angelesben, 1990 májusában készült koncertvideó részletei alapján mondhatom.
Az új műsor nem roppantotta össze, inkább tetézte Mamonovék honi népszerűségét. Szeptemberben öt egymást követő estén játszottak a moszkvai Ermitázs Színházban, mindannyiszor telt ház előtt, összesen 10 000 embernek. A korán elfogyott jegyeket az 5 rubeles ár ötszöröséért kínálták feketén.
Azt, hogy Mamonov figurájának varázsa nem korlátozódik a zenés színpadra, hanem jól kamatozik a filmvásznon is, már egy Nugmanov nevű rendező is felfedezte a korábbi években, aki Tű c. filmjében a drogkereskedő szerepét bízta rá. Egy másik kisebb alakításra is sor került Rusztan Khamdanov „Anna Karamazov”-jában. A „nagy” szerep és az igazi filmsiker, amely ezúttal elhomályosítani látszik a zenei pályafutást is, a Taxibluesig váratott magára. A francia–orosz koprodukció születése önmagában is kerek történet. A forgatókönyvíró Pavel Lungin élete első nyugati utazása után, 38 éves korában megpróbálkozott az öncenzúra kikapcsolásával. A megvalósíthatóság realitását figyelmen kívül hagyva megírta a maga „őszinte” történetét, amelyre végül, várakozásával ellentétben, vállalkozót is talált, igaz, hogy nem otthon, hanem Franciaországban. Marin Karmitz azzal a feltétellel adott pénzt a filmre, hogy Lungin – aki nem rendező – maga rendezi meg azt. Végül az összes könnyen kínálkozó akadály elhárult, és 1989–90-ben leforgatta a filmet.
Mamonov a Taxibluesban Ljosát játssza, egy hányódó, kóbor zenészt („hiszen ez én vagyok” – mondta állítólag a forgatókönyv első olvasása után). Ljosa reménytelenül összegabalyodik Slikovval, a taxisofőrrel. Konfliktusuk mindkettejük idegeit felőrli. A helyzetet egy Ljosa számára váratlanul adódó amerikai turné oldja meg, amely azonban nem tart örökké: a visszatérés is tartogat egyet s mást. A film vonzerői közül Mamonov játéka mellett Moszkva vad oldalának egzotikusan reális megjelenítése érdemel feltétlen említést. A zenét Vladimir Csekaszin szerezte. (A ma már Izraelben élő Vjacseszlav Ganyelin egykori triójából.) A film, amely az idei cannes-i fesztivál egyik sikere volt, sorban hódítja meg az országokat és földrészeket: a vetítési jogot csak Európában 30 ország (köztük hazánk) vette meg.
A 40. életéve körül járó Mamonov a jelek szerint érettebb, sikeresebb, és, tegyük hozzá, elfoglaltabb, mint valaha. Moszkva egyik déli külvárosában, egy kétszoba-hallos lakótelepi lakásban lakik két kisfiával és feleségével, Olgával, aki a menedzsere is. Legújabban cégtulajdonossá vált: a Brian Enótól ajándékba kapott, lemezfelvételre alkalmas hangstúdió adja lemezkiadói vállalkozói engedélyének bázisát. Ezekben a hetekben esedékes a megjelenése versei, versfordításai és dalszövegei gyűjteményes kötetének. Új filmszerepre is készül: Makarenkót fogja játszani szovjet produkcióban, Tumajev rendezésében. Remélhetőleg személyesen is újra láthatjuk Magyarországon.
- Kultúra [6]