Az ellenzékkel szembeni üldözési hullámot a Független Újságírók Szakszervezetének decemberben megtartott IV. kongresszusa a politikai terror újabb szakaszának minősítette. Ez a folyamat különösen decemberben erősödött fel, amikor Krjucskov tábornok, a KGB főnöke keresztes hadjáratot hirdetett az ellenzék ellen. Jól ismert vádak hangzottak el: a KGB – úgymond – adatokat, információkat birtokol arról, hogy az „antikommunista hullámon lovagló erők a hatalom megszerzését tűzték ki célul”. Krjucskov nyíltan bevallotta, hogy „folyik azon személyek összeírása, akiket szükség esetén semlegesíteni kell”. Előkerült a régi vád: az ellenzéket külföldi hírszerző szervezetek támogatják. Krjucskov szervezete nevében határozott támogatásáról biztosította Gorbacsovot, az elnöknek a jogrend, a fegyelem megőrzésére felszólító elnöki rendkívüli intézkedéseit.
A hatalom–ellenzék viszonyában tehát óriási fordulat történt. A peresztrojkának mint „felülről vezérelt forradalomnak” is szüksége volt alulról jövő, széles tömegeket átfogó támogatásra, ezért meg kellett hirdetni a társadalom demokratizálódását. A politikai vezetés és a szerveződő civil társadalom szándéka ebben a pontban tehát metszette egymást. A demokratikus átalakítás, az ezzel szükségszerűen együtt járó decentralizáció azonban egy idő után törvényszerűen kikezdte a politikai rendszer alapját, a kommunista párt monolit hatalmát. S bár az úgynevezett informális mozgalom a hatalom ösztönzésére erősödött meg, hiú ábrándnak bizonyult a vezetés azon akarata, hogy a demokratizálódást ellenőrzése alatt fogja tartani, az informálisok tevékenységét szolgálatába állítva.
Az mindenesetre a polgárosodás változatlan szükségességének a jele, hogy az újonnan létrejövő politikai erők a századelő politikai helyzetéhez hasonlóan a szocializmus, a liberalizmus, kereszténység, nacionalizmus eszmerendszere köré szerveződtek. A hatalom által késleltetett jogi rendezés hiánya ellenére sorra alakultak a politikai pártok, amelyek, ha tömeges tagsággal nem is rendelkeztek, de. mindenesetre 1990 elején képesek voltak tömegeket az utcára vinni. Így elérték, hogy a „békés februári forradalom” hatására megrettent kommunista párt elvileg beleegyezett a többpártrendszer bevezetésébe. De ezzel az ellenzék mintha ellőtte volna puskaporát. Az SZKP célja változatlanul az volt, hogy ha már megakadályozni nem tudja, legalább időben késleltesse a pluralizmus kialakulását. Sajnos, ez a taktika bevált. A pluralizmust jogi formába öntő törvény csak 1990 októberében készült el, s idén lépett hatályba. A taktikázás, az időhúzás tovább folyik. Januárban a regisztrálást formai okokra hivatkozva tagadták meg a jelentkező politikai pártoktól. Az ellenzékkel szembeni küzdelem tehát finom és kevésbé finom módszerekkel tovább folytatódik.
Ellenzék – egység nélkül
De bármennyire is rohamos a kommunista párt tekintélyének a csökkenése, az ellenzék nem volt képes valódi alternatívát kínálni. Sokáig úgy tűnt, hogy erre a pozícióra a szociáldemokrata irányvonal pályázhat sikerrel, azonban 1990 elején az ide sorolható erők történelmi esélyt mulasztottak el. Akkor úgy tűnt, hogy össz-szövetségi igénnyel fellépő Szociáldemokrata Szövetség, a parlamenti ellenzék szerepét betöltő Régióközi Képviselőcsoport és a Demokratikus Platform az SZKP-ban elnevezésű három tömörülés egységes szociáldemokrata pártban való egyesülésével hatalomképes alternatíva jöhet létre. Ennek megvalósulása esetén feltehetőleg másként ment volna végbe az SZKP szakadása is, vagyis nagyobb tömeggel hagyták volna el a kommunista pártot. De az egység nem jött létre. A Demokratikus Platformnak az SZKP-val szakítani hajlandó része az ősz folyamán Köztársasági Pártot alapított. Egy szovjet politológus véleménye szerint a jelenlegi erők közül az Orosz KP jelképezi a bolsevikokat, a Travkin vezette, „népi kapitalizmust” reklámozó Demokrata Párt az eszereket, míg a Köztársasági Párt a mensevikeket. Ha ez így van, akkor a mai mensevikek, tehát a Köztársasági Párt és a Rumjancevék által vezetett Oroszországi Szociáldemokrata Párt egymásra kell hogy találjon. Jobb későn, mint soha, bár nem tudni, hogy a növekvő kommunistaellenes hangulat nem söpri-e el a szociáldemokratákat is.
Hasonlóképpen sikeresnek bizonyult a hatalom azon szándéka, hogy integrálja az ellenzék kompromisszumra hajló részét, mégpedig oly módon, hogy minimális döntési lehetőséggel, ugyanakkor nagy felelősséggel járó pozíciókba juttatta őket. Hiába kerültek azonban a demokratikus módon megválasztott testületek, mindenekelőtt egyes tanácsok élére reformellenzékiek, gyakorlatilag tehetetlennek bizonyultak a hatalmat változatlanul birtokló pártbürokrácia akaratával szemben.
Reformhívőkből totális tagadók?
Ma már úgy tűnik, hogy a rendszert totálisan támadókat igazolta az idő a reformhívőkkel szemben. Ebből a szempontból a Demokratikus Szövetség liberális-radikális vonala is az ellenzék e dilemmáját tükrözi. Míg a Demokratikus Szövetséghez közel állók a rendszer egészét tagadva hirdetik a rendszerváltás szükségességét, a konstruktív ellenzékiség gondolatát képviselők a rendszer meghódítható struktúráit is el akarják foglalni, hogy belülről változtassák meg. Ez utóbbi elképzelés kudarca ma látható igazán.
Az elhúzódó válság nem indított pozitív folyamatot a tömegek magatartásában. Ellenkezőleg, egyre inkább kiváltja bennük a rendteremtés igényét. S ez azt jelenti, hogy a válságnak ebben a periódusában bármi megtörténhet, az ellenzékkel szemben bármilyen kemény fellépést megengedhet magának a hatalom, anélkül hogy ez a tömegek tiltakozásához vezetne.
Az utóbbi napok történései azonban – a jelek szerint – megkérdőjelezik ezt a feltételezést. Amikor az elmúlt vasárnap a Demokratikus Oroszország mozgalom tömegtüntetésre hívta a moszkvaiakat, mint ismeretes, közel háromszázezer ember vonult az utcára, hogy a Baltikum melletti szolidaritás kinyilvánításán kívül a gorbacsovi politika egésze ellen tiltakozzon. Az esemény egyik legváratlanabb mozzanata az volt, hogy Jurij Afanaszjev történész, a reformhívők vezéralakja kijelentette: ezentúl egyértelműen a Gorbacsov-politika ellenzékeként fog fellépni. A demonstráció szervezői felszólították a tüntetőket arra is, hogy ne vegyenek részt a március 17-i népszavazáson, amelyen az Új Szövetségi Szerződésről kellene szavazni a polgároknak.
Úgy látszik, a reformmozgalom ezen a ponton (is) találkozik addigi ellenlábasával, a Demokratikus Szövetséggel, mely épp a hét végén tartott 5. kongresszusán döntött egyebek közt erről a kérdésről is. A kongresszus másik óriási vitapontja az volt, hogy használhat-e önvédelmi célból fegyvert „antitotalitárius harca” során a DSZ mint mind ez idáig erőszakmentességet hirdető szervezet. Az általuk kidolgozott Polgári út programjának radikális politikai elvei egyre több követőre találnak az egykori reformhívők körében is, még ha „szervezetileg egységesülésről” egyelőre szó sincs. Kérdés, hogy a rohamosztagok meddig hagyják, hogy az erőszakmentesség problémájáról csak „elméleti” vitákat folytató szervezetek „gyakorlati” lépéseket is tegyenek. És kérdés, hogy az idén lesz-e februári forradalom?
- Külföld [7]