Dmitrij Szemusin

Vissza a főcikkhez →

Az első gazdasági háború tavaly nyáron robbant ki a mezőgazdasági vidékek és Moszkva között: a Moszkva környéki falvak, amelyek évtizedek óta szállították haza az élelmiszervonatokon a moszkvai bőség „morzsáit”, felbőszülten fordultak a főváros ellen, ahonnan egyetlen tollvonással, egyik napról a másikra tiltották ki a vidéki vásárlókat. Aztán eljött a gabonabetakarítás ideje.

Jelcin bejelentette, hogy csaknem duplájára emeli a gabonafelvásárlási árat: így fizette ki az orosz parlament mezőgazdasági vidékekről származó képviselőit, hálából azért, amiért bejuttatták őt az elnöki székbe. Ám a gabonaárak felemelése sajátos láncreakciót indított el. A Szovjetunióban ugyanis az állatállomány jó részét takarmánygabonával etetik: a húsár 90%-át a takarmány ára teszi ki. 1990 nyarától tehát a takarmányárak is irracionálisán megugrottak: a szabadpiacon csaknem 300%-kal. Oroszországnak sürgősen elő kellett kaparnia valahonnan 8 milliárd rubelt, hogy a húselőállítás minimális dotációját biztosítsa.

Közben a pénz értéke is rohamosan csökkent, ennek következményeit kivédendő a kolhozok és szovhozok óriási mennyiségű gabonát visszatartottak, hogy alkalomadtán a szabadpiacon értékesíthessék busás felárral. Minden lehetséges módon szabotálták az állami húsmegrendelések teljesítését is, Rizskov ugyanis bejelentette, hogy január elsejétől felemeli a hús állami felvásárlási árát. A kolhozpiaci árak rögtön felszöktek, a nagyvárosokban a nyár végén már 25–30 rubelért lehetett hozzájutni egy kiló húshoz. A 2 rubeles fixált állami ár és a szabadpiaci ár közötti hatalmas űr beindította a gazdasági bűnözés jellegzetesen szovjet fajtáját: az adathamisítást. A termelők a szabadpiacra küldték a húst, az állami begyűjtőknek pedig a kenőpénzt és az adatokat. Az eredmény: mind a termelő, mind a begyűjtő teljesíti a tervet, plusz prémiumot kap a nem létező húsért. A városokban küszöbön áll a húsháború, közben a statisztika szerint minden a legnagyobb rendben…

Októberre a káosz hallatlan méreteket ölt, a minisztériumoknak és a párt szakapparátcsikjainak azonban sikerül az utolsó pillanatban megvétózni Satalin 500 nap nevű gazdasági reformcsomagját. A korábbi statikus tervutasításos rendszer kibillent egyensúlyából, ám a káosz éppenséggel a központi hatalom megerősödését segítette elő. Az illetékesek szándékosan nem akadályozták meg a gabona- és húsárak körüli manipulációt, hiszen tudták, mekkora előnyökkel jár számukra a „rendteremtési” propaganda. Átfogó reformok helyett „harcos” akciók indultak: Aganbegjan akadémikus például kiötölte az infláció elleni harcnak a közgazdasági gyakorlatban eleddig ismeretlen eszközét. Új szovjet árut talált: a sort. Azt javasolta, kereskedjenek ezentúl sorszámokkal, melyeket hiánycikkekért – frizsiderért, tévéért, videóért sorban álló állampolgárok közt osztogatnak: borsos árat fizettetve a majd csak 4–5 év múlva legyártandó áruért. Ezt a társasjátékot néhány vállalat és intézmény sorsjegyakciókkal kombinálva kínálta dolgozóinak. Mások az alternatív gazdaságok és szövetkezetek megcsapolásával akartak állami pénzhez jutni, amihez az új őszi adótörvények kiváló ürügyül szolgáltak…

Az inflációs spirál továbbgyűrűzésével mit sem törődve – az áremelkedést kompenzálandó – január elsején tetemesen megemelték az állami tisztviselők, a hadsereg tisztikara és a titkosrendőrség béreit. Az állam gazdasági pozícióinak ily mérvű megerősítése nem hagy kétséget afelől, miféle piacgazdaság van itt készülőben, a politikai összeomlás és a polgárháborús uszítás közepette. Akarva-akaratlanul a XVII. századi „zavaros időszak” és az 1917–21 közti polgárháborús periódus jut eszünkbe: mindkettőt mély agrárválság és központilag manipulált gabonaár-háború előzte meg…

(Leningrád)

• Külföld