Sztálin fütyült a külvilágra, a közvéleményre és más effajta imperialista-kozmopolita baromságokra. Annyi embert csukatott és gyilkoltatott le, amennyi jólesett neki, és – mint tudjuk – az ezzel kapcsolatos jogi kérdéseket illetően sem volt szívbajos.
Sztálin generalisszimusz fütyült az etikettre, a divatra is, és az egyenruhákat szerette. Utódai nyakkendőt kötöttek, és kedvenc szokásukká vált nyugati államférfiakkal fényképezkedni. Nekik valamiért igen fontos lett, hogy mit gondol róluk a világ. Az iparszerű tömeggyilkosságok abbamaradtak.
A „rendszernek” azonban továbbra is működnie kellett. A börtönök és lágerek politikai funkciója megmaradt. Kézenfekvő hát, hogy egyszer csak „valakinek az az egyszerű ötlete támadt, hogy a politikai perek és a politikai elítéltek számának a növekedése rendkívül rossz szociális mutató, a kórházi ágyak számának növekedése viszont a társadalom fejlődésének vitathatatlan jele. Ekkor kezdték bővíteni az elmegyógyintézeteket.”
Az idézet olyan embertől származik, aki a KGB-pszichiátriát a saját bőrén tapasztalhatta. Zsoresz Medvegyev, a neves biokémikus a hatvanas évek során egyre inkább disszidens hírébe keveredett, írt például egy könyvet Liszenkóról, a genetika Sztálinjáról, utána merészelt járni, hogy mi a sorsa a Szovjetunióban a levéltitoknak, és ebbéli kutatásairól is könyvet írt, aminek következtében kirúgták az állásából. Őt 1970 tavaszán egy államvédelmi-egészségügyi vegyes kommandó rajtaütésszerűén fosztotta meg a szabadságától. Ha ikertestvére, a világhírű történész, Roj Medvegyev nem mozgatja meg a bel- és külföldi közvéleményt, ha nem kellemetlenkednek az érdekében olyan közismert személyiségek, mint Szaharov, Szolzsenyicin, Tvardovszkij, Kaverin és még sokan mások, akkor bizonyára nem ússza meg az elektrosokkot s a többit, a többéves fogva tartást. A KGB azonban most az egyszer elszámította magát. Zsoresz Medvegyev kiszabadult, és Rojjal közösen könyvet is írt az esetről.
A könyv annak idején természetesen csak külföldön, angolul jelent meg, orosz nyelven csak szamizdatban terjedt. Igazi bestseller lett belőle. Zsoresz a benti, Roj a kinti események krónikása; egymással váltakozó fejezeteikből remek, két szálon futó krimi kerekedik. A krimi persze nem krimi, hanem igaz történet, hiszen az, amiről szól, valóban megtörtént.
De miért? Hogy történhetett meg?
Miféle ötlet diliházba csukni egy politikai ellenfelet?
Első válaszféle (lásd Zsoresz Medvegyev verzióját): kényelmes és praktikus ötlet. Mármint diktatúrákban.
Második válaszféle: tébolyító, ördögi, felfoghatatlan.
Igaz, igaz. Ez is, az is. De hogy működhet (azaz: hogy működhetett; merthogy egy-két éve már nem a KGB felügyeli a szovjet tébolydákat), hogy válhat valóra egy ilyen ötlet? Ki érti, ki értheti ezt?
Ki az őrült? – kérdi a mostani új, Európa-kiadás magyar címe. Kínálkozik a válasz: az, aki ezt kitalálta. Tehát a rendszer, a KGB, a szovjet egészségügy, a kalugai elmegyógyintézet Lifsic nevű főorvosa és a többi. (A vicc is úgy szólt: rendszer, de van benne őrület.)
Ez azonban nem ilyen egyszerű. Hiszen tudjuk, emlékszünk, tapasztaltuk: általában a Lifsic doktorok is épelméjúek szoktak lenni. Akkor hát? Csalt a KGB, a szovjethatalom, Lifsic doktor? Épelméjű embereket önnön gonosz csalárdságának a tudatában csukott a diliházba?
Nem. Azt hiszem, nem egészen erről volt szó. Lehet, hogy épp fordítva történt. Mondjuk: csalt a szovjethatalom, de nem akkor, amikor a „lanyha lefolyású skizofrénia paranoiás reformeri kényszerképzettel” és a többi, ehhez hasonló áldiagnózist kiagyaltatta az orvos pribékjeivel. Hanem akkor, amikor erőt vett magán, és mégsem bolondokházába, hanem börtönbe küldött egy-egy „gondolatbűnözőt”. Az igazán hamis diagnózisokat sohasem az orvosok, hanem a bírák csinálták, azt hiszem.
Állítom, hogy a KGB-pszichiátria (és külhoni társai; lásd például a csak egy-két évvel ezelőtti Kristály-ügyet vagy Pákh Tibor sok-sok esetét) széles körű közmegegyezést tudhatott maga mögött. A közmegegyezés úgy szólt, hogy aki a hatalom ellen fordul, kockára téve az egzisztenciáját, és veszélybe sodorja a családját is, ráadásul tudva, hogy az álláspontja kisebbségi álláspont, amellyel a többség nem rokonszenvez (hiszen veszélyezteti a nyugalmát), és amelynek épp ezért semmi esélyé sincs a felülkerekedésre, az nem normális, tehát diliházba való. A pszichiátriai szakminősítés ehhez képest részletkérdés.
És vegyük észre, hogy él ez a logika mindmáig. Legfeljebb a „nem normális” (azaz: nem olyan, mint mi) minősítés egyre gyakrabban cserélődik fel az „Idegen” feliratú címkék, bélyegek, sárga csillagok osztogatásával. A szovjetrendszerek összedőltek, de az ellenzékiség (a tegnapi és tegnapelőtti is!) máris és újra majdhogynem szitokszóvá kezd válni az új hatalmasságok száján. Merthogy a többség mindig magasztos, és az erő mindig gyönyörű; ellenben a kisebbség szánalmas, a gyengeség pedig undorító. A hatalom: egészség. Az ellenzékiség: betegség. Török áfium, zsidó aknamunka, agybaj.
A „ki az őrült?” kérdést a Medvegyev testvérek tulajdonképpen föl sem teszik. Zsoresz csak annyit állít már-már derűs tárgyilagossággal, hogy ő maga semmiképp sem őrült. Amikor egy belülről kilincstelen szobában „felejtik”, ő a bicskájával szépen megpiszkálja a zárat, kisétál a kórházból, és csöndesen tudomásul veszi: úgy látszik, be akarják csukni. Amikor aztán erővel törnek rá, és tényleg becsukják, ő illedelmesen válaszol minden kérdésre, mindent megfigyel, rámutat minden következetlenségre, és nem hagy ki egyetlen lehetőséget sem. Kommentálni azonban nemigen kommentál. Nem úgy az ikertestvére, Roj. Ő bízik a szocializmus „kinövéseinek” megnyirbálásában, a szovjethatalom megtisztulásában, a demokratizálódásban, Zsoresz úgy tesz (és ennyiben mégiscsak „őrültnek” tetteti magát!), mintha csodálkozva venné észre, hogy a hazája nem jogállam. Diagnózisa, a „reformeri kényszerképzet” sokkal inkább Rojra illenék, hiszen Roj akarja megreformálni a szovjethatalmat.
Tetteik azonban mindkettejüket hőssé avatták. Azoknak a nagyon keveseknek, a Szaharovoknak és Szolzsenyicineknek a méltó társaivá, akik a maguk „őrült” példáival igenis rést nyitottak koruk konszenzusának a falán.
- Kultúra [6]