Nem hiszem, hogy a Tellér Gyula által felvetett kérdést egyetlen vitában meg tudnánk válaszolni. A vita nem zárható le, mert a problémának rövid távon nem létezik kielégítő megoldása.
A felvázolt helyzetképet nagyon meggyőzőnek tartom. A részleteket talán érdemes volna tovább elemezni, de ez most – véleményem szerint – felesleges, mert az alapkérdés így is nagyon világos. A politikában végbement a rendszerváltás: pártállami parlament helyett szabadon választott, többpárti parlamentünk van, az állampártnak alárendelt kormány helyett parlamenti többségen alapuló, a parlamentnek felelős kormányunk. A hatalom középső szintjein azonban alig történt változás. Bár a választások táján átmenetileg elbizonytalanodtak a kommunista nómenklatúra emberei, a vállalatigazgatók, szövetkezeti elnökök, volt párttitkárok meg a többiek, de azóta újra megszilárdították a helyzetüket. Az a széles középréteg tehát, amelyen keresztül a hatalmat ténylegesen gyakorolták, úgyszólván érintetlenül átmenti magát. Valahol messze fönt, a hatalmi piramis csúcsán volt ugyan változás, de maga a piramis – lényegeben – ugyanaz maradt. Ezért tűnik föl úgy, alulnézetből, hogy a parlamenti politika csupán a hatalomgyakorlás régi módját folytatja, és hogy az ellenzéki pártok, SZDSZ-estül, maguk is a társadalomtól idegen hatalom részesei.
A diagnózis, véleményem szerint, helytálló. Sokan érezzük úgy, hogy amit Tellér kimondott, az nyilvánvaló, noha magunktól nem tudtuk volna ilyen erőteljesen megfogalmazni. Nem biztos azonban, hogy a helyzet magyarázatában és a terápiában is ilyen nagy az egyetértés. Nekem mindenesetre volnának fenntartásaim.
Tellér szerint, ha jól értem őt, azért konszolidálódhatott a középszintű hatalmasságok helyzete, mert a választások után, a parlamentben, éles harc bontakozott ki az MDF és az SZDSZ között. Míg korábban a politikai küzdelem „fő frontja” az akkori ellenzék és a kádárista rendszer egésze között húzódott, most a „fő front” átkerült az MDF és az SZDSZ közé. Az MDF, gyengének érezvén magát velünk szemben, ijedteben a még alig-alig megbolygatott hatalmi középrétegekhez fordult támaszért. Ebben aztán egy kicsit mi is követtük a Fórumot, nehogy a versenyben alulmaradjunk; és íme, ott van köztünk meg a társadalom között az újra restaurálódott hatalmi középréteg.
Véleményem szerint ez a magyarázat téves, és ha komolyan vesszük, akkor rossz politikai következtetésekre fogunk jutni. Először is, az MDF nem az SZDSZ-től való félelmében fordult a pártállam elitjeihez. Nem is valamiféle személyi vonzódás okán. A Fórum tagságának és vezetésének jó része komolyan gondolta az „országos tavaszi nagytakarítást”. Amit nem gondoltak komolyan, az az államközpontú rendszer következetes lebontása volt. Hatalomra kerülésük után minden téren erőteljes újraközpontosításba kezdtek. A régi rendszer középszintű struktúrái könnyűszerrel beilleszkedtek az új hatalmi piramisba, és látványos gyorsasággal konszolidálódtak.
Ha ez igaz, akkor a „fő frontnak” mindenképpen az SZDSZ és az MDF közé kellett kerülnie. Az MDF politikai vezetésével épül ki az a hatalmi rendszer, amelyben a pártállami elitek oly könnyűszerrel szilárdítják meg a helyzetüket. Az MDF kormányával kell szembeszegülnünk, ha a rendszerváltást tovább akarjuk vinni.
Ami viszont azt az állítást illeti, mely szerint az SZDSZ is követné a Fórumot a régi rendszer hatalmasságainak békítgetésében: jó volna, ha Tellér pontosabban megmondaná, mire gondol. Én csak arra tudok gondolni, hogy szembeszegültünk mind a „nagytakarítás”, mind a „Justitia-terv” szólamaival. Véleményem szerint helyesen; de erről majd később.
Az elemzés igazi hibáját azonban abban látom, hogy túlbecsüli a pártpolitika szerepét az eseményekben, és nem ad kellő súlyt azoknak a masszív szociológiai folyamatoknak, amelyek a társadalmi átalakulások jellegét végül is meg szokták határozni. Említi ugyan, de csak futólag, hogy a rendszerváltásban aktívan részt vevő társadalmi csoportok köre szűk, ereje csekély volt. Pedig itt található a magyarázat sarkalatos pontja.
A forradalmak átütő ereje attól függ, hogy mekkora szerepet játszik a közvetlen tömegcselekvés a változásban. Ahol a régi rendet a felkelt nép dönti meg, ott az átalakulás mélyebbre hatol, s annál mélyebbre, minél tovább tart a hatalomért vívott küzdelem. Ez a harc rendíti meg a kormányzat csúcsai alatti, középszintű eliteket. A tömeg egymás után ostromolja meg a hatalom intézményeit, szétveri, új, forradalmi szervekkel helyettesíti őket, és elkergeti azokat, akik ezeket az intézményeket működtették.
De a leghosszabb és a legvéresebb forradalom sem képes eltávolítani a volt uralkodó osztály egészét. Amikor a forradalmi időszaknak vége, s megkezdődik a konszolidáció, a régi elitek maradéka kihasználhatja vagyonát, tudását, személyes kapcsolatait, pozícióját arra, hogy átmentse magát az új rendszer elitjébe. A francia forradalom 13 éve után, a császárkor kezdetén, az államapparátus 80 százaléka még mindig azonos volt a forradalom előttivel.
Amikor a forradalmi időknek vége, és megszilárdul az új, törvényes rend, a megmaradt hatalmi gócokat már csak lassú, szerves fejlődés morzsolhatja szét, nem pedig gyors politikai akció. De a történelem nagy forradalmai után a társadalom mindig el tudta fogadni a lefékeződést, mert előzőleg mégiscsak végbement már egy nagy erejű átrendeződés az elitekben.
A mi forradalmunk szerencsére vértelen volt. Ám ez azt is jelenti, hogy a Kádár-rezsimet nem az utcán döntötték meg; egyszerűen kimosódott alóla a talaj. Az önmagában elbizonytalanodott kommunista vezetés tárgyalásokon egyezett meg a rendszer átalakításáról. Csupán két meghatározó fordulata volt az eseményeknek, amely nem a tárgyalóasztalnál dőlt el: az egyik a Nagy Imre-temetés, a másik a népszavazási kampány és maga a népszavazás. A hatalom átadása rendezetten és éppen ezért rendkívül gyorsan ment végbe.
A forradalmi pillanat igen hamar elmúlt; az általa hozott megrázkódtatás igen kevéssé hatolt le a hatalmi hierarchia alacsonyabb szintjeire. A volt uralkodó osztály szintje érintetlen maradt, és nagyon hamar megkezdhette az alkalmazkodást az új helyzethez.
És ez nem azért történt így, mert az MDF és az SZDSZ erőit lekötötte az egymással vívott parlamenti küzdelem. Azért történt így, mert az 1956 és ’63 között kivérzett, majd a 60-as és 70-es években a magánélet felé fordított magyar társadalom alig-alig kapcsolódott be a rendszer átalakításába. Részt vett ugyan a Kádár-rezsim megbuktatásában, de jobbára nem az aktív ellenállás, nem a szervezett politikai cselekvés eszközeivel. Hanem oly módon, hogy amikor a rezsim többé nem tudta biztosítani az életszínvonal lassú, de érzékelhető emelkedését, korábbi támogatói – a nagyipari munkások, a második gazdaságban részt vevő különböző csoportok, a szellemi középrétegek, majd a gazdasági és közigazgatási vezetők – megvonták tőle jóindulatú türelmüket. Éppoly passzívan, mint amilyen passzív volt a korábbi támogatás.
Az eredmény azonban ugyanezen rétegük számára nem fogadható el. Ez a magyarországi rendszerváltás nagy paradoxona. A hatalmi átrendeződés túlságosan felületi maradt, mert a társadalom alig vett részt közvetlenül a régi rend megdöntésében. De éppen ezért, a társadalom alsó rétegei ugyanolyan idegennek érzik maguktól az új hatalmat, mint a régit.
Ez nagyon súlyos probléma; talán az egész új magyar demokrácia sorsa függ attól, hogy a belátható jövőben megoldódik-e. A megoldást kétféleképpen képzelhetjük el. Vagy úgy, hogy gyors, látványos fordulatot sikerül kikényszerítenünk, félresöpörve a közbülső hatalmi eliteket. Vagy úgy, hogy segítjük beindulni azt a lassúbb, szervesebb evolúciót, amely a forradalmi idők lezárulása után be szokta teljesíteni a forradalom megkezdett munkáját. Akik Tellérrel vitatkozva – mint második hozzászólásából kiderül – félreértették őt, azok úgy vélték, hogy az előbbi lehetőségre gondol. Válasza szerint inkább az utóbbira. Én mégis indokoltnak tartanám, hogy elgondolkozzunk azon, mit jelentene az első lehetőség, mert nagyon sokan közülünk istenigazábol ezzel rokonszenveznének.
Ha szabad az orosz forradalom utóéletéből vennem a párhuzamot, azonnal eszembe jut a húszas évek trockista ellenzéke. Ők úgy látták, hogy a bürokrácia kisajátította a forradalmat, a munkások demokráciájából semmi sem lett. Tehát új forradalomra kell mozgósítani a munkásságot, a pártbürokrácia ellen. Teljes politikai vereségük azonban arra figyelmeztet, hogy a második forradalmat nem lehet óhajtással, rábeszéléssel, példamutatással előidézni. A forradalmakat nem tervezik, a forradalmak lesznek. Különösen esélytelennek látszik a dolog Magyarországon, ahol a radikális tömegcselekvés már a valódi forradalmi pillanatban is elmaradt.
Nem is volna kívánatos ez a második forradalom. Hisz a tömegek felkelése nemcsak az elvtársból lett urak elkergetését eredményezné. Összeomlana a demokrácia alkotmányos rendje is. Éppen az esne áldozatul a második forradalomnak, amit az első forradalom kivívott, és amit a szabad demokraták szeretnének megóvni.
Volna egy másik út is, még mindig a látványos fordulatban gondolkodva, és csak az orosz forradalom analógiája szerint. Az, amit Sztálin kényszerített rá a Szovjetunióra 1928 és 1938 között: alulról kiinduló forradalom helyett hatalmas, felülről vezényelt tisztogatási kampány. Emberek egész kategóriáit feketelistára lehetne tenni; mondjuk, minden volt párttagot vagy mindenkit, aki valaha is a nómenklatúrához tartozott. De miben különböznék ez a sztálinista rémuralomtól azon kívül, hogy az áldozatokat „csupán” állásuktól és vagyonuktól fosztanák meg? Semmiben. Bűncselekmény bírói megállapítása nélkül, puszta osztály-hovatartozás alapján büntetnének, ami a jog és az igazságosság legalapvetőbb elveit sértené. S a gyakorlati eredmények is képtelenek volnának: a jelenlegi miniszterelnök például nem viselhetne tisztséget az új rendszerben, mivel múzeumigazgatóként azok közé tartozott, akiket állampárti jóváhagyás nélkül nem lehetett sem kinevezni, sem leváltani.
Azt válaszolhatná erre valaki: rendben van, esetről esetre állapítsa meg bíróság a személyes felelősséget. De megvalósítható-e ez? Két-három esetben biztosan példát lehetne statuálni. A volt hatalmi elit nagy részét félretenni azonban ezen az úton nem lehet.
Gondoljunk csak bele a következőkbe. A régi gazdasági rendszer olyan volt, hogy egyszerűen nem lehetett sikeres vállalati gazdálkodást űzni, ha nap mint nap nem szegték meg a törvényeket. Minden sikeres vállalatvezető törvényszegő volt. Ki mondja meg, hogy melyik az, aki a törvényt megsértve biztosította, hogy a vállalat dolgozói tisztes megélhetéshez jussanak, és a nemzetgazdaság is gyarapodjék – és melyik csalt kizárólag a saját zsebére?
Meg kell tanulni a klasszikus forradalmak leckéjét. Miután a forradalmi pillanat elmúlt, a volt uralkodó osztályok maradékát elfogadható politikai eszközökkel félreállítani már nem lehet. Természetesen, ha a forradalom sikeres volt, ha valóban új politikai rendszert hozott létre, akkor annak keretei már olyan irányba terelik a társadalmi fejlődést, hogy az önmagát túlélt régi elit lassan felszívódik. Ezt a folyamatot kell a politika eszközeivel elősegítenünk De hogyan?
Második hozzászólásában Tellér Gyula azt javasolja, hogy lépjünk ki a parlamenti politizálás keretei közül. Igyekezzünk megértetni az alsó társadalmi rétegek tagjaival, hogy nem bízhatják sorsukat – egyéni boldogulásuk fejében – a „fent” levőkre. Segítsünk nekik önálló érdekvédelmi szervezeteket létrehozni, de nem felülről, a parlament irányából, hanem alulról, az ő saját erejüket mozgósítva. Ez fáradságos aprómunkát kíván, és nem ígér látványos sikereket. Mégis meg kell próbálni, mert nincs más lehetőség a társadalom demokratizálására.
Rokonszenvezem Tellér elgondolásával, de nem értek teljesen egyet vele. Úgy gondolom, nem eléggé számol azzal, hogy a jelenlegi helyzet mennyire nem kedvez az általa javasolt aprómunkának. Az emberek éppen most tapasztalják meg, hogy a negyven éven át rendíthetetlennek vélt hatalom annál is szilárdabb, mint hitték; hisz még a politikai rendszer átalakulása sem tudta bomlasztani. A régi félelmekhez új félelmek társulnak: félelem a munkanélküliségtől, félelem a teljes anyagi ellehetetlenüléstől. A helyben nyújtható segítség nagyon fontos ugyan, de nem elegendő. Emlékezzünk csak vissza, hogy mi történt a múlt nyár végén, amikor a kormány elrendelte a vállalati tanácsok újraválasztását. Az SZDSZ mozgósította tagjait, hogy segítsenek a munkásoknak saját kezükbe venni az üzemi választásokat. Erőnkhöz képest nagyszabású kampányba kezdtünk. A legtöbb helyen azonban semmit nem sikerült elérnünk. Kezdeményezésünk elfolyt a közöny, a félelem és a megszokás sivatagjába.
Nem sajnálom, hogy megpróbáltuk, és abban is biztos vagyok, hogy még sok ilyen bizonytalan kimenetelű próbálkozást kell majd tennünk. De a tanulságokat le kell vonni.
„Lent” csak akkor lehetünk eredményesek, ha – a helyi aprómunkával egy időben – „fent” sikerül változást elérnünk, amely közérthetően jelzi, hogy a rendszerváltás nem fejeződött be a politikai átalakulással. Ez pedig elsősorban mégiscsak olyan cselekvési sorokat jelent, amelyek törvényhozói döntésekben kulminálnak. Küzdenünk kell a szabad szakszervezeti választások kiírásáért és a szakszervezeti vagyon újrafelosztásáért, ha azt akarjuk, hogy a dolgozók célját és lehetőségét lássák független szakszervezetek alapításának. Küzdenünk kell a szövetkezeti tagságot, s nem a régi szövetkezeti vezetőket tulajdonossá tévő szövetkezeti törvényért, ha azt akarjuk, hogy a szövetkezetekben igazi mozgás induljon be, küzdenünk kell a privatizáció meggyorsításáért és formáinak változatosabbá tételéért, ha azt akarjuk, hogy a hétmillió magyar állampolgár ne pár ezer régi vállalatvezető és pár száz újgazdag kizárólagos ügyének tekintse a tulajdonviszonyok átrendeződését.
Nem abban kell elmarasztalnunk az Antall-kormányt, hogy megfeledkezett a Fórum ígéreteiről, hogy nem rendezte meg a tavaszi nagytakarítást, és nem hajtotta végre az őszi Justitia-tervet. Ebben a vonatkozásban inkább azt kell kifogásolnunk, hogy – bár fedezet nélkül – egyáltalán politikai tisztogatásokkal fenyegetőzött. Amit valóban számon kell kérnünk, az nem a személyek elleni hadjárat elmulasztása, hanem a mögöttük lévő intézményi struktúrák érintetlenül hagyása vagy megszilárdítása.
Ha a gazdaságban és a társadalomban tovább folytatódnék az intézményi átalakulás, amely a politika határán megállt, a régi elit akkor sem tűnne el teljesen. De nem is csak átalakulna. A demokrácia és a piacgazdaság természetének megfelelő, új elit jönne létre, mely apránként kiszorítaná – s részben, alárendelt tényezőként, felszívná magába – a régit. Ez az, amin dolgozni érdemes.
- Beszélő [6]