–t [Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

Ment már néhány miniszter – lehet, hogy megy még másik is –, de ez még nem lenne említésre méltó. Elvégre attól demokrácia a demokrácia, hogy a miniszterek leköszönnek, mert szembekerülnek a kormány más tagjaival, netán a miniszterelnökkel; elköszönnek, mert működésük nyomán botrány fakadt. A demokráciában a miniszter pozíciója egyáltalán nem irigylésre méltó. Minduntalan történik valami, s neki közmegelégedésre meg kell birkóznia azzal a valamivel. Ráadásul rosszmájú kibicek zsongása-bongása közepette – ez a demokratikus nyilvánosság: a sajtó, a rádió, a televízió. Ha a miniszter csak egy sebtiben neki kreált másik bársonyszékig megy, ez a demokráciának bizonyos mutációjáról árulkodik, de hát egy génhibás demokrácia is jobb, mint a semmilyen.

Ámde a mi bontakozó demokráciánkban figyelemre méltó forgási sebességgel álltak fel vagy éppen repültek az új, demokratikus miniszterek új apparátusainak új emberei is. Most éppen Timkó Iván, a művelődési miniszter kabinetfőnöke röpült – nem mintha nagyon sajnálnánk. (A tárca elég erőtlenül cáfolja, hogy meneszteni készül Manherz államtitkárt és Honti Mária helyettes államtitkárt is.)

De megvált két emberétől Surján László népjóléti miniszter szintén: a nagyszabású, új, családvédelmi szociálpolitikát megszemélyesítő Rókusfalvy államtitkár-helyettestől és a szociális összeomlás feltartóztatására csatasorba állított Zám Máriától. Ment a környezetvédelmi államtitkár, a vízlépcső kormánybiztosságának titkára, s – hátha valaki még emlékezik – Matolcsy György miniszterelnöki államtitkár is. Szóval a csöndben kimúlt kormányprogram végrehajtására hivatott apparátus vezetésének lassan tekintélyes része. Kezdjük – kezdi a kormány – elölről. Az első nyolc hónapot felejtsük el!

Az apparátusok bénultak. Riasztó hírek keringenek arról a fejetlenségről, tehetetlenségről, ami egyik, másik, harmadik minisztériumban uralkodik. Ki-ki íróasztalánál kucorog, s míg feje fölött dúl az olimposzi háború, a rábízott területből igyekszik legalább azt a kis kört védeni, amelyikhez személyes kapcsolatok fűzik. Ez a kis kör persze olykor százmilliárdokat eszik. Egy iparág.

Mindannyian tudjuk, hogy az lenne jó, ha az apparátusok végre megnyugodnának, a kormányzati munkában valamilyen kiszámítható, meggyőző irány bontakozna ki, amelyhez igazodhatnak, akik igazodni képesek, s elmennének, akik képtelenek. S mindannyian tudjuk, hogy ez nagyon nehéz. Mindannyian fizetjük eme első nyolc hónap kudarcainak az árát.

Ám mi történik éppen most?

Az országos rendőrfőkapitány megpályáztatta a megyei (és budapesti) főkapitányi posztokat. Szakmai bírálóbizottságokat nevezett ki, s azok – tételezzük fel – annak rendje és módja szerint gondosan értékelték a pályázatokat. Majd az országos főkapitány az esetek háromnegyed részében mást akar kinevezni, mint akit a bírálóbizottság legtöbbre értékelt. Az új főkapitányok nagyobbik részének papírja lesz arról, hogy a posztra nem ő a legmegfelelőbb! – vonta le a tanulságot egy kesernyés rendőrségi szakértő. Mi következik ebből? Ha netalántán mennie kell az országos rendőrfőkapitánynak, igen valószínű, hogy utódjának első dolga lesz megszabadulni az általa kinevezett megyei főkapitányoktól. Így nehezen fognak megnyugodni a szerencsétlen apparátusok. Ám úgy látszik, nem csak a Bourbonok nem tanulnak.

• Harmadik oldal