Skip to main content

Javaslat

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
a Világkiállítás szimbolikus létesítményének megalkotására


„Esküszünk, esküszünk,

hogy nagyot soha nem teszünk” – dalolják a főváros jövőromboló urai a Magyar Fórum publicistájának szellemes parafrázisa szerint. S valóban, mi mást gajdolhatnának a Világkiállítás eszméje, a nemzetet összefogó nagy tett tagadásának a tagadása ellen. Figyelmezzünk most arra: mi légyen a maga tárgyi valóságában az a Nagy, amit teszünk, s mi légyen az, amire ezt a Nagyot tesszük. A Világkiállítás témája, melyet egykor „hidak” s később „utak a jövőbe” kifejezéssel jelöltünk meg, szinte önként adja a megoldást: Legyen a mi Világkiállításunk szimbolikus létesítménye, Budapest Eiffel-tornya, Atomiuma, az új demokrácia, az új fellendülés Vajdahunyad-vára, egy Út, mely egyben Híd, egy Híd, mely egyben Út, s mely nem épülhet másra, mint amivel a Természet Európa térképészeti jobboldalát az ősidőktől összefogja: a Dunára.

Ahogy a millenniumi földalatti vasút utat tört a kontinensen először magyar földben a jövő nagyvárosi közlekedése felé, úgy világítson a jövőbe a vén Duna hullámai fölött az az építészeti gondolat, melyre a Világkiállítás szimbolikus létesítményét alapozni javaslom.

A Világkiállítás érdekében megmozdult erők bizony maguk is felelősek a kishitűség szétburjánzásáért, mivel nem emelkedtek el a gazdasági-pénzügyi érvek és ellenérvek szintjéről, nem léptek át abba a dimenzióba, melyben az ellenerők megsemmisülnek; nem ismerték fel, hogy az egyedülálló mű képzetének mágikus erejű vonzása az az erő, mely elsöpri az útból a kételyek fövényére épült ellenzéki konstrukciókat.

Miről is beszélek tehát: egy olyan hídról, mely minden eddigi híddal ellentétben nem keresztirányban, hanem hosszanti irányban halad a folyó fölött, s nem annak két partja, hanem annak hídjai között teremt összeköttetést. Ez a hatsávos, kerékpárúttal és gyalogossétánnyal ellátott híd szimbolikus módon a honfoglaló vezérről elnevezett hídból ágazik ki, elhalad a Margit-sziget mellett, szinteltolással keresztezi a város valamennyi közúti hídját, s ráfut az új lágymányosi hídra.

Ez a híd nem presztízsberuházás, nem önmagáért való, hivalkodó, funkciótlan alkotmány, hanem forradalmi válasz Budapest közlekedésének alapproblémáira. A lapunkban megjelent vitacikkek is jelzik, hogy a szakmai csőlátásban szenvedő profik nem tudnak távlatos megoldást adni arra a dilemmára, hogy ott szeretnének egyre többen közlekedni, ahol egyre kevésbé lehet. Egy kívülálló szem frissessége kell ahhoz, hogy meglássuk azt a hatalmas, kihasználható szabad teret, a Duna légterét, melyben a város új ütőere, levegőbe emelt sugárútja helyet kaphat. Ez a híd tehermentesíti a túlzsúfolt rakpartokat s a város légszennyezéstől leginkább sújtott területeit, a rákkeltő gázokat elvonja a Margit körúton lakó gyerekek orra alól. Ez a híd a Világkiállítás szimbóluma lesz, de még a dédunokáinkat is szolgálni fogja, s megépítése a Világkiállítástól függetlenül is elkerülhetetlenül szükséges.

A Honfoglalás ezeregyszázadik évfordulóján ezen a hídon, a Szebb Jövő Hídján találkozik össze a nemzeti büszkeség, az okos, felelős közszolgálat és az alkotó, szabad gondolat!














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon