A termőföld után 1000 (vagy 750) forintnyi kárpótlási jegyet lehet kapni aranykoronánként, és ez a kárpótlási jegy, bizonyos feltételekkel, termőföld visszavásárlására is fordítható. (A visszavásárlás feltételei állítólag eldőltek a múlt heti MDF–kisgazda-megállapodás során; az MDF engedményt tett, nem ragaszkodik ahhoz, hogy csak az elvesztett földdel azonos helységben lakók használhatják e célra a kárpótlási jegyet, bár ez a plenáris ülés burkolt célozgatásaiból nem derült ki.)
A kárpótlási jegyek keresletet jelentenek majd az állami tőkejavakkal szemben – a kérdés csak az, miképpen tudja a kormány és a vagyonügynökség az ennek megfelelő kínálatot előteremteni. A becslések szerint 1800 milliárd forintra rúg a privatizálandó állami vagyon, ebből a kormány mindössze hetvenmilliárdot kíván kárpótlásjegyek útján privatizálni. Ezzel az óvatos politikával szembehelyezkedve a szabad demokrata frakció az állampolgári kárpótlás koncepciójával állt elő. Eszerint nemcsak vagyoni kárpótlást kell nyújtani (ami néhány százezer embert érintene), hanem minden állampolgárnak legalább húszezer forint értékű kárpótlási jegyet is kell adni. Így a kárpótlás a privatizáció egyik (de csak egyik) fontos csatornája lehetne, és legalább négyszázmilliárd forintnyi állami tőkére terjedne ki. Kupa Mihály pénzügyminiszter úgy bírálta ezt az elképzelést, hogy nincs elengendő állami adóssággal nem terhelt vagyon, a kárpótlás pedig az államadósságot, következésképp az inflációt is növeli. Az SZDSZ szerint viszont csökkenthető az infláció veszélye, ha az állam megfelelő gyorsasággal privatizál, és így képes kielégíteni a kárpótlási jegyek révén támasztott keresletet.
Az alábbiakban rövidítve idézzük Tardos Márton szabad demokrata képviselő hozzászólását.
Hogyan érezzük magunkat
A parlament megalakulása óta gazdasági kérdésekben ma beszélünk először komoly ügyről. Azt gondolom, hogy a politikai jelszavak mondogatása akkor, amikor a politikai átalakulás megtörtént, de a gazdasági rendszerváltásra nem került még sor, nem hiba, hanem bűn.
Az alapvető kérdés az, hogy kit akarunk kárpótolni, és hogyan akarjuk ezt a kárpótlási ügyet az alapvető feladatunk, a privatizáció megoldásának csatornájába terelni. A jövedelmet teremtő magyar állampolgárok rosszul érzik magukat az országban. Nemcsak az állami és nagyszövetkezeti vállalatban dolgozók érzik bizonytalannak a holnapjukat, hanem még a jól menő magánkereskedők, magániparosok is.
A kérdés, amiről beszélünk, élet-halál kérdése. Én azt gondoltam, hogy a privatizáció alapvető kérdéseiről és a kárpótlás ügyeiről is a kormány az első száz napban törvényt fog előterjeszteni, és ezeket a dolgokat már rég elintéztük. Nagyon sajnálom, hogy ez nem így van, és még jobban sajnálom azt, hogy ma sincs olyan kormányelőterjesztés, amely megfelelő támogatást kapna; a kisgazdapárt ellenzi, a kereszténydemokraták pedig hezitálnak, részlegesen támogatják, részlegesen ellenzik.
A kormány programja szerint három év alatt jelentős privatizációt kell végrehajtani. Teljesen egyetértek a kormány programjával.
Olyan privatizációt kell végrehajtani, amelynek fontos résztvevője a magyar állampolgár és a magyar állampolgárok által szervezett és ellenőrzött intézmények rendszere. Körülbelül 2000 milliárd forintot privatizálni szeretnénk, ennek jelentős részét 2-3 év alatt, és ehhez belföldi keresletet kell teremteni. A magyar alkalmazottak, kistőkések beruházási készsége nem elengendő arra, hogy ilyen nagyságban privatizáljunk? Ha nem külföldieknek akarjuk eladni a magyar vagyont 100 százalékos mértékben – egyáltalán nem ellenzem a külföldieknek való eladást, de azért ennek megvannak a normális határai –, ha meg akarunk tartani ebből a tőkéből 70 százalékot, akkor ehhez ilyen keresletet kell tudnunk teremteni. Ehhez pedig mesterséges eszközök kellenek.
Kárpótlás és privatizáció
A szabad demokraták programjuk készítésének minden időszakában tudták, hogy Magyarországon jelentős tulajdonosi réteg élt, és ezt megsértette az elmúlt 45 év alatt a hatalom. Itt valamit rendbe kell hoznunk. A kérdés, hogy milyen mértékben. Ez erkölcsi kérdés.
Az volt a véleményünk, hogy a teljes körű és naturális kárpótlás, reprivatizáció, nem elképzelhető. De soha nem gondoltunk arra, hogy akár a kárpótlás mértékét illetően, akár a kárpótlás időpontjának idejére vonatkozólag teljesen negatív álláspontot foglaljunk el. Nekünk a kormány előterjesztéséből tetszik, hogy nem a vagyontárgyak visszaadásáról dönt, tetszik, hogy vagyonjeggyel kíván élni, hogy részlegesen kíván élni, az is tetszik, hogy ezt degresszív formában teszi; és az is, hogy több időszakra elosztva fogja a végleges kártalanítást megoldani. De kérdés, hogy lehet-e mást tenni, vagyis nem célszerű-e módosítani az előterjesztést.
Azt gondolom, hogy a privatizáció kérdésének megoldása nélkül egy részleges kárpótlás és az ennek megfelelő pénzkibocsátás valójában nagyon veszélyes. A kárpótlást akkor lehet megoldani, ha mind a költségvetési politikában, mind a pénzkibocsátási és pénzforgalmazási politikában lényeges változás történik.
Ha pénzt teremtünk bármilyen sajátos formában arra, hogy privatizálni lehessen, akkor természetesen a kereslettel szemben kínálatot is kell teremtenünk. Ha a privatizációra felkínált vagyon úgy fog nőni, mint az elmúlt hónapokban növekedett, akkor nem lehet megugrasztani a privatizációs keresletet, mert az inflációt jelent, és azt fogja eredményezni, hogy akik vagyonhoz jutottak, azok semmihez sem jutottak. De ha az a 2000–1800 milliárd forintnyi érték, amit privatizálásra szánunk, valóban bázisa a privatizálásnak, akkor nem teremtettünk pénzt, ami a forgalomba kerül, mert ha az állam kezébe kerülnek a voucherek, kuponok, amiket kiadnak, az állam azonnal megszünteti ezek pénzszerű használatát. Abban a pillanatban, ahogyan befolytak hozzá.
Egy jól előkészített privatizáció inflációveszélyes, de nem teremt inflációt, legalábbis nem teremt ellenőrizhetetlen inflációt. Lehet többet, nagyobb mértékben kárpótolni, és lehet más típusú kárpótlást is napirendre tűzni, mint amit a kormány kárpótlási törvénytervezetejavasol.
Az állampolgári kárpótlás
Azt mondhatnám, hogy pár százezer ember mellett tízmillió ember ügyét is egyszerre kezelnünk kell. Ezek az emberek nagyon konkrét értelemben anyagi, vagyoni, jövedelmi vonatkozásban kárvallottjai az elmúlt negyven évnek. Mi volt az elmúlt negyven év bérpolitikája? Mindenki tudja, és máskor érvelni is szokott vele. Alacsonyan tartja az állam a kifizetett béreket, és közös alapokat hoz létre, amelyekből fedezi a nyugdíjakat, fedezi a társadalombiztosítás egyéb, betegápolással, gyermektartással kapcsolatos költségeit, az ország kulturális költségeit – és folytathatnám ezt a sort. A nagy akkumuláció, ami alacsonyra nyomta a kereseteket, rossz beruházásokra költődött el, azok nem teremtenek olyan jövedelmet, amiből az ígért juttatásokat fizetni lehet. Az alacsony bérű, bérből és fizetésből élő réteg itt áll, tudomásul kell vennie, hogy a társadalombiztosítás, a kulturális rendszer ígért juttatásai sehol nincsenek ahhoz képest, amit ígértek, és nekik nincs pénzük arra, hogy magánjövedelmükből ezt megvásárolják. Ezért kell bevonnunk a kárpótlásba mindenkit. Valamilyen alapot kell létesíteni, ami azt eredményezi, hogy egy-két hónapi átlagbért egy három-négy tagú család megkaphat, mint ennek a vagyonnak a hozadékát. Ez vagy ehhez hasonló eljárások nagyon is indokoltak.
Hangsúlyozom, lehet csinálni a privatizációt vagyoni kártalanítás és népi, állampolgári részvények nélkül is. De ennek a lehetőségnek a felhasználása – egyre inkább mutatja az elmúlt hónapok története – azért fontos, mert a magyar társadalom nem tudja megoldani, hogy a három szempontot: az igazságosságot, a jogszerűséget és a gazdasági követelményeknek való megfelelést úgy valósítsa meg a privatizálás során, hogy ez mindenki számára egyértelmű megoldásokat teremtsen, hogy ezt az átlag állampolgár szeresse, magáénak tekintse.
Privatizálni kell, de a magyar állampolgárokkal meg kell szerettetni a privatizálást. Részt kell adni nekik a privatizálásra kerülő vagyonból.
Nézzék meg, mit csináltak az angol toryk, akikről igazán nem lehet azt mondani, hogy rózsaszínűek lennének. Széles körben használták azt a módszert, amit mint általános módszert mi vitattunk és nem szerettünk, de mint az egyik privatizálási módszert mindig is helyeseltük és alkalmazásra javasoltuk. Az alkalmazottaknak és a menedzsereknek ellenszolgáltatás nélkül vagy szerény ellenszolgáltatással viszonylag jelentős vagyonokat adtak el. Miért tették ezt? Szerették az alkalmazotti tulajdonrendszert? Igazából nem. Nem féltek attól, hogy az alkalmazottak és a tulajdonosok között politikai ellentét fog keletkezni. A nemzeti vagyon privatizálásának akciójában nem lehet úgy eljárni, hogy az állampolgárt – aki a mi esetünkben különlegesen bajban is van – ne támogassuk! Támogatnunk kell! Indokolt és lehet is adni az állampolgároknak pénzt.
Javaslom, hogy a kárpótlási gyakorlatban az állampolgári kárpótlást is vezessék be. A privatizációs kereslet megteremtésének ez fontos része lesz, bár nem egyedüli része. Emellett jelentős összegeket kell és lehet is adni – a társadalombiztosításnak, az önkormányzatoknak, a non-profit intézményeknek, a kulturális egészségügyi intézményeknek. Így létrehozhatjuk az új tulajdonosok széles skáláját. Nem lehet csak a kereslet oldaláról beszélni.
A tömeges privatizáció, amiről most szó van, nem valósítható meg egy állami ügynökségen keresztül. Akkor lehet csak megvalósítani, ha az állami ügynökség csupán ellenőrző funkciókat gyakorol, és százával fognak alakulni azok a vállalatok, és bejönnek azok a külföldi vállalatok, amelyek az állami ügynökség megbízásából a privatizációs üzletet üzleti alapon lebonyolítják. Ha ezek versenyben lesznek, kiszolgálják az állampolgárokat, akik voucherekkel és kuponokkal fognak jelentkezni; hogy most ezt melyik vállalatba fektessék; és úgynevezett portfolio investmentben fognak lehetőséget kínálni nekik, akkor elérhető, hogy az a csekély vagyon, amelyet egy-egy család kapott, ténylegesen kamatozzon, nem beszélve arról, hogy a privatizációs folyamatot is elő fogja segíteni.
Utolsó érveimmel azzal vitatkoznék, amit Kupa Mihály mondott. Igaz, hogy jelentős az állami eladósodottság. Államadósság azonban az országok jelentős részében van. Nagyon jól működő országokban a nemzeti jövedelem termeléséhez képest a mienkénél nagyobb is lehet, és tudják is kezelni. A fedezetét többek között a működő gazdaság adójövedelmei képezik.
Abban a vagyonban, amely végső soron mégis a gazdaság mögött áll, nemcsak a privatizálásra felkínálható vagyontárgyak szerepelnek, hanem minden más is, ami nincs benne a Kupa miniszter úr által említett 1800 milliárdos összegben. Van az infrastruktúra is, amelyet nem akarunk privatizálni, vagy csak nagyon csekély mértékben. Az értéke ugyanolyan nagyságrendű, mint az üzleti tőkéé. Van mit privatizálni, csak privatizálni tudni kell, a privatizálási gyakorlatot meg kell gyorsítani, és akkor a kérdéseket meg fogjuk tudni oldani.
Ezt a hozzászólást, amely sok vonatkozásban nem támogatja a kormány előterjesztését, a parlamentnek komolyan kellene vennie, mert az a véleményem, hogy ilyen széles körű privatizáció nélkül, amelyben a vagyoni kárpótlásnak és egyéb kárpótlásnak is sajátos szerepe van, nem oldható meg az az alapkérdés, amely miatt bennünket szid a közvélemény, hogy nem tudunk biztonságot teremteni az állampolgároknak, hogy az állampolgároknak nincs stabil jövőjük.
- Beszélő [6]