A városi tanács olyan, mint egy torta
Először azt a címet akartam adni ennek az írásnak, hogy „Példaképeink a németek: hivatalban és civilben”, de aztán elbizonytalanodtam; valaki még azt hihetné, hogy tudományos színezetű tanulmányt fog olvasni. Másrészt pedig példaképeinket követni is szoktuk, ugyebár…
Maradjunk tehát a tényeknél. Annál az esti órákra jellemző sűrű cigarettafüstnél, amelyben a karácsonyi szünetre hazalátogató külföldi hazánkfia vagy húsz rég nem látott barát és ismerős közt pácolódik a székébe kapaszkodva, és egyszer csak azon kapja magát, hogy az általános hangzavart túlkiabálva éppen ismeretterjesztő előadást tart, mintha csak az Egyetemi Színpad közönségéhez szólna:
„…Németországban minden gimnáziumi igazgatónak ott van a valamelyik párthoz való tartozást igazoló tagkönyv a zsebében… A városi tanács olyan, mint egy torta; tetején a dísz vagy a hab: a helyhatósági választáson megválasztott városatyák. Ez a torta díszestől, habostul nyolcfelé van vágva. Öt tartozik ebből az SPD-hez, kettő a CDU-hoz és mondjuk egy az FDP-hez – ahogy az arányok a jobb évjáratokban például Kölnre is jellemzőek. Ez az osztás természetesen a torta minden rétegére vonatkozik, így az egész városi adminisztrációra is. Talán éppen az iskolaigazgatók a legalsó réteg. Mert például gimnáziumi tanár bárki lehet, mindennemű tagkönyv nélkül is…”
Életfogytiglani hatállyal és könyökvédőben
Még szép – hallom a társaságból. Érezni, hogy egyesek az egészet el sem tudják képzelni, mert ugye, Németország, az egy polgári demokrácia. („Egy demokráciát csak ne vezessenek a pártok…”) Mások ugyan elhiszik, de inkább csak udvariasságból vagy viccből.
„…Nem, nem” – magyarázom erőlködve –, „az igazgatókat nem közvetlenül a városatyák nevezik ki, hanem a városi felügyelő hatóság, a Regierungspräsident. (Akit magyarul nem miniszterelnöknek hívnék, ahogy az a szóból, ha lefordítjuk, következik, hanem inkább városi főjegyzőnek. Ugyanis őt nem választják, hiszen egy egyszerű, hivatásos hivatalnok ő, életfogytiglani hatállyal és könyökvédőben.) A fontosabb hivatali kinevezésekben természetesen tükröződik a tanács politikai pártok szerinti összetétele. Ez Németországban az ötvenes és hatvanas évek folyamán fokozatosan alakult ki így. A tanárokat is a Regierungspräsident nevezi ki, de őket már tisztán szakmai alapon. Hogy a Regierungspräsident lenne egy személyben a polgármester is? Nem, mert polgármester az külön van, őt a városatyák választják maguk közül, hogy legyen, aki elnököljön. Más dolga nincs is…”
Teljes a zavar. Újabb lélegzetvétel után megpróbálom az Észak-Rajna–Vesztfáliában honos rendszert fölvázolni. Ez a rendszer a régi porosz hivatalnokkasztra vezethető vissza. A hivatásos katonákhoz vagy a szerzetesi fogadalmat tett papokhoz hasonlóan ez a hivatalnoktársadalom is főleg „hivatásos” adminisztrátorokból állt, akik egy életre eladták magukat az államnak. Legfeljebb annyiban változtak az idők, hogy államhűségük mellett manapság a pártokhoz való hűségük is fontossá vált – egyszerűen azért, mert ma nem egy császár, hanem a pártok szervezik meg az államot. De ma is az a helyzet, hogy korlátlanul áthelyezhetők bárhova, és egyáltalán nem vagy csak nagy megszorításokkal sztrájkolhatnak.
Feltételezem, hogy eredetileg még a politikai pártokba sem léphettek be, nehogy a hűségüket valami is befolyásolhassa – ma ez, ebben az egy vonatkozásban, már másképp van. De általános függőségükért az állam jelenleg is kárpótolja őket egy sor kedvezménnyel: kifizeti helyettük az SZTK-jukat, a nyugdíjprémiumot és a hasonló kiadásokat, és az ilyen hivatalnokember abszolút hitelképessége és életfogytiglanig tartó biztonsága általában véve is garantált.
Nem, én nem vagyok ilyen „beámter”, hiszen ha valakinek nem tetszik a járom, megteheti, hogy nem veszi a nyakába. De számoljon az illető azzal, hogy örökre a városi vagy állami hivatalnoklétra alsó fokain marad majd. Na igen, természetesen furcsa az, hogy a függetlenséget választó hivatalnok kevésbé számít megbízhatónak, mint az, aki letette a „beámter”-fogadalmat. Lehet, hogy a régi porosz monarchia katonáskodó stílusa és szervilizmusa tükröződik ebben a gyakorlatban.
És hogy miért maradtak hűek a németek ehhez a szemlélethez a demokrácia bevezetése után is? Na, ez egy fogas kérdés. Rossz nyelvek szerint azért, mert a hivatásos hivatalnok a világ legtakarékosabb embere (hiszen ami az anyagiakat illeti, abban is életfogytiglanban gondolkodik), és ezért sok száz milliárdra rúg az a tétel, amit a bankokban tart ez a hivatalnokkaszt. Van hát miből gazdálkodni. Helmut Schmidt ezt egyszer úgy fogalmazta meg, hogy kétféle típusú fogyasztói társadalom van. Az egyik a hitelkártyás, ezek az amerikaiak. A másik a takarékbetétkönyves, és ezek lennének a németek. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ma az egész világon a hitelkártyás rendszer terjed. Nem jó előrejelzés ez a német hivatalnokkarnak.
A szülő, úgy is mint öntudatos választópolgár, és úgy is mint független vállalkozó
Manapság, amikor a politikai választások döntik el, hogy az államhivatalnok milyen színezetű hűség jegyében végezze a munkáját, nem is ennek a hűségnek a túllihegése, a politikai programok túl direkt szolgálata a legnagyobb probléma. Az iskolaigazgatóknál maradva ugyanis hiába nevezik ki őket a városi tanács összetételének arányában, ha a politikai programok érvényesítéséről van szó, ezt csak fölfelé tehetik meg, azokkal, akiktől a mandátumukat kapták, tehát csak az igazgatói konferenciákon vagy a Regierungspräsident előszobájában jártathatják a szájukat. De próbálják csak meg ugyanezt lefelé, a gyerekek előtt vagy a szülői értekezleteken. Rögtön fellázadnának a szülők – a különböző pártok harcosan elfogult tagjai is –, hogy az igazgató irányzatos politikai nézetekre nevel, és ezért nem igazi pedagógus, nem pártatlan.
Ez a civil társadalom hangja. A szülők ugyanis többnyire nagyon is öntudatos választópolgárok. De ezzel egyidejűleg független vállalkozók is (a munkássorban élő kisalkalmazott is vállalkozó, mert teljesen tudatában van annak, hogy munkaerejét a szabad piac törvényei szerint adja el ide vagy oda). Bármennyire is támogatja tehát az ilyen vállalkozó az egyik vagy a másik pártot, alapállása – például éppen az „utánpótlás”, a gyereknevelés terén többnyire az, hogy féltékenyen ügyel a vállalkozói szabadság, a „nyílt pálya” érvényesülésére. Nagyon kétségbeesne, ha azt látná, hogy idővel ez a szabadság esetleg beszűkülhet. Filozófiáját ezért így foglalhatnám össze: a pártoknak az állampolgárokat kell szolgálniuk, az állampolgárok pedig azért választják a pártokat, mert ezek úgy működnek, hogy bár „pártosak”, de ezzel egyidejűleg a vállalkozói és politikai szabadságot is garantálják. Egyszóval demokratikusak.
A kör ezzel bezárul: a választott politikusok és a szakmailag és politikailag megbízhatónak számító hivatalnokok, vagyis a politikai és adminisztratív hierarchia, együttesen is kisebbségben van a harmadik réteggel, a civil vállalkozókkal szemben. Kisebbségben, mert szívük mélyén maguk a politikusok és a hivatalnokok is leginkább még a szabad vállalkozói státuszhoz húznak. Hogy miért? Nagyon egyszerű a válasz. Ez a státusz biztosítja a legnagyobb jövedelmeket, a legproduktívabb eljárásokat, és ez az, amelyik a nemzeti önérzetet is a legkézzelfoghatóbb sikerélményekkel táplálja. Aki tehetséges, az inkább vállalkozó lesz. Soha nem hivatalnok, és csak ritkán politikus. A társadalmat ez a civil magatartás dominálja.
A rajztanár esete a hivatalnokokkal
Na, persze sokáig tudnék mesélni ennek a látszólag tökéletes rendszernek a fonákságairól is. Az életfogytiglani hűségre fogott hivatalnok kiesik a szabad versenyből, eltunyul, improduktív lesz – ő a szabad társadalom legkonzervatívabb és szakmailag is a legkevésbé rugalmas tagja. Mondjak példát is? Nekem mint rajztanárnak nincs jogom önállóan vásárolni, megrendeléseimet a városi tanács beszerzési osztályához kell elküldeném. Ott vizsgálják felül az igényeimet, döntik el a jogosultságát, majd – ha hinni lehet a hivatalnokoknak – vásárolják meg a legolcsóbb kínálat alapján a kért rajzeszközöket. Nem csoda hát, hogy amikor rajzszenet rendeltem, akkor grillsütéshez való, közönséges faszenet kaptam – hiszen ez olcsóbb volt, s érkezhetett akár zsákszámra is.
Az állammal vagy a várossal is megeshet, hogy hasonló logika áldozata lesz. Az egyik legkiáltóbb példa a kölni Ludwig Múzeum újonnan épült székháza, amelyből a városi okosok kifelejtették (kispórolták?) a változó kiállítások fogadására alkalmas szárnyat. Egy sor évekre előre leszerződött nemzetközi cserekiállítást kellett lemondani ezért, és nemcsak a kifizetett bánatpénzek nyomják azóta a várost, hanem az az eléggé meglepő gond is, hogy hát jó, de akkor szükség lenne egy új – azaz egy még újabb – múzeumra.
Két egymással ellentétes tendencia uralja a német közéletet Egyrészt az, hogy a kommunális adminisztrációt egyre jobban áthatja a pártpolitika. Másrészt viszont az a felismerés is érvényesülni kezd, hogy a politikus beállítottságú államszolgálat jól teszi, ha tanul a civil üzleti élettől. Hosszú távon ez majd odavezet, hogy a hűségre fogott (és párttagságra kötelezett) hivatalnokokból rugalmasabb stílusban politizáló menedzserek lesznek.
Közben az éjszakai órákba nyúló karácsonyi beszélgetések penetráns cigarettafüstje még sűrűbben gomolygott. Női kezek ügyesen szendvicses tálakat tolnak elém, s akinek tele van a szája, az nem beszélhet tovább – az előadás tehát e ponton véget ér. Még látom, hogy Kőszeg Feri felemelkedik, s hallom, hogy pianissimo kiabálva, a rá jellemző, oldalra billentett (rokokó?) fejtartással felém suttogja: „Ezt azért írd meg a Beszélőnek…”
Kinek? – szólnék, de Kőszeget elsodorják a feleségek és a munkatársak (Solt Ottilia lakásán vagyunk), a rokokó fej, akár egy habzó fürdőkádban, eltűnik a társaság örvényei között. Egy utolsó kísérletet teszek még: Miért?
- Ki-Betekintő [6]