Totális háború
Az iraki diktátor a „lakosság elleni terrorakcióról” beszél. Sokan arra utalnak, hogy az ENSZ „Kuvait felszabadítására”, nem Irak megsemmisítésére hozott határozatot, így megkérdőjelezik az egész Irakra kiterjedő bombázást. Kuvaitot Kuvaitban kell felszabadítani, állítják. Még arra is céloznak, hogy a szárazföldi hadműveletek is szorosan vett kuvaiti területen várhatók. Ezek az elgondolások két alapvető tévedést rejtenek magukban. Az első tévedés a „Grand Strategy”, a nagystratégia körébe tartozó; a másik taktikai tévedés.
Kuvait felszabadítása nem Kuvaitban dől el, hanem ott, ahol megsemmisítik az agresszornak a harc folytatásához szükséges eszközeit, vagy megtörik a harc folytatására való akaraterejét. Racionális kormányok esetében az utóbbi az előbbi teljesítése előtt is bekövetkezhet. Totalitárius diktátorok esetében – mint Hitlernél is tőrtént – a harc folytatásához szükséges eszközök teljes megsemmisítésére volt szükség, hogy a háború befejeződjék. Ez Szaddám Huszein esetében is bekövetkezhet, bár az újabb diplomáciai erőfeszítések is eredményre vezethetnek.
Az Öböl-háború totális háború; ilyen háborúban nemcsak ezredek küzdenek ezredek ellen, hanem nemzetek erőforrásainak összessége csap össze az ellenfél erőforrásainak összességével. A nemzet erőforrásai pedig az ember – egyen- és munkaruhában –, a nyersanyag, a termelőüzemek, a közlekedés, az energia, a pénzügyi források és ezekkel egyenrangúan a tudományos kutatás összességéből állnak. Totális háborúban mindez legitim cél! Ahhoz tehát, hogy az iraki hadsereg kivonuljon Kuvaitból, nemcsak ezt a hadsereget, hanem a hadsereget fenntartó többi nemzeti erőforrást is meg kell semmisíteni. Amikor energiaforrásokat, üzemeket, közlekedési eszközöket (hidakat, repülőtereket) semmisítenek meg a szövetségesek, a „Grand Strategy” természetes elemeit valósították meg, mert a nagystratégia az ellenséges erőforrások megsemmisítésének elmélete és gyakorlata.
Az első világháborút követően Giuliano Douhet olasz repülőtábornok, a korlátlan légi háború prófétája azt jósolta, hogy az ilyen „Grand Strategical” – nagystratégiai – műveletek az ellenséget tökéletesen megtörik. A szárazföldi hadműveleteket az olasz tábornok csak olyan „rendőri” operációknak tekintette, amelyek a már magát megadó ellenség ellenőrzéséhez lesznek szükségesek.
A második világháború ezt a jóslatot megcáfolta. A kérdés az, hogy nem lehet-e igaza Douhet tábornok jóslatának Irakban.
Több jel mutat rá, hogy az iraki nemzeti erőforrások máris rettenetes kárt szenvedtek. Elképzelhető, hogy a korlátlan légi háború az irakiak eszközeit úgy megbénítja, hogy a szárazföldi hadműveletekre nem lesz szükség.
Totális háborúban azonban – a pszichológiai tényező sokkal nagyobb súllyal esik a latba, mint hagyományos háborúkban. A totális háborúkban az egész „termelő lakosság” elszántságára van szükség a háború folytatásához. Az Iránba és Jordániába özönlő iraki exodus a lakosság „háborús elszántságá”-nak legalábbis gyöngülésére utal. Az iraki hadseregből tucatjával szöknek a katonák. De sem ez, sem az iraki légierő jelentős részének Iránba való „áttelepítése” nem bizonyítja még a harci elszántság alapvető romlását, hanem inkább a nagystratégiai műveletek növekvő hatását jelzi.
Változatok a támadásra
A következő „meglepetések” érhetnek még bennünket:
– Szaddám Huszein gyilkosság vagy háborús cselekmény áldozatává válik;
– a légitámadások (víz-, élelem-, üzemanyag-, lőszer-, egészségügyi ellátás teljes megbénulása) lehetetlenné teszik a hadsereg fizikai életben maradását;
– a hadsereg, a lakosság vagy mindkettő háborús szelleme összeomlik.
Ha e három tényező egyike sem következik be, a szárazföldi hadműveletek elkerülhetetlenek. Ekkor azonban a légi akció egyáltalán nem áll le, hanem éppenséggel fokozódik. A szárazföldi hadművelet nem képez elszigetelt, külön szakaszt, hanem az egész háború szervesen összehangolt része.
Egyben tökéletesen biztosak lehetünk: a szövetségesek nem támadják meg „arcban” a Kuvaitban védelemben lévő, beásott iraki hadsereget. Ha a homokba épített védőállások messze elmaradnak is a Maginot-vonal védelmi hatásfokától, mégis figyelembe kell venni, hogy az iraki hadsereg több mint fél éve van már Kuvaitban. Ez az idő bőven elég volt arra, hogy félelmetes „tábori” erődítésrendszert építsenek ki. Ezt „arcban” megtámadni amatőr vezetésre vallana, a szövetségeseknek pedig kitűnő, szakértő katonai vezetése van, amely ilyen taktikai hibát nem követ el.
Ha arcban nem támadnak, akkor hol?
A modern hadvezetés az „indirect approach”, a „közvetett megközelítés” elvét vallja. Általában semmilyen, de védelemben küzdő ellenfelet egyáltalán soha sem szabad „arcban” megtámadni. A szárnyát, hátát, parancsnoki rendszerét, hadtápalakulatait, azaz „lágy”, de döntő fontosságú elemeit kell megtámadni. Ha ezeket sikerül kikapcsolni, a védekező erők további küzdelme nehézzé vagy lehetetlenné válik.
A szárazföldi hadműveleteknek főcsapása ezek szerint nem Kuvaitba, hanem Dél-Irakba hatol be, és valahol a Tigris és Eufrátesz összefolyása körül kényszeríti majd az – addigra valószínűleg megtizedelt – köztársasági gárdát és más hadműveleti tartalékokat csatára. Siker esetén a főerő északról dél felé haladva a Kuvaitban beásott hadsereg hátába támad. Ezt a főcsapást valószínűleg az angolszász szövetséges erők hajtják majd végre.
A második támadást angolszász tengeri csapatok hajtják végre partra szálló operációk formájában, főleg támadó helikopterekből és másodlagos partra szálló hajókból. Dél-Kuvaitban hídfőket és az iraki első vonal mögötti „légideszant”-gócokat alakítanak majd ki.
A harmadik támadást valószínűleg a szaúdi csapatok – talán francia segítséggel – indítják meg a főcsapástól északra, hogy elérjék a két nagy folyó völgyét, és biztosítsák a főcsapás hátát Bagdad felé.
Egy kívánatos negyedik támadást a szíriaiak indíthatnának a szaúdiaktól északra a Scud rakéták állásterületeinek kikapcsolására.
Végül az ötödik támadás, amely kívánatos lenne, Törökországból Bagdad felé irányulna „lekötő” szándékkal.
Három fázis
A szárazföldi hadműveletek három fázisban képzelhetők el.
Az első fázisban a főcsapás eléri a folyók összefolyását, és megsemmisíti a köztársasági gárdát.
A második csapás hídfőket alkot a dél-kuvaiti partokon, és légideszant-gócokat hoz létre a megfelelő taktikai mélységben.
A harmadik támadás eléri a nagy folyókat, és arccal északnak támadásra készül fel, elvágja a még létező észak–déli összeköttetési vonalakat.
A negyedik támadás – ha ilyen lenne – a Scud-kilövésre alkalmas helyeket foglalja el, és felkészül a Bagdad felé mutató „tüntető és lekötő” műveletekre.
A második fázisban a főcsapás felgöngyölíti az ellenség állásait. A második csapásban – ha a hídfőállás sikerült – tömeges partraszállás következik, és északi irányba támadva harapófogóba szorítják az ellenséget. Kuvaitban találkoznak a főcsapás erőivel. A harmadik csoport északi irányban támad, és elfoglalja Bagdadot. Itt kell megjegyezni, hogy a gáz- és biológiai fegyverek tömeges bevetése lényegesen módosítaná a hadműveleteket. Ennek következményei előre nem láthatók.
A harmadik fázisban az európai és amerikai csapatok a lehető leggyorsabban kivonulnak az Öböl térségéből. Megszállóként arab csapatok maradnak a régióban mindaddig, amíg az ENSZ békefenntartó alakulatai át nem veszik a rendfenntartást. A nyugati erők technikai segítséget nyújtanak a normális életfeltételek helyreállításához, és ezzel az Öböl-háború katonai része véget ér.
Ennyit lehet kikövetkeztetni a sajtóból kihámozható adatok alapján. A pontos elemzéshez lényeges adatok hiányoznak. Mindenekelőtt az ellenség eddigi veszteségeiről, anyagi helyzetéről, a csapatok moráljáról, a harcállások pontos helyéről hiányosak az ismereteink. De mégis azt lehet mondani, ha szárazföldi műveletekre egyáltalán szükség lesz, az alapelgondolás valószínűleg a leírtakhoz lesz hasonló.
- Külföld [6]