A történet – aminek végét az olvasó talán már ismeri, amikor ez az újság a kezébe kerül – Primakov iraki látogatásával kezdődött. A múlt szerdán, nyomban Gorbacsov küldöttének távozása után a bagdadi rádió feltűnést keltő bejelentést tett. Szaddám Huszeinre hivatkozva közölte, hogy „Irak kész kibővíteni együttműködését a Szovjetunióval és más országokkal, szervezetekkel annak érdekében, hogy békés, politikus, kiegyensúlyozott és méltányos megoldások szülessenek a térség legfontosabb témáiban, ideértve az Öböl helyzetét is”. Vagyis: a nyilatkozat nem mondta ki kereken, hogy Irak hajlandó kivonulni Kuvaitból, viszont hangsúlyozta, hogy „különösen a palesztin kérdés megoldásában” óhajt közreműködni.
A közlemény homályossága ellenére is nyilvánvaló volt, hogy mozgásba jöttek a dolgok. Az egyik föltevés szerint füstbe ment a terv, hogy a rakétákkal elárasztott Izrael visszaüt a provokációkra, és ez a koalíció egyes arab országait Irak oldalára állítja. Ezért Szaddám Huszein most új módszert keres az Egyesült Államok vezette koalíció megbontására. Ez volt az egyik változat, amit a közleményből ki lehetett következtetni. De a másik változat szerint szó szerint értendő a közlemény: Irak szeretne kikerülni a háborúból, de a katonai összeomlást megpróbálja diplomáciai győzelemmé átbűvészkedni.
Két nappal később kiderült, hogy a második feltevés érvényes. Pénteken az iraki vezetés – ezúttal először – kifejezésre juttatta készségét, hogy kiürítse a megszállt Kuvaitot. Egy nagy lépessel tehát továbbment. De a szándék teljesítése fejében még mindig irreálisan nagy árat követelt: Kuvait kiürítésével együtt az Izrael által megszállt Ciszjordánia és Gáza kiürítését. Továbbá az ENSZ szankcióinak megszüntetését és a háború okozta károk megtérítését. Ezt a követelést különösen érdekessé tette, hogy a koalíció hadicéljai közé is tartozik. Csak épp fordítva. A szövetségesek követelik, hogy Irak térítse meg a Kuvaitnak okozott kárt. De Bagdad még evvel sem érte be: előadta a kívánságot, hogy engedjék el adósságait, ami – felfrissítve az emlékezetet – ismét tudatosította, hogy Kuvait elözönlése a lényeget tekinve rablóhadjárat volt: egy fizetésképtelen diktátor kísérlete a külföldi kassza megfúrására. És még további követelések: Szaddám Huszein kimegy Kuvaitból, de a kuvaiti uralkodó ne menjen vissza oda, illetve: a fegyverszünettől számított egy hónapon belül hagyják el az amerikai és egyéb idegen csapatok a térséget.
„Gonosz ámítás”
A követelések nagyhangúak voltak, az üzenetnek mégis az a veleje, hogy Irak beismerte gyengeségét. És még gyengébb lett azáltal, hogy nyilvánosan beismerte. A címzettek fanyalogva fogadták az ajánlatot, az iraki nép azonban – a hatalmasok számára némileg váratlanul – örömmámorban tört ki. Bagdad népe azt hitte: már csak karnyújtásnyira van a béke, és az utcára vonulva ünnepelt. A demonstrációnak további nyomatékot adtak a hadsereg elégedetlenségéről, különösen a légierő és Szaddám Huszein ellentétéről kiszivárgó hírek.
Az Egyesült Államok azonban nem méltányolta a kezdeményezést. Bush „gonosz ámításnak” nevezte; s a közvélemény általános helyeslését elnyerve, leszögezte, hogy amíg Szaddám Huszein nem vonul ki Kuvaitból, az amerikai és a szövetséges csapatok „teljesítik feladataikat”.
De Moszkvában „elégtétellel és reménykedve” fogadták a bagdadi jelzéseket. Egyes más fővárosokban is felcsillantak a szemek a lehetőségre, hogy ki lehet tartani a BT határozata mellett, és ugyanakkor meg lehet valamilyen kompromisszummal menteni a status quót. A szálak Moszkvában futottak össze. Oda zarándokolt a francia külügyminiszter és az iráni Velajati, a külügyminiszter, aki folyamatosan tartotta a kapcsolatot mind az iraki, mind a szovjet központtal. Valószínűleg Moszkva és Teherán is abba az irányba befolyásolta az iraki vezetőt, hogy – figyelembe véve a mereven elutasító washingtoni visszhangot – további kezdeményezést tegyen. Ez a tennivaló Irak ENSZ-nagykövetére várt. Tarik Aziz iraki külügyminiszter nagy reklám közepette előkészített moszkvai útja előtt a diplomata kifejtette a New York-i újságíróknak, hogy Szaddám Huszein nem föltételeket szabott, csak elképzeléseket körvonalazott, s ezek kiindulópontul szolgálhatnak a tárgyalásokhoz.
Várják a támadási parancsot
De az amerikaiak sem voltak tétlenek. Mielőtt Tarik Aziz útnak eredt, Baker kijelentette: „Nincs szünet, nincs fegyvernyugvás, ki Kuvaitból!” Továbbá: Washington tüntetően nem vett nyilvános tudomást Gorbacsov kéréséről: ne kezdjék meg a szárazföldi offenzívát, amíg el nem dől az új diplomáciai kezdeményezés sorsa. Mi több: Kuvait kiürítésének követelményét kiegészítették, épp ekkor a kívánsággal, hogy az iraki hadsereg, az iraki nép távolítsa el Szaddám Huszeint, különben csak a fegyverek hallgatnak el, de nem köszönt be az igazi béke. Azt is közölték, miként kell a kiürítésnek történnie: a Kuvaitban lévő iraki csapatokat autóbuszon kell elszállítani, hátrahagyva a nehézfegyvereket. Mindezt aláfestették a beszámolók, hogy a szárazföldi csapatok teljes készültségben vannak, bármely percben elhangozhat a parancs: támadni!
Így álltak a dolgok, amikor nyilvánosságra került Gorbacsov politikai rendezést kínáló javaslata. A javaslat részleteit nem közölték, csupán kiszivárogtatták. Eszerint Irak csapatai távoznak Kuvaitból, Irak területének épségben hagyása, Szaddám Huszein megtűrése fejében. Nyilvánvaló, hogy Irak váratlan hajlandósága Kuvait kiürítésére (ami az utólagos értesülések szerint legalább annyira Szaddám Huszeinnek, mint amennyire Gorbacsovnak a kezdeményezése), visszaigazolja a legoptimistább föltevéseket. Igazolja a katonákat, akik azt mondták, Irak hadereje jelentősen meggyöngült a háború 34 napja alatt. Ehhez még az is hozzájárul, hogy a lakosság harci kedvét – ami eddig se tengett túl – végképp elvette Bagdad hétfő éjszakai, egész kedd hajnalig tartó folyamatos bombázása.
Az amerikaiaktól hiába kérték, jelentsék ki, nem támadnak Szaddám Huszein szerdára kért válasza előtt. Nem ígérték meg, de Gorbacsovra való tekintettel talán várnak a kért időpontig. S hogy mi lesz aztán? Sima kapituláció? Avagy Gorbacsov szempontjait jobban figyelembe vevő politikai rendezés? Netán rövid, de pusztító közelharc a szárazföldön? Erre talán már a közeli órák választ adnak.
Gorbacsov presztízse
Gorbacsov számára mindenesetre nagy presztízsnyereség lenne, ha az amerikaiak ráállnának az alkura. Azt mutatná, hogy „kivágta magát” a katonák és apparatcsikok béklyóiból, hogy ismét van (vagy talán mindig is volt) önálló játéktere. Igazolná, hogy a Szovjetunió mégsem leírható tényező a nemzetközi életben, és ugyanakkor az sem jámbor utópia talán, hogy sikerül elhárítani a hidegháború kiújulását. Az Európai Közösség megbízásából Moszkvába látogató luxemburgi, olasz és holland külügyminiszterrel tárgyalva Gorbacsov főleg azt sajnálta, hogy veszendőbe megy a Nyugat bizalma, és fogadkozott, hogy a peresztrojka folytatódni fog.
Ha próbálkozását – ellentétben a meglehetősen széles körű szkepticizmussal – siker koronázná, abban föltehetőleg része volna a Busht meggyőzni akaró Kohlnak. A nyugatnémet kancellárnak és külügyminiszterének nyomós okai vannak a moszkvai változat pártolására. A szovjet törvényhozás elé márciusban kerül a német egyesülést szentesítő 2+4-es megállapodás, és az Irak elleni fegyveres fellépéshez való hozzájárulást rosszalló katonák (például a Gorbacsov-javaslat nyilvánosságra kerülése után is elégedetlen Kulikov marsall) ingerülten vonják össze a szemöldöküket a német egyesülés miatt is. Árulásnak, a „kiömlött véren vett biztonság” könnyelmű kockáztatásának tartják.
Genscher számol evvel a hangulattal; a szovjet kezdeményezést kommentálva határozottan támogatja, hogy a Szovjetunió „rendelkezzék komoly befolyással a háború utáni Közel-Keleten”. Bonni nyilatkozatában (minő véletlen: épp Velajati iráni külügyinisztert látta vendégül) kifejti: „az új világrend csak akkor valósulhat meg, ha a Szovjetunió egyenjogú partner a „világ ügyeinek intézésében”.
A Gorbacsov-koncepció elutasításának híve Nagy-Britannia és – miként várható volt: Szaúd-Arábia és Izrael – Szíria, valamint Törökország. De ennél is fontosabb, hogy kedd délután megszólalt Bush. Leszögezte: a szovjet rendezési terv „jócskán elmarad azoktól a követelményektől, amelyeknek teljesülni kell, hogy az Egyesült Államok befejezze az Irak elleni háborút”.
- Külföld [6]