Az áruló, akinek árulását dicsérem: Frederik Willem de Klerk, a dél-afrikai miniszterelnök. A dicséretes vétket avval követte el, hogy megnyitva a parlament új ülésszakát, „dél-afrikai nemzetről” beszélt. Nem a fehérek többségét alkotó búrok és kisebbségét jelentő angolok nemzetéről, hanem a fehérek és a tőlük idáig elkülönített feketék, „keverékek”, színesek (javarészt hinduk) most születő nemzetéről. Vagyis: azt mondta, hogy véget vet a faji szétválasztás rendszerének, a majd ötven éve tartó apartheidnek. Megfogyatkozott hallgatósághoz szólott: a konzervatív ellenzék, tiltakozása jeléül, kivonult a teremből. A parlamenten kívüli rohamosztagos mozgalmak pedig elszántan fogadkoztak, hogy megakadályozzák az apartheid fölszámolásának már korábban elindított – és még korántsem befejezett –, de a kormányfő beszédével immár visszafordíthatatlanná tett mozgalmát.
Már az előző években hoztak többé-kevésbé jelentős intézkedéseket: legalizálták a vegyes házasságokat, engedélyezték köztéri létesítmények, fürdőhelyek, könyvtárak igénybevételét a feketék által. E hol megvalósuló, hol papíron maradó intézkedéseknél valószínűleg nagyobb jelentősége volt annak, hogy Mandelát kiengedték a börtönből, s engedélyezték a betiltott Afrikai Nemzeti Kongresszus meg a többi, illegalitásba szorított párt működését, ami közelebb hozta a fekete irányzatok együttműködésének reményét is. A legígéretesebb fejlemény Mandela híveinek és az Inkhatának, a zuluk törzsi mozgalmának egyelőre még ingatag alapokon álló kibékülése.
Ezeket az előzményeket most De Klerk két fontos bejelentése követte. Az egyik: hatályon kívül helyezik a Group Areas Actot, amely „szisztematizálta” – a kifejezés ismerős ugyebár – a lakóhelyek szerinti elkülönítést. Ez annyit jelent, hogy a városok magját, a kereskedelmi és ipari központot szigorúan szétválasztott lakónegyedek veszik körül, továbbá arról is gondoskodnak, hogy minden fajcsoport eljuthasson a centrumban lévő munkahelyére anélkül, hogy „idegen faj” lakóhelyén haladna át. Éjszakára azonban ki-ki hazatér a maga szektorába. A feketék a townshipnek nevezett – zsúfolt és kényszerű kerülők miatt rendszerint csak hosszadalmas utazással megközelíthető – gettókba. A másik: a Land Act – a földtörvény – visszavonása. E törvény értelmében az összlakosság 75 százalékát képviselő feketék csupán a termőterület 13 százalékán birtokolhatnak földet. A terület 87 százaléka fenn van tartva a fehéreknek. Más szóval: megteremtették a fehérek egyeduralmát a piacon, és gondoskodtak arról, hogy a fehér farmerek olcsó munkaerőhöz jussanak.
A konzervatívok szemében De Klerk főleg azért áruló, mert a faji elkülönítést kozmetikázgató, de annak lényegéhez ragaszkodó Botha kormányának lojális tagja volt. Többek közt ezért is lehetett utód. De Klerk tehát afféle „reformapartheidista”, amiként például Gorbacsov reformkommunista. Csak az a különbség, hogy De Klerk valószínűleg végigjárja az útját, Gorbacsov meg visszakeveredik oda, ahonnan elindult. De ez nem a teljes igazság. A teljességhez tartozik, hogy De Klerk nem járhatná végig az útját, ha nincs Gorbacsov, ha nincs a Reykjavíktól, a Reagan–Gorbacsov-találkozótól Sevardnadze elűzéséig terjedő történelmi szakasz. A két szuperhatalom e periódusban őszintén együttműködött a regionális viszályok felszámolásában. A dél-afrikai probléma (a szakértők – a közel-keleti mellé állítva – ezt vélték a legbonyolultabb regionális konfliktusnak) nem oldódhatott volna meg az amerikai–szovjet együttműködés nélkül.
Hogy is volt ez? Washington és Moszkva közösen dolgozza ki és hajtja végre az angolai polgárháború megszüntetésének programját, aminek része az is, hogy a Savimbi vezette felkelők hathatós dél-afrikai támogatással indított offenzíváját visszaverő kubai csapatok menjenek haza. És ugyanilyen recept szerint oltják el a mozambiki polgárháború tüzét, ahol ugyancsak a szovjet befolyás alatt álló – és szocialista elveket hirdető – kormány csapatai álltak szemben az amerikaiak és dél-afrikaiak által fenntartott és katonával, fegyverrel segített felkelőkkel. A katonai megoldások elvetése és a szovjet példáról való lemondás egyformán kellett ahhoz, hogy komolyan napirendre kerüljön Namíbia függetlenségének megadása. A nyersanyagokban gazdag és stratégiailag jelentős Namíbia függetlenné válását Dél-Afrika az angolai kommunizmus veszélyére hivatkozva tagadta meg. Ez az ürügy most megszűnt. Namíbia önálló és békés ország lett, és ez azt is jelentette, hogy jóval kevesebb alap van Dél-Afrika militarizálására, az állandósított rendkívüli állapot további prolongálására.
Az apartheid lebontásának ez az egyik tényezője. De csak az egyik. Éppily fontos, hogy hatékony volt a nemzetközi bojkott. Az áruforgalom tetemes részére kimondott embargó valószínűleg csak az egyik része volt a dolognak. A másik, hogy nem volt szabad Dél-Afrikának hitelt adni. Ez rendkívül nagy csapás volt az élénk bankkapcsolatok bázisán irányított gazdaság szempontjából. De még nagyobb bajnak számított, hogy mesterségesen leállították a külföldi beruházásokat. Sőt, a kényesebb lelkiismeretű országok vállalatai a már befektetett tőkét, vagy (a közvéleményre sandítva) annak egy részét, ugyancsak visszahívták. Emiatt pangott a gazdag és a gazdagság állandó gyarapodásához szokott ország gazdasága. Az érem másik oldala, hogy De Klerket azért dicsérik föl az angol, a svájci, a német nagyipar lapjai, mert már nagyon várják, hogy visszatérhessenek a rendkívül lukratív dél-afrikai piacra.
Sokatmondó tünet, hogy fogta magát és visszatelepült Zimbabwébe a gazdag fehérek némelyike. Ezek Zimbabwe függetlenségének kikiáltásakor – nem akarván olyan országban élni, ahol a fekete többség érvényesül a politikában – átköltözött Dél-Afrikába. De visszatértek, mert nem találták meg a számításukat, viszont látták, hogy Zimbabwében viszonylagos rend van, és élni hagyják a fehéreket. Zimbabwe, a volt Rhodesia pozitív példája valószínűleg számított, amikor De Klerk elhatározta a döntő lépések megtételét az apartheid felszámolásának irányába. A fokvárosi parlamentben elhangzó bejelentés ugyanis pátoszában az amerikai rabszolga-fölszabadításra emlékeztet, következményeiben azonban Zimbabwe felé mutat. A fekete többség uralma felé.
Ez az oka, hogy a Population Registration Act, a faji megkülönböztetésen alapuló nyilvántartás – ha úgy tetszik, az apartheid leglelke – eltörlését De Klerk elnapolta. Arra hivatkozott, hogy bürokratikus akadályokra kell tekintettel lennie, ami annyiban igaz, hogy az apartheid-előírások tömérdek közhivatalnok alkalmazását tették szükségessé, és a dél-afrikai „nómenklatúra” bősz ellensége a rendszer megreformálásának.
Mégsem ez a fő oka annak, hogy a kormányfő e törvény visszavonását a még kidolgozandó új alkotmány életbelépésének időpontjára tervezi. Mandela pártja és a feketék más pártjai örülnek De Klerk lépéseinek. De tüntetnek. Követelik, hogy oszlassák fel a parlamentet, és hívjanak össze alkotmányozó nemzetgyűlést. Természetesen a „one man, one vote” elv alapján. De Klerk ezt nem meri megtenni. Talán nem is merheti. Az új alkotmányt a kormány fogja kidolgozni, legjobb esetben bevonva – tanácsadóként! – a parlamenti és parlamenten kívüli pártokat. De Klerk lassítani akarja az utazást az zimbabwei (és namíbiai) végállomásig.
A dicséret azonban e lassítás ellenére is megilleti a derék árulót.
- Külföld [6]