Amikor a csoport tagjai már-már iróniába hajló racionalizmussal és szenvtelenséggel írják le a romániai magyar intézményrendszer fogyatékosságait, sokan közülünk úgy érzik, hogy ez a nézőpont értelmiségi szerepük létalapját támadja. De vajon azt jelenti-e ez, hogy a nézőpontjuk nem létjogosult? Hogy ez a – most még kisebbség által képviselt – látásmód nem hódíthat teret magának?
Az Intézmény – képviselet – civil társadalom című elemzés megállapításait – bármilyen keménynek tetsző ítéletek – nem szabad lesöpörni az asztalról. A szellemi élet küzdőterein csak adekvát érvek és ellenérvek összemérése döntheti el a különböző álláspontok megalapozottságát. Szociológiai tényállásokat feltáró elemzésre – mint ez is – nem lehet ideológiai vagy erkölcsi ellenérveket felhozni, a társadalmi struktúra fogyatékosságaira rávilágító kijelentéseket nem lehet kivételes személyiségek teljesítményeivel példálózva cáfolni. A rációt hittel meggyőzni nem lehet, egyszóval: a különnemű érvek összemérhetetlenek.
A megértés legnagyobb akadálya itt az a megcsontosodott ideológiai vértezet, amit a hét évtizedes kisebbségi létben magunkra vettünk. A KAM teherként mutatja be ezt a vértezetet. És így is van. Trianon után a kisebbségi értelmiség olyan szerepben talált magára, mely akkor bizonyos szempontból elkerülhetetlen, ám tágabb összefüggésben anakronisztikus volt. A politikai függés helyzetében az alkotói önmegvalósítás elveszett lehetőségeinek kompenzálására kialakult az erkölcsi helytállás szerepeszménye. Ez azt is jelentette, hogy a kisebbségi sorsot elfogadó értelmiségi (tanár, pap, orvos, író, jogász stb.) – szomorú szójátékkal élve – nemcsak önmagáért állt helyt, hanem mások helyett is: teszem azt, kiadó, nyomdász, politikus, népnevelő és író volt egy személyben. Miközben a modern polgári világban a differenciált szakosodás lett általános és jellemző – a társadalmi célszerűség érdekében –, nálunk leértékelődött az egyetlen szakmát profi módon művelő értelmiségi munkája. A kisebbségi intézményrendszer fogyatékosságai termelték ki ezt az értéktudatot, melyben a kényszerű funkciótöbblet, és nem maga a szellemi teljesítmény volt a mérvadó. Ennek ideológiai vetülete: a többletterhek hősies áldozatvállalássá történő átnemesítése, a szenvedést értékként számon tartó kisebbségi humánum eszménye, mely a transzszilvanizmus ethoszában központi szerepet játszott. Ez az ideológia már akkor is az értelmiség egy részének önigazolását szolgáló eszményrendszer volt, olyan hit, amely segített átvészelni a hátrányos helyzetből adódó feszültségeket. De lehetett-e vajon másfél millió ember számára kötelezővé tenni ugyanezt, hogy ti. a vitális értékeket alárendelje az erkölcs értékeinek, s a kényszerű áldozatvállalást értékesebbnek tekintse az állampolgári szabadságnál?
Az értelmiség egy része a diktatúra alatt is úgy vélte: az adott intézmény alkalmazottjaként a teljes szellemi önmegvalósítás lehetőségei híján, „ahogy lehet”, vállalja ezt a „népszolgálatot”: a diktatúra intézményein belül úgyszólván elkerülhetetlen kompromisszumokat vélt vagy valós érdekvédelmi szempontok alapján fogadta el. Politikai érdekvédelem híján az anyanyelvű kultúra területeire összpontosított, az identitás megőrzését szolgáló szimbolikus védőpajzs kimunkálásán fáradozott. De nem volt-e nyilvánvaló a kompromisszumkényszer, amiben az intézmények alkalmazottjai éltek, hogy fölfelé a lojalitás teljes látszatát biztosítva szolgálják, úgymond, „lefelé” a nemzetiségi érdekeket? És nem termeltek-e ki az erkölcsi kompenzálás érdekében önigazoló ideológiát, valamint a cenzúrát kijátszó rejtett politizálási gyakorlatot?
A kulcskérdés, létezett-e az az intézményi nézőpontból konstruált – valójában hamis – valóságkép, amelyre hivatkoztak, amelyhez igazodni próbáltak, és amelynek talaján állva cselekedtek?
Bizony, nagy naivitás lenne tagadó választ adni erre a kérdésre. Hiszen az egész társadalom struktúrája tette lehetővé, sőt követelte meg, hogy az intézményesült nyilvánosság valóságképe és a tulajdonképpeni valóság – a tények világa – között mély szakadék legyen. A pártállam által fenntartott és irányított intézményrendszer „függőkertje” és a civil társadalom, a valódi talaj – a „nép” – között nem volt kommunikáció, és így szűnt meg – már a „szocializmus” kezdetén – a hiteles képviselet és a társadalmi ellenőrzés lehetősége is. (…)
Az értelmiség a túlélés és a kijátszás stratégiáin kívül ideig-óráig a nyilvánosság szűkebb köreiben, informális csoportokban próbálta megtalálni az autentikus lét lehetőségeit. A civil társadalom ugyancsak változatos túlélési mechanizmusokkal védekezett a mindenható államgépezet morzsoló hatásaival szemben.
És itt merül fel a KAM elemzéseivel kapcsolatos első és legfontosabb kifogásom. Miért teszik zárójelbe az itt felsorolt – egyébként köztudomású – strukturális kényszereket, melyek az összes kelet-európai országokban az egész társadalom egészséges működését lehetetlenné tették? Miért tekintik csupán a kisebbségi intézményrendszer sajátosságának azokat a tüneteket, melyek minden pártállam krónikus szervi betegségeiből erednek? Miért mellőzik annak a kettős függésnek a meghatározó szerepét, melyben a romániai magyar kisebbség élt? A részt – egy kisebbség társadalmi jelenségeinek körét – miért nem az egész – a pártállam és a többségi hatalom – függvényében értelmezik?
Lehetett-e más a kisebbség részére fenntartott intézmények státusa, mint a többségieké? Alakulhatott-e ott valós és működőképes nemzetiségi érdekképviselet, ahol összállami méretekben ez teljességgel ki volt zárva? Érvényesülhetett-e hiteles érdekartikuláció, és egyáltalán, hol volt a képviselet demokratikus elve? A KAM mélységesen igazságtalan akkor, amikor ezt elhallgatva számon kéri az általa magyar értelmiségnek nevezett, teljesen egyneműnek tartott rétegétől, hogy „hatalmi státusához” ragaszkodva nem töltötte be a hiteles képviselet funkcióját, illetve nem jutott eszébe, hogy „nagyobb autonómiát biztosítson” a képviselteknek. Egy olyan hatalmi rendszerben, mely antidemokratikus jellegénél fogva kizárja a hiteles képviselet összes formáit, ez az álláspont a lehetetlent kéri számon az egyes személyektől. (…) A KAM tagjainak állásfoglalása – ad absurdum – azt sugallja: inkább meg kellett volna szüntetni ezeket az álintézményeket. Nem elég világos, milyen intézményekre utalnak, de megkockáztatom: vajon önként le kellett volna mondani a magyar nyelvű könyvkiadás lehetőségéről, be kellett volna zárni a megmaradt magyar nyelvű iskolákat, és önként átalakítani románokká? Ki kellett volna irtani a szimbolikus értékeket csak azért, mert szimbolikusak? Vajon a zsidókat mi tartotta meg az egyiptomi fogság idején? Vajon a szimbolikus értékekhez fűző már-már vallásos viszony olykor nem az egyetlen módja-e a teljes értéveksztettség átvészelésének?
S vajon miféle módon „biztosíthattak” volna a magyar nyelvű intézmények „nagyobb autonómiát a képviselteknek”, mikor a titkosrendőrségre építő államhatalom már csírájában elfojtott minden önálló kezdeményezést? Nem csodával határos-e, hogy maga a Kommunikációs Antropológia Munkacsoport át tudta vészelni ezt az időt? ahol maga az értelmiségi munka vált egy idő után lehetetlenné – gondoljunk azokra az orvos- vagy biológuskutatókra, fizikusokra és mérnökökre, akik az alapvető tudományos információkhoz nem juthattak hozzá –, hogyan lehet akkora „hatalmat” tulajdonítani úgy általában az értelmiségnek, mintha az képes lett volna ebben az országban bármit is megakadályozni vagy „biztosítani”? Egyáltalán: miért is kell az értelmiség egészét a pártállamot kiszolgáló bürokrata intézményvezetőkkel azonosítani, akiket célzatosan választott ki a jól működő kontraszelekció? Egyébként pedig a civil társadalom működőképes kereteiből sem hiányoztak az értelmiségiek, gondolok itt a búvópatakként működő informális csoportokra, repülő egyetemre, bázisközösségekre, melyek ideig-óráig kijátszották a titkosrendőrség éberségét, s ha egyik formában feloszlatták őket, más formában szerveződtek újjá. Vajon nem igazságtalan-e egy kalap alá venni az értelmiség eme két, élesen különböző kategóriáját?
Van tehát vitatkoznivalóm az Átmenetek szerzőivel. De ha nem értek is mindenben egyet elemzéseik kiindulópontjával, (…) a tényfeltáráson túl nagyon fontosnak tartom a paradigmaváltást sürgető következtetéseiket is: azt a tanulságot, hogy az intézményépítés és -működtetés gyakorlatát ezután más alapokra kell helyezni. Mert bármilyen rosszulesik az egyeseknek, a KAM-nak igaza van abban, hogy a gyökeres fordulat helyett a forradalom után is ugyanaz a paradigma érvényesül. És most már nem az államhatalom korlátozó intézkedései miatt. Most önerőből vagyunk antidemokratikusak. Egyes nemzetiségi intézmények restaurációja során az értelmiség bizonyos csoportjai nem vetnek számot a társadalom differenciált érdekeivel és a szükségletekkel, a nosztalgiaintézményeket önmaguk számára újítják fel, de közben úgy állítják be, mintha az egész romániai magyarság érdekképviseletét vállalnák magukra. (…) A politizálás intézményének és a kultúrának a szétválása megtörtént: a magyarság – egyelőre – az RMDSZ-re ruházta az érdekvédelem politikai funkcióját, s a tudomány, a művelődés most elvileg sokkal szabadabban, differenciáltabban tagolódhatik autonóm törekvések szerint. A horizontális hálózat kialakulását és a szabad pluralizálódás esélyeit azonban visszafogják ugyanazon félelem görcsei: szabad-e nekünk többszólamúságot érvényesíteni, nem fordulhat-e ellenünk – összérdekeink ellen – a belső – intézményi – megosztottság?
Reflektálni kellene erre a félelemre is, és csak úgy lehetne rajta felülemelkedni, ha belátjuk: most inkább attól kellene tartanunk, nehogy ez az egységbe rántó görcs ismét torzulásokat eredményezzen a társadalom szerkezetében vagy a művelődési életben, melynek éltető eleme éppenséggel a differenciálódás, a különbözés szabadsága lenne.
Ezt a paradigmaváltást előlegezi a KAM szemlélete és az Átmenetek egész szerkesztői koncepciója: a hatvan oldal hihetetlenül gazdag információanyaga a megújult szemléletű társadalomkutatás köréből hozza az elmélet és a gyakorlat érveit egy olyan látásmód mellett, melyet a KAM tevékenysége során hazai talajon már ki is próbált. Az a nézőpont és minőség, amit ők és még néhány munkatársuk (főleg D. Lőrincz József és Veress Károly) képviselnek, valóban kihívás, aminek tudomásulvételében egyetlen magatartás lehet csak méltó: a józan szembenézés.
A tükör, amelyet elénk tartanak, nem mutat túl hízelgő képet, de hát mi hízelegtünk már eleget magunknak, és bizonyára ebben a helyzetben is sokan meg fogják találni a kellemetlenség kompenzálásának módozatait. Csak egyre kellene vigyáznunk: a történelem fogja eldönteni, kinek volt igaza. Éppen ezért a legkevesebb, amit az Átmenetek kapcsán tehetünk: oda kell figyelni, bele kell nézni abba a tükörbe is, amiben történetesen nem tetszetős a képmásunk.
- Esszé [6]