3 hozzászólásA címben idézett kifejezés sok mindent takarhatna, elvileg. Érthetnénk alatta a globális felmelegedést, ami egyszerű vallásként indult, és lám, mekkora reálisan létező hőguta lett belőle (lehet, hogy mégis létezik?). Érthetjük alatta a háborút, az éhínséget – ez azonban szerencsére nem gyűrűzött be hozzánk, ahogy sem a terrorizmus, sem a Michael Moore-imádat nem jött be hozzánk, hogy csak a két legsúlyosabb világproblémát említsem. Eljött viszont az Egyesült Államok elnöke – na ő lenne az antiglobalisták szerint ez a bizonyos „globális rémálom”.
Szabadság téri transzparensükön röviden össze is foglalták, mi mindennek a szinonimája az amerikai elnök. Sorrendben: „végtelen háború, klímakatasztrófa, növekvő félelem, génpiszkált kaja, profituralom, világhegemónia, szar” – főleg ez utóbbi kifejezés utal arra, hogy a hazai balos tüntetők nehezen emésztették meg az elnöki vizitet. „Városunkat az a szégyen érte, hogy meglátogatta George W. Bush” – kezdte a beszédét a jobb világnézeteket látott Tamás Gáspár Miklós, aki „civil” logó alatt, Che-pólós hardcore kommunisták, „anticionisták”, valamint softcore jog- és környezetvédők társaságában reprodukálta azt a zavaros, ferdítéseken és nyílt hazugságokon alapuló Bush- (valójában sajnos: Amerika- és kapitalizmus-) -ellenességet, ami annyi jónak az elrontója.
Háborús népirtó, ostoba hegemón, és még közlekedési dugót is okoz – nagyjából így foglalható össze az, amit az átlagos fővárosi Bush látogatásából megértett. A magyar államfő úgy gondolta, most jött el az ideje annak, hogy emlékeztesse Busht az emberi jogok normáinak betartására antiterrorista harc idején; az elnök nyilván a homlokára csapva üvöltött fel, hogy bazmeg, erre mér’ nem gondoltam. Busht kivétel nélkül mindenki fikázta, a közszolgálati MTV Citadellára akkreditált tudósítója pedig piros arccal értékelhetetlen, helyenként kifejezetten dadaista irányzatú mondatfűzéseket produkált.
A vizit minden kishitűségünket és előítéletbarát attitűdünket előhozta, az „á, úgyse számít”-tól a „még kárt is tesz, megint ott vagyunk egy nagyhatalom oldalán”-on át egészen odáig, hogy komoly emberek komolyan felvetették (részben Charles Gati új kötete és egy, a The Washington Postban megjelent írása nyomán): George W. Bushnak Budapesten bocsánatot kellett volna kérnie azért, hogy Amerika 1956-ban nem keveredett miattunk atomháborúba a Szovjetunióval. (Az lett volna az igazi „globális rémálom”!)
Ne menjünk most bele abba, hogy akár a beavatkozást, akár a bocsánatkérést a jeles közéleti gondolkodók pontosan hogyan képzelték – maradjunk csak annál a nagyon magyar lelkiállapotnál, hogy minket senki sem szeret, mindenki cserbenhagy, ledegradál, még a forintunk is milyen szarul áll. 1956-ban az volt a bajunk Amerikával, hogy mér’ nem avatkoztak be, most pedig, sok évtizednyi alapos megfontolás után az, hogy mér’ avatkoztak be Irakban, és mi közünk hozzá. A szabadságról elég keveset beszélünk, ami hiba, mert ez azt előfeltételezné, hogy gondolkodunk róla. Ha így tettünk volna, nem keltett volna kisebb médiakiakadást, hogy Bush úgymond ’56-ot arra használta, hogy „legitimálja” az iraki háborút.
Két komoly cég, az AFP francia és a dpa német hírügynökség is azt írta: beszédében Bush nem foglalkozott azokkal a vádakkal, amelyek szerint az akkori amerikai kormány 1956-ban cserbenhagyta volna a magyar szabadságharcot. De, a helyzet az, hogy nagyon is foglalkozott (és ez Magyarországon kizárólag Tallián Miklósnak, az Egy elefánt feljegyzései című blog tulajdonosának tűnt fel): We've learned from your example, and we resolve that when people stand up for their freedom, America will stand with them – mondta. Magyarul: tanultunk az Önök példájából, és megfogadjuk, hogy amikor az emberek kiállnak a szabadságukért, Amerika mellettük fog állni. A pozsonyi Pravda szerint „ha más értelme nem is volt az amerikai elnök látogatásának, ezért az egy mondatért megérte”. Így igaz.
Nem tudom, miért nem lehetett meglátni azt, hogy a kétféle szabadságtörekvés párhuzamba állításával Bush az új amerikai neokon külpolitika legfontosabb alapelvét mondta ki (pláne, hogy ő maga vagy Condi Rice nem is neokon). Nem kell szeretni a jelenlegi amerikai elnököt (by the way: Clinton legalább ennyire „héja” volt), de a fájó magyar kishitűséget jótékonyan hűtötte volna annak meglátása, hogy Bush kb. 15 perc erejéig, több száz millió néző számára ultrafontos magasságokba emelte hazánkat, amelyet példaként állított a szabadságszerető, de per pillanat elnyomott nemzetek elé.
A régi típusú, a ’60-as, ’70-es évekre jellemző megalkuvó-realista, diktatúrákat segítő és/vagy azokkal együttélni kész washingtoni külpolitikát felváltó, a szabadságot külföldön is támogatni kész koncepció komoly esélyt kínálhat kis népeknek a szabadulásra. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Amerika mindenhová bevonul, de azt igen, hogy immár semmit nem hagy szó nélkül. Sem Észak-Korea sztálinistáinak, sem Irán fanatikusainak őrült atomfenyegetését, sem az Irakba importált, civileket harmadik éve halomra gyilkoló nemzetközi terroristákat, sem az iszlám terrorizmus lehetséges banki átutalásrendszerét (Swift-botrány).
És a helyzet az, hogy mindannyiunknak jobb, amíg ezeket nem hagyja. Háborúban állunk – de erről majd legközelebb.
A cikk megjelenését a Centre for The New Europe (CNE) támogatja.
- Vendégkönyv [6]