A nőnapot már lekéstem, de azért hadd küldjem kézcsókomat Malgorzatának Nowa Hutába, Lenkának Hradec Královéba, Ulrikének a néhai Karl-Marx-Stadtba. Meg az itthoniaknak is, persze. Minden táborbeli leánynak, asszonynak, aki valaha is itt a pesti butikokban, a nagy Simeoninál, a Váci Tízben, avagy odalent a balatoni sátrakban próbálta megszerezni úgy-ahogy kurrens, divatos, úgy-amennyire nyugatias minijét, maxiját, trikóját, blúzát, kabátkáját. Ha ők nincsenek, már talán én sem lennék!
De nem volt hiba, jöttek, vettek, öltözködtek a külhoniak meg az itteniek. Még mindig jobb volt a kádári feketepiac kínálata, mint a Vasil Bilak-féle szabásminta vagy a honeckeri kolorit. Ebből a terjedelmes hölgypiacból azután az állásából kirugdosott, deklasszált, lejárt igazolvánnyal sompolygó ellenzék is elélhetett. Aki értett hozzá, szabhatott, varrhatott, a másik meg kelmét festhetett a mosógépében.
Amíg működött az átkozott masina! Mert ha megállt, elromlott, már köthetted is fel magad. A feketepiac egy napig sem tűri el a termelési alapok hiányát. A hazai javító-szerelő iparról meg tudjuk, hogy milyen.
…De ez a legújabb szerelő mintha jónak ígérkezne. Már egy órája zörög, szöszmötöl a fürdőszobában. Ez mintha tényleg meg akarná csinálni a masinát. …Távoztában meg: „Mesterem, mennyivel jövök?… Hogyhogy semmivel?… Jaj, mesterem, csak nem akar valamire megtéríteni?” De nem kellett sem Jehovát, sem Shrii Shrii Anandamurtit követnem; maradhattam kedvelt erkölcsi fertőmben. Hát akkor? A végén már annyira zavarban vagyok, hogy a kádári időkben legvalószínűtlenebbet, a legfantasztikusabb feltevést rántom elő: „Csak nem úgyszintén zenész, uram?” „De még mennyire, uram!” Debrecenbe kéne menni…
Szalay Miklós, katolikus hitben megkeresztelt, de amúgy inkább kurucnak nevelt, kossuthi, köztársasági alapállású fiatalember, végzős fizikushallgató 1972. március 15-én reggel az Erzsébet hídon jött keresztül. Buda felől érkezett, és Újpestre, a Műszaki Fizikai Kutatóintézetbe tartott. Vele volt majdnem kész szakdolgozata, ezt akarta megmutatni a témavezetőjének.
Odalent, a Petőfi téren már nagyban folyt az állami ünnep. Patriotikus és internacionalista térzene hangfoszlányait hozta a szél. Azután más hangokat is. Miklós messziről recsegő, brummogó orosz beszédnek vélte.
Ezt azért megnézem – mondta magában. Lejött a térre, besorolt a tömegbe.
Tényleg egy szovjet generális szónokolt odalent. Utána a budapesti párttitkár azt magyarázta el, hogy Petőfi Sándor törékeny alakja mindenekelőtt az MSZMP-ben, Kádárban, Biszkuban, Komócsinban teljesedik ki. Meg azokban a kis ifjúgárdistákban, akiket nagy peckesen, trombitaszó, dobpergés mellett e napon avattak fel. Ezért lengették oly diadalmasan a sok „Hűség a néphez – Hűség a párthoz” feliratú táblát. Mintha még a hatalmas díszjelvényeket viselő titkosrendőrök is Petőfi örökét érezték volna. Olyan derűs, ünnepélyes magabiztossággal igazoltatgatták az itt-ott csoportba verődő fiatalokat.
Miklós jól tudta, hogy mennie kéne már. De valahogy itt fogta a republikánus nekikeseredés. „Ej, beh pöffeszkedtek, dölyfösködtök itten; beh rázzátok ti a vörös rongyot!”
Ott álldogált hát, zsebre dugott kézzel. Ezzel is mutatta, nem vesz ő részt ezekben az állami történésekben. S hogy, hogy nem, a zsebében szélesre szabott, rikító, nagy nemzetőrszalagba akadt a keze. Mindenesetre felvette. Ettől mindjárt jobban érezte magát.
Szerencséje, hogy az otthoniak, a szülők nem látták a jelenetet. Mert indulása előtt nagyon szavát vették Miklósnak, hogy Újpestre, csakis Újpestre megy. A fiatal fizikusjelölt ugyanis már előző márciusban is beszedett egy rendőri figyelmeztetést. A jókedvét azonban nem tudták elvenni, hiszen ekkor történt, hogy a fiatalok nagy csoportja otthagyta az állami ünnepet, és elindult a Kossuth tér felé. Miklós mindössze csak azon bánkódott, hogy senki nem ismert már jóformán semmilyen márciusi nótát, verset, mondókát. Mikor huszadjára is csak a Himnuszt, Szózatot, Gábor Áront hallotta, elege lett. Elcsípte az atillában, Petőfi-hajtókában parádézó színinövendéket, Galkó Bencét. Felrángatta a Parlament lépcsőjére.
„Kezdd el a Talpra magyart, pajtás, addig én fedezlek!” De nem sokáig hősködhettek, mert a kormányőrök gyorsan lefogták, és másnap reggelig a parlamenti őrszobán aszalgatták őket.
Miklósnak tehát múltja, tradíciója volt. De már nemcsak neki, hanem magának a független ünneplésnek is! „Csakúgy, mint tavaly!” – kiabálták, akik a Petőfi-szobor mögött gyülekeztek. Annyi volt csak a tervük, hogy hóvirágot raknak Kossuth Lajos lábaihoz. De KISZ- és pártvezénylet nélkül!
Menet közben Miklós megállapította, hogy a szimbólumok, versek, énekek terén egy év alatt nem sokat javult a helyzet. De máskülönben jól haladt a dolog. Fene essen Újpestbe meg a műszaki fizikába! Frivol nótára gyújtott: „Debrecenbe kéne menni; pulykakakast kéne venni!” A srácok körülötte röhögtek, jó marhaságnak találták, átvették a nótát. Mennyi jó, újdonsült koma! – örvendezett Miklós. Kezdte úgy érezni, nem a szovjet generális van itthon e városban, hanem ő.
A hóvirágos menet lassan poroszkált. A motorizált rendőrség gyorsabb volt. Mire a Kossuth-szoborhoz értek, azt már sűrű rendőrfal vette körül. Elrugdosták a virágokat. „Menjetek innen a kurva anyátokba!” – ordítottak a gyerekekre.
Azok zsörtölődve átvonultak a Batthyány-mécseshez. Most is a rendőrség volt a gyorsabb. Megszállta a terecskét, lesben állt a sarkokon.
Így már, méterekre a gumibottól, nehéz a történelemre, Kossuthra, Petőfire koncentrálni. A vakmerő fickók meg talán a provokátorok félhangosan szidni kezdték a rendőröket. Miért nem hagyják őket ünnepelni? A jámborabbaknak az jutott eszébe, hogy még nem ebédeltek.
Szalay Miklósnak meg az, hogy valamit csinálni kell, mert különben odalesz a független ünneplés szépsége. Tanácsos lesz oszolni, de méltósággal. Felugrott hát az örökmécs lépcsőjére. „Nagyok voltatok, srácok – mondotta. – Ne a rendőrökkel, bakákkal, altisztekkel civakodjatok hát. A lényegről elmélkedjetek!”
Miközben így beszélt, azt érezte, hogy egy kéz a nadrágszárát ráncigálja. Azt hitte, felcsúszott a zoknijáról, ezért lenyúlt, hogy megigazítsa. Ekkor meg a kezét ragadták meg. Lerántották, bevágták egy URH-kocsiba.
Szalay Miklóst, a ’72-es márciusi per elsőrendű vádlottját a dr. Gyürky István-tanács húsz hónapi börtönre ítélte izgatás bűncselekménye miatt. Idézem az ítélet indoklását:
(Szalay Miklós vádlott) „A fiatalokat »lázadóknak« nevezte, jogosnak tartotta felvonulásukat, megmozdulásukat, és felhívta őket arra, hogy a lényegre irányítsák a gyűlöletet, hiszen lázadásuk jogos. Ennek eredményeként – vallomásukból is kitűnően – az intézkedő rendőröket drasztikus szavakkal illették, és a felvonulást folytatták. Valamennyi tanú vallomásából – azokat összességében vizsgálva és értékelve – kitűnt, hogy Szalay Miklós vádlott beszéde elsősorban nem a kedélyek lecsillapítására irányult, hanem – noha kissé zavarosan – dicsérőleg, buzdítólag hatott a jelenlevőkre.”
Miklós ma is azt mondja, hogy nem izgatni, hanem csillapítani próbálta a gyerekeket. De máskülönben jó helyen tapogatózott az államvédelmista intuíció. Beleláttak a lelkébe. Tényleg nem szerette; sem őket, sem pedig a Szovjetuniót. Csak azt nem tudni, hogy az a meglátás miért pont húsz hónapot vont maga után, miért nem kettőt vagy kétszázat?
A ’72-es per másodrendű vádlottját, Ulveczky Gábort már korábban, a Petőfi téren lekapcsolták a belügyesek. Tetten érték, amint Babits Mihály versét, a „Petőfi koszorúit” nyomogatja a szembejövők kezébe. Az ítéletből: „A verset Ulveczky Gábor vádlott Zahoránszky Péter egyetértésével olyan körülmények között, túlfűtött, izgatott légkörben osztották ki, hogy annak tartalma soviniszta, nacionalista hangulat keltésére volt alkalmas.” Ulveczky Gábor tíz hónapot kapott. A többi vádlott, Ferencz Gábor, Grillmayer József, Murgács Gábor, Kalászi György, Bíró József István, Zahoránszky Péter talán megbocsátja, ha nem részletezem az ítéletüket. Velük is az volt a baj, az derült ki, hogy nem szerették eléggé Kádárt és a Szovjetuniót.
Abban a Kozma utcai börtöncellában, ahová Szalay Miklós került, két húsz-húsz évre ítélt ötvenhatos is ült. Végh István és Várhegyi Imre nagyon megörült az egyetemistának. „Jól van, öcskös, nagyok voltatok!”
Miklós ekkor még azt hitte, ez csak a kezdet. Ha majd kiszabadul, akkor jön az igazi vállveregetés.
Nem tudta, hogy az első az utolsó is volt. Rosszul ismerte a kádárista világot. Mindjárt ahogy kijött, azt kellett tapasztalnia, a régi komák nem szívesen vitatkoznak vele. Aztán meg: „Nos, fiatalember, megérte?… Megbocsáss Miklóskám, de nincs benned egy kis feltűnési viszketegség? Kell neked mindig a lépcső tetejére állni?… Esetleg nem azért csukatta le magát, kolléga úr, mert elakadt a diplomamunkájával?”
Bizony, jól elakadt vele, mert a kultuszminiszter, Polinszky Károly, az ország összes felsőoktatási intézményéből kizárta. Először a bányagépgyárban volt segédmunkás. Azután kitanulta a háztartásigép-szerelő szakmát. Olyannyira, hogy később országos első is lett a szakmai versenyeken. Amikor végül mentesítették, az egyetemet is elvégezte. Fizikusként azonban nem tudott elhelyezkedni. Amikor a személyzetisek megtudták a múltját, megrémültek. Elutasították, vagy olyan kevés pénzt ígértek, amiből egy akkor már családos, kétgyermekes ember sehogyan sem tudhatott megélni. Maradt műszerésznek a Gelkánál. Majd pedig önálló lett, kisiparos.
Elízium
– Miklóskám! Tebelőled manapság szinte politikai példakép lehetne! Önálló, iparos, vállalkozó, börtönviselt demokrata, majdhogynem kapitalista! Ha én pártfőnök lennék, két kézzel kapnék utánad! Hogy látod ezt a mostani politikai színteret?
– Én nem azt hajtogatom, hogy ebben a politikai gondolatban ezt utálom, abban azt utálom. Én mindegyik demokrata pártot nagyon szeretem! Megmondom: hóttába, így hóttába még az MSZP-t is szeretem! És nyugodtan rájuk bízom az ország sorsát. A hazám sorsát, amiért én annyit aggódtam. Rájuk bízom, együtt, az MDF-re, az SZDSZ-re, a Fideszre, a kisgazdákra. És amikor az egyik csak azt mondogatja, hogy „Enyém a vár, tiéd a lekvár”, én nem leszek ideges tőle. Hadd mondja csak. Ezt, ami kialakult, nehéz lesz nekik elrontani.
– De nem ma bíztad rájuk az országot, hanem már egy éve. Hogyan sáfárkodnak vele, szerinted?
– Énszerintem, ahhoz képest, nagyon kiválóan.
– Ami azt illeti, ezzel a vélekedéseddel eléggé kisebbségben vagy.
– Kérlek szépen! Ha harminc évig jó volt ez az érvelés, hogy nézzél körül, a többi szocialista országban milyen szarul megy, nálunk meg milyen vidám a barakk, akkor még bírjuk ki egy kicsit ezzel az érvvel! Nézzünk körül! Mi történt a fejlett németeknél? Mikor szájukba repült a sült galamb, megkapták ajándékba az egyesült Németországot, akkor három nap múlva Berlinben többezres tömeg ordítva püfölte egymást! A művelt németeknél! Ha nálunk véletlenül két pofon elcsattant volna, akkor már menne a szöveg, hogy hiába, ázsiai nép vagyunk, nem érdemeljük, hogy egyáltalán ránk nézzen Európa. Nincs tapasztalatunk a szabadságban, vissza velünk az óvodába! És akiknek van tapasztalata? Csehszlovákiának például? A szabadságban tett első lépésük, hogy szét akarnak szakadni. Románia meg három részre, Jugoszlávia hat részre, a Szovjetunió meg 63 részre akar szétszakadni. Én azt mondom, minálunk még nagyon is kiválóan mennek a dolgok.
– Csakhogy mi, ugye, etnikailag homogének vagyunk.
– Attól még jól össze tudunk ugrani! Itt volt a taxisblokád. Egy hétvége alatt, egy pofon nélkül lerendeztük ezt a dolgot. És ehhez hozzátartozott a hebehurgya kis belügyminiszter, hozzátartozott Kis János úr, aki egyből a kormány torkának ugrott. Szeretem őket, így visszatekintve.
– Ez a világ az, amiért lecsukattad magad? Megérte?
– Ez az a világ! És megérte, százszor is! Most jól érzem magam, tiszta a lelkiismeretem a gyerekeim előtt. Élvezem, hogy nem nekem kell már foglalkoznom a politikával, nem nekem kell szidnom az oroszokat.
– Március 15-ét már minden módon megpróbálták ünnepelni. Szerinted hogy néz ki a rendes ünnepség?
– A Sanyi, Petőfi, ott lent a szétszórt csontjaival nem fog megsértődni, akármit csinálunk. Senkitől sem várja el, hogy kinyomja a mellét, behúzza a hasát. Békeidőben, szabadságban mindenki úgy ünnepel, ahogy jólesik neki. Vagy akár ne is ünnepeljen, ha nem akar.
Hivatkozott cikkek
- Március 15. [7]