Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Amikor 1990. augusztus végén a Beszélőben – egymástól függetlenül – TGM és én is keserű, tiltakozó kommentárokat fűztünk két, nyolc napon belül eldördülő halálos lövéshez, melyeket szolgálatban lévő rendőrök adtak le, levélözön érkezett a szerkesztőségbe. Minden levélíró egyet nem értését fejezte ki, helyeselte a rendőrök határozott fellépését, s a bűnözők támogatásával vádolt bennünket. A Beszélő alapos leckét kapott tehát, hogy a téma a legkevésbé sem népszerű. Fejére szól, ki szót emel a rendőri intézkedések mikéntje ellen a romló közbiztonság és az általános szorongás rosszkedvű napjaiban. Azóta még egy 19 éves fiút megölt egy rendőrgolyó Balmazújvárosban. S megint kísérletet teszek, hogy világossá tegyem mondanivalómat: az állampolgár biztonságát veszélyeztető bűnözés elleni hatékony küzdelem nem azonos a rendőri erőszak korlátozatlanságával. A jogállam törvényeit nem lehet, de nem is kell emberéletek vak kioltása árán érvényesíteni. Ha az emberölés rettenetes súlyának megítélésében, és az erőszakos halál, de általában a nyers erőszak elutasításában a közvélemény más mércével méri a rendőrt, mint a polgárt, akkor saját szabadságunkat is veszélyeztetjük. A törvényes állapotok stabilitásához szükség van a rendőrség tekintélyére, s a bizalomra iránta, de ez nem terjedhet odáig, hogy elfogadjuk: bárki életének vagy halálának ura lehet a rendőr. Ha a törvény őre akkor is fegyvert használ, amikor nem veszélyes bűnözőkkel kerül szembe, akkor alighanem az enyhén antiszociális csoportokat is a kemény agresszivitás felé löki. Ha a hétvégi balhézásnak halálos lövés vet véget, akkor a békés betörők – önvédelemből – fegyveres rablókká válnak. Nem kívánjuk a balhét, a betörést, de a fegyveres rablást még kevésbé. Egyébként Magyarországon eltörölték a halálbüntetést. Tudjuk, a közvélemény jelentős része ezt sem helyesli… A harmadik halálos lövés körülményeinek megkíséreltünk magunk utánajárni. Íme:

Előjáték

A balmazújvárosi ifjúság már október 21-én is diszkózott a helyi éjszakai mulatóban, hétvége volt. Ipari tanulók, ifjú szakmunkások, munkanélküliek, átképzősök és szabadságos kiskatonák, az a laza baráti kör, amelyik a nemrégiben befejezett általános iskolák egy-két évjáratából még együtt maradt. Húgokkal, a húgok idősebb fiúival, a munkahelyekről hozzájuk csapódott srácokkal. A társaságot nem érdekli különösebben, hogy néhány srác még fiatalkorúként balhéival jócskán túllépett a törvényen, s lopásért leülte a maga néhány hónapját vagy kiböjtölte a felfüggesztettjét. A büntetett előélet itt általában nem olyan éles választóvonal, mint a törvénykönyvben. A zárórát ellenőrző rendőrjárőr már aznap éjjel is végigigazoltatta a távozó fiatalokat – csak úgy –, hiszen alighanem ismerték őket, meg az apjukat-anyjukat is. Kisváros ez, és kicsi benne a diszkózó aranyifjúság. A hétvégi bulikon néha megesik ez-az, a fiúk kakaskodnak, a sörtől még nő is a mellényük, belekötnek a társaságba nem tartozókba, előfordul, hogy össze is verekednek. A diszkó vezetőjének azonban nagy a tekintélye (saját vallomása szerint is), s könnyen szót ért velük. A városka egyes rendőrei barátságos viszonyban vannak a legényekkel, mások nem szívelik őket. A 22-i járőrparancsnok ez utóbbiak közé tartozott. Most már mindenfélét beszélnek a városban, mindenesetre tény, hogy a főtörzsőrmesternek van egy csinos tinédzser lánya, s alighanem a szokásos mennyiségű nevelési problémája. A kislány jó ismerőse a helyi társaságnak. A diszkózó ifjúság sem szereti a főtörzs urat: sokszor meggyűlt már a bajuk a „kutyás rendőrrel” – mert korábban kutyával járt. Most azonban végül is baj nélkül átestek az igazoltatáson. Némelyek kekeckedtek egy kicsit, de intézkedésre nem került sor, békén hazamentek. A járőrpár szolgálatban volt másnap, a 23-ára virradó éjjelen is. Talán hordoztak is lelkükben némi sérelmet az előző napi pimaszkodások miatt, mindenesetre éjjel megint elindultak a diszkóhoz, ahol rendben ment a mulatság. Egyébként csöndes, nyugodt volt az éjszaka, s hosszú a szolgálat.

Első felvonás

A mulatóhely előtti nagy parkolótéren lézengett egy csapat fiatal. Az egyik autóban két fiatalember ült, mindketten a rendőrök régi kuncsaftjai. Egyikük Sípos Imre – aki hajnalban meghalt –, 19 éves, jókötésű és jóképű srác, nem ereje, hanem ügyessége folytán elismert verekedő még az iskolák folyamatos utcai és udvari rangadó mérkőzései óta.

Egyébként rendezett munkáscsaládban él, átképző tanfolyamra jár Debrecenbe. Társas kapcsolatai felől nézve kedves, jó haver, szívességre mindig kész. Kötözködni nem szokott, nincs is miért, mert nincs riválisa. „Külsőkkel” szemben – legyenek azok idegen erős srácok, netán rendőrök – megvédi a kortárscsoport tekintélyét. Rendőri szemmel antiszociális elem, mert nem tiszteli eléggé a tekintélyt, sőt bűnöző, hisz volt már büntetve garázdaságért, s csak a tavaszi amnesztiával járó eljárási kegyelem révén úszott meg egy hatósági személy elleni erőszakot, valamint egy ittasan elkövetett halálos kimenetelű gázolást. Ez bizony súlyos ügy, legalábbis nagy felelőtlenségre vall. Persze a hétvégi ifjú szórakozók rendszeresen besörözve ülnek a volánhoz, legalábbis Balmazújvárosban. Kívülről nézve úgy tűnik, Sípos Imre lehetett volna konform, büszke családapa, miután kificánkolta magát; lehetett volna szakszervezeti vezér, s ha pechje van, kiköthetett volna a börtönben is. Kicsit több volt az ereje, mint a felelősségérzete, a veszélyérzete – még félig gyerek volt.

A másik fiúnak, akit városszerte Ricsének hívtak, sötétebb az előélete. Már kissrác korában megismerte a rendőrök gumibotját a 80-as évek első felének viharos rockkoncertjein, de valahogy nem terelték jó útra az őrszobákon töltött éjszakák. Megjárta Tökölt, a fiatalkorúak börtönét, a néphadseregből leszerelték (megelégedésére) egészségi okból, pszichiátriai diagnózissal. Azóta konszolidálódott, megnősült – még félig gyerekfejjel, sőt, ifjú apa. Nagyon ügyes kezű szerelő, s miközben ő is átképzőre jár a barátjával, tud keresni egy kis pénzt szenvedélyével, a motorszereléssel. Egyike volt azoknak, akik az előző éjszakai igazoltatási procedúránál pimaszkodtak egy keveset. Ricse különben is hajlamos a becsavarodásra, ha hatalmaskodnak fölötte. Nem véletlenül óvakodott a hadigépezet fegyvert adni a kezébe. De hát ezeket a tulajdonságait környezetében mindenki jól ismerte – ismerhették a rendőrök is. Most, 23-án éjjel is azonnal megvadult az újabb igazoltatástól. Az ifjú Síposnak sokkal kellemetlenebb volt a dolog, mert az autó nem járt ugyan, de indult volna, ha a rendőrök nem tartják fel, mert valami titkos és romantikus éji randevúra sietett. S ivott is már néhány sört. Ricsének semmi különös dolga és felelőssége nem volt, mégis kiugrott az autóból, és elrohant a sötétben. A járőrpáros Sípos Imrét vette kezelésbe. Műszaki ellenőrzés. Nem jó a reflektor.

Papírokat! – Alkoholszonda: elszíneződött. Gyerünk vérvételre! (A későbbi rendőri jelentés szerint a fiú olyan részeg volt, hogy alig tudott kimászni a kocsiból. Ennek minden további fejlemény ellentmond, a szonda viszont, mely különben sem bizonyító erejű, eltűnt.) Imre nem akart menni. Ő nem vezetett, hagyják békén! Alighanem a randevúja forgott a fejében, talán a dac késztette ellenkezésre, talán a félelem, hogy végérvényesen elveszik a jogosítványát, hiszen a feje fölött lebeg az ittas gázolás. A rendőrök vonszolni kezdték. Akkor csöppent a helyszínre egy fiatalember, akinek nagyjából semmi köze nem volt az egészhez. Csöndes, nagydarab kisiparos, soha nem volt dolga a rendőrséggel, nem volt a haveri kör tagja, csak korábbi közös munkahelyükről ismerte a Sípos gyereket, méghozzá mint rendes srácot. Felháborította, amit lát, és kiabálni kezdett a rendőrökkel, hogy mit erőszakoskodnak. Ha bűnös, jelentsék föl, de ne marcangolják ketten azt az egy szem fiút. A főtörzs fél kézzel és hátrafelé a gumibotjából szembesprézte a hívatlan prókátort, aki annak rendje és módja szerint megvakult egy időre, s levegőért kapkodott. Az állítólag tökrészeg Sípos néhány méter vonszolás után kitépte magát a rendőrök kezéből, és elrohant. „Ricse” látni vélte, hogy már itt, a parkolóban ráfogta a pisztolyát a főtörzs. Ricse persze nem tárgyilagos tanú. De egy biztos: később, Sípos Imre holtteste mellett egy ki nem lőtt pisztolygolyót is találtak, ami csak úgy juthatott ki a fegyverből, ha feledékenységből másodszor is csőre töltötték.

Közjáték

E percben itt a parkolóban a két járőr némiképp hoppon maradt. Két madárkájuk elfutott. Kilétüket persze pontosan ismerték, sőt Sípos Imre jogosítványa, személyi igazolványa és a kocsi forgalmi engedélye is a zsebükben volt. De az ittas vezetést már nehezen tudták volna rábizonyítani. Visszamentek a kapitányságra, jelentették az eseményeket, s összetalálkoztak a kisiparossal, aki kitörölvén-kikönnyezvén szeméből a gázt, fölháborodásában szintén odasietett feljelenteni a két rendőrt önkényeskedésért. Ezt a feljelentést nem fogadták, viszont – megismervén személyi adatait – a főtörzs jelentette föl a kisiparost hatósági intézkedés akadályozása miatt. (Később valami sajátosan értelmezett méltányosság jegyében a vizsgálat a kisiparos tanúvallomását ugyan teljesen figyelmen kívül hagyta, viszont megszüntette az ellene folytatott eljárást is.)

Második felvonás

Ezek után a rendőrök visszamentek a mulatóba. Összesen ketten voltak szolgálatban. A kocsijuk már korábban lerobbant, a kapitányságon egy szem ügyeletes ült. Nem voltak valami ütőképesek. Viszont nem is biztos, hogy ütni mentek vissza. Mindenesetre fogyasztottak valamit (kólát, kávét), s zsebre kellett vágniuk néhány gyalázkodást. Ott volt ugyanis a Sípos gyerek (bár az autót már nem látták a parkolóban), s követelte tőlük a papírjait. Alighanem abban a tévhitben, hogy a jogosítványát megmentheti, ha most visszakapja. Az első találkozás óta ivott pár üveg sört, nem is volt egészen józan. A főtörzsőrmester nem adott vissza semmit. „Majd a kapitányságon átveheted.” A srácok megjegyzéseket tettek a piszok zsarukra, szóba hozták a „bérgyilkosokat” is, az üzletvezető szerint (aki tudjuk, jól teszi, ha jóban van a rendőrséggel) „fenyegető volt a légkör”, a pikolófiú szerint nem volt különösebben fenyegető. A vezető beinvitálta a raktárba a két rendőrt – ez máskor is megtörténik –, s később azok a raktárajtón át távoztak Ám ugyanakkor a zárórát is bejelentették, s a fiatalok is nagy csapatban özönlöttek kifelé. Sípos meglátta a rendőröket, amint néptelenebb útvonalat választva ballagnak elfelé, kikerülve a mulató előtti parkolót, ahol a fiatalok még csoportokba verődve beszélgettek.

Végkifejlet

Sípos a rendőrök után sietett, még mindig nem tett le arról, hogy a papírjait visszaszerzi. Néhány barátja rohant utána. Azt mondják, féltették Sípost, hogy nekimegy a rendőröknek. A főtörzs először csak hátrafelé nyúlva könyökkel lökte el a fiút, aki beleesett az út menti árokba. Mászott ki, sebesen, beleakaszkodott a másik, fiatalabbik rendőrbe. A főtörzs ütötte, hogy gyakorlatlan társát kiszabadítsa, közben három fiú már egész közel ért, s belekapaszkodtak a barátjukba. Két-három srác néhány lépésről figyelte, hogy mi történik Ekkor lőtt a főtörzsőrmester. Egyesek szerint ezt ordította: „Most már elegem van belőled!” Először a levegőbe, aztán célzott. Az egyik fiú ordított: „Ne hülyéskedjen, ember, ne lőjön” – bár azt állítja, hogy ő a másik rendőr kezében látott pisztolyt. Mások csak a kiáltást hallották, s a főtörzs kezében látott pisztolyra értették, mindenesetre Sípost rántották hátrafelé. A lövés kb. másfél méterről dördült, a golyó oldalról hatolt be a fiú mellkasába, és szétroncsolta a tüdejét. Lerogyott, hörgött. A többiek döbbenten guggoltak mellé, egyikük felnézett, s azt látta, hogy a főtörzs ráfogja a pisztolyát. A fiatalabbik rendőr elindult feléjük, hogy megnézze, mi történt, de a főtörzsőrmester visszahívta. Sarkon fordultak, és elmentek.

A fiúk kővé dermedve álltak-guggoltak: ez nem lehet igaz! Még mindig sötét éjszaka volt, alig múlt 3 óra.

(folyt. köv.)

• Belföld