Hőstörténet

Szolgalegények

Pista „bácsi” – mi tagadás – legfeljebb öreglegénynek nevezhető, 51 éves, családjától, időközben felnőtt gyerekeitől s általában a konszolidált világtól sok-sok éve elmaradt kisöreg. Ki tudja, pontosan mióta. Ő maga nem. Nem jegyzi az évszámokat, alighanem azt sem tartja számon, hogy hétfő van-e vagy csütörtök. Akik talán valami precízebbet tudhatnak az előtörténetről, azok nem nagyon akarják feltárni a lecsupaszított tényeket. Pista bácsinak jó esélyei vannak rá, hogy a szakszerű bürokrácia rubrikáiból létezése ugyanúgy kimaradjon, mintha egy dzsungel törzs fia lenne. Van ugyan bejelentett lakcíme, csakhogy ez a cím néhány disznóól, marhaistálló és baromfihodály címe, itt lakás nincs. 1984-ben egy tsz mérte ki parlagföldjéből mezőgazdasági vállalkozások céljaira a 400 öles telekbérleteket 15 évre, darabonként 9500 Ft-ért (nem évente, hanem összesen). Lakóház építését viszont határozottan tiltja a bérleti szerződés. Nem is épített senki, legfeljebb egy-egy kalyibát az ólhoz ragasztva, mint Pista bácsi tulajdonosai. A tanya egyébként alig tízpercnyi autóútra van a patinás északi középvárostól, s ami a fő: jó minőségű bekötőút köti össze vele. A villanyt és a vizet ugyan már a bérlők vezették ide, de elég olcsón megúszták, pár száz méterről kellett csak hozni. Szóval a hely, 9500 Ft-ért, itt a városi lakóhelytől pár percre elég szerencsés indulás volt annak, akinek szerény a befektetni való tőkéje, ám megelégelte, hogy pusztán bérből-fizetésből keresse a boldogulást.

Pista bácsi gazdái már előbb is próbálkoztak. Hiába a tisztes állás, a fizetés semmire sem elég, különösen, ha válás után lakás is kell, s összesen négy tanuló gyerekről kell gondoskodni. A korábbi bérlet jóval messzebb volt, a kijárkálás ette a benzint és az időt, ráadásul a tulajdonos tsz jelentősen emelni készült a bérleti díjat. Az új, remek lehetőség több problémát is orvosolt egyszerre. Nemcsak a sertéshízlalás költségei csökkennek, hanem ki lehet költöztetni a mamát is, nem kerül messzire. Úgysem találja a helyét a városi lakásban, amit az ország másik végében lévő kertes házacska helyett vettek neki; úgyis mindig a kis gazdasága, állatai után vágyakozik, s ráadásul a mama lakásába be lehet költöztetni az elvált feleséget. Az új feleség korábbi lakását meg ki lehet adni albérlőknek. Először azt a kis kéthelyiséges toldalékot fejezték be az ötven kocára méretezett ól végében, ahová rögtön kiköltözött a mama. Még lajtkocsival hordták a vizet, aggregátorral termelték az áramot. S rögtön mellé telepítették Pista bácsit, aki valaha az új feleség szülőfalujában volt állatgondozó a téeszben. Úgysem tűrték volna meg egy szabályos munkahelyen, ha leitta magát, egyszerűen nem ment dolgozni. (Az asszonyka csak tudja, előző férje ott volt agronómus.) „Jöjjön mihozzánk, családtag lesz, élete végéig gondoskodunk magáról!” – így szólt az ajánlat. S így is van. A szegény mama időközben meghalt, Pista bácsi egyedül él abban a kuckóban, amelyből panorámaablakon át látja a disznókat. (Most csak lézeng benne néhány koca, a tavalyi húsmizéria és a mama halála nyomán radikálisan csökkentették az állományt.) Munkabér nincs. De Pista bácsi mindent megkap, ami kell neki: feltöltik a kihozott frizsidert; csak szólnia kell, hogy fogytán a cigaretta, s máris hoznak egy kartonnal a mindenkori legjutányosabb árufajtából. (Most éppen román eredetű a készlet.) Mikor a disznók moslékát hozzák – itt azért bizonyos előnnyel jár a tisztes állás, mert ennek révén könnyűszerrel lehet olcsó moslékhoz jutni – hoznak meleg ételt Pista bácsinak is. Meg reggelente 1 liter bort. Ezenkívül beviszik fürödni, ha kéri, s a családi ünnepeket mindig a gazdáinál tölti. Karácsonyra ajándékot is kapott: ruhaneműt. Sőt, pénzt is kap, ha látogatóba akar menni szülőfalujába. A pénzzel egyébként bajok szoktak lenni: ha pénze van, Pista bácsi hajlamos kegyetlenül berúgni. Maga is tudja, hogy ez nem jó, napokig fáj a gyomra utána, úgyhogy legjobb neki is az, ha nincs pénze.

Pista bácsi irigyelt ember a tanyán, mert K. főhadnagy meg a felesége, a gazdái nagyon jó emberek. J. László, aki nemrég hagyta ott a szomszéd tehenészetét, náluk boldogan megmaradna. A. úr, akinél ő dolgozott, ígért ugyan havi 1500 Ft bért a napi 1 liter bor, élelem és a fedél mellé, de nem fizette ki. 11 500 Ft-tal tartozik. A.-ék tanyáján néha hárman is laknak és dolgoznak, de elég nagy a fluktuáció. Pista bácsi szerint azért, mert a kocsmában szerzik be a munkásaikat. Most is csak átmeneti emberük van, aki már többször megfordult náluk. 38 éves, hajdan állami gondozott volt, s azóta sincs otthona. Most addig marad itt, amíg meg nem érkezik behívója a börtönbe, ugyanis itallopásért néhány hónapra ítélték, mint visszaesőt. Ami azt illeti, a szedett-vedett, zsúfolt istállón meglátszik, hogy hiányzik a munkaerő. Enyhén szólva elmegy az ember kedve a tejivástól, miután meglátogatta az A. tanyát. Az ifjabbik A.-t frissen szerzett ipari szakmunkásbizonyítványával a papa beléptette a tsz-be, azért, hogy ebbe a vállalkozásba belekezdjenek. A tsz-től bérelték az első négy tehenet, s ezen a címen veszi át tőlük immár harminc tehén tejét (első osztályúnak minősítve!) a városi Tejipari Vállalat. Az első években a tehenek beváltották a hozzájuk fűzött reményeket: A.-ék kitermeltek belőlük egy teherautót, kaszálógépet, s egy újabb vállalkozást, amely stabilizálni tudja a tanya most már bizonytalanná vált jövedelmezőségét. Az idősebbik A. vásárolt egy büfét, ahol egytálétellel is szolgálnak, s a tanyán hizlalt disznók – egy baráti maszek vágóhídon tett némi kitérővel – kortörténeti helymeghatározása a vertikum végéig az A. család vállalkozásában maradnak. A kocsma üzletvezetője az A. család lánya, A. néni szikvízüzemet visz a családi házban. A vállalkozások egymásba épülése szinte tökéletes. A kocsma a városi hajléktalanmenhely közelében van: a menhely forgalommal és tanyai munkaerővel egyaránt szolgál. (A. úr egyébként rokkantnyugdíjas: nemrég még egy kereskedelmi vállalat középvezetője volt.)

K.-ék gondban vannak. Kiszámították, hogy a tanya nekik évi 130 ezer Ft tiszta jövedelmet hoz. Ennyiért nem érdemes csinálni. Tájékozott emberek, tudják, hogy a betegbiztosítási rendszer bevezetése bonyodalmakhoz vezethet Pista bácsinál, aki persze ugyanúgy nincs bejelentve alkalmazottként, mint ahogy a többiek sem a tanyán. El akarják adni az egészet, Pista bácsival együtt.

Szolgálólányok

M.-nek, a némiképp extravagáns akciókkal országszerte hírhedtté vált „új gyárosúrnak” akadnak klasszikus úri magyar problémái is: sehogysem talál szépséges új villájába jó cselédlányt. Sokan nem is tudják, milyen nehéz dolog ez.

Pedig a nyolcszobás, fogadótermes cifra házba, a gondozott parkba, a biztonságot őrző három hatalmas kutya mellé, a nagy üzleti vendégségekhez kell a dolgos kéz. Hiába van elég pénz megfizetni, a jó cseléd nemcsak pénzkérdés, jaj, mennyire nem! Megbízhatónak is kell lenni, ügyesnek is, hűségesnek – ki bírja azt, hogy mire nagy nehezen betanítja, megszokja, egyszerűen továbbáll? M. úréknak talán embermentő hajlamai is vannak. Eleinte állami gondozásból kivett lányokkal próbálkoztak, otthont, biztos jövedelmet ajánlottak, hány stokisnak kínál ilyet az élet – de a lányok nem éltek a lehetőséggel, pár hét után otthagyták.

M. úr paradigmát váltott: jöjjenek az erdélyi menekültek. Ott még van erkölcs, van szorgalom, romlatlanabbak az emberek. Emese, az alig 18 éves szilágysági kis félárva múlt év márciusában indult el szerencsét próbálni az ígéretes Magyarországra. Eljött már testvérbátyja – felszolgáló a Balaton mellett – eljött a barátnője, ő pedig konyhalány a hegyvidéki üdülőben. Éppen megürült mellette egy hasonló munkahely. Csakhogy mire Emese megkapta az útlevelét, meggyőzte magára maradt özvegy édesanyját, az állást betöltötték. Meghúzhatta magát az üdülőben a barátnője kis szolgálati szobájában – rendes ember a gondnok – pénzt is kapott tőle kölcsön, amíg valami más lehetőség után néz, s a segítőkész új ismerősök hozták M. úr hirdetését a helyi újságban. „Házvezetőnőt keresek”. Április 1-jén be is állt. 5000 Ft fizetés, koszt-kvártély (a nyolc szoba mellett két cselédszobát alakítottak ki a villában), de kulcsot egyelőre nem kaphat: fiatal és gyanútlan, nem lenne jó, ha kijárna.

Reggel – miután kivasalta az úr és az úrnő ingét-blúzát, majd elkészítette, felszolgálta a reggelit, a gyáros és neje – komoly üzletasszony – távoztak a Mercedesszel, de előbb rázárták a nagykaput a házra és Emesére. Aztán Emese megfőzte, majd kiosztotta a kutyák reggelijét, kitakarította a nyolc szobát, s a háziasszony eligazítója szerint mosott vagy vasalt. (A házaspár vacsoráját a feleség anyja készítette el, aki naponta eljárt a villába egy szomszédos településről.) Két hónap után Emese kulcsot kapott, s engedélyt, hogy a közeli boltba járjon. A próbaidő lejártával a gyáros elrendezte Emese jogállását is: egyéves munkavállalási engedélyt, tartózkodási engedélyt kapott. Megadta tartozását Emese, elkezdhetett gyűjtögetni. Még a fizetését is emelték: a hó eleji előleg után hónap végén a vendégségekkel járó különmunkák szerint a fizetés együtt 6-7000 Ft-ot is kitett. (Egyszer ugyan rögtön kölcsönkérte tőle az asszonya – tőkeerős cégnél is előfordul néha likviditási zavar – s aztán elfelejtette megadni, de Emesét ez nem izgatta különösképpen.) Hanem a szabadság kezdett hiányozni. Van pénze, s szép ruhák a kirakatban. El-elszökött lófrálni kicsit a közeli nagyobb városba, bár tudta, hogy napközben többször is csöng a telefon: asszonya szeret meggyőződni róla, hogy otthon van-e.

A baj is a szabadság miatt következett be. Emese megismerkedett egy fiúval, s péntek estére randevút beszéltek meg. M. úr azonban nem engedte el Emesét. Másnap, szombaton nagy vendégség lesz, most maradjon otthon! Emese viszont kisurrant. Talán szégyellte volna a fiú előtt, hogy nem ura saját életének, vagy csak tetszett neki a fiú? Nem tudom.

M. úr talán szokatlanul ideges volt a másnap miatt, mindenesetre igen felbőszülten fogadta a kiscselédet, mikor hazaért. Kijelentette, hogy engedély nélküli távozásért levon a fizetéséből 2000 Ft-ot. A csöndes szilágysági Édes Annában fölébredt a dacos lázadás: „Hétfőn elmegyek!” – M. úr, méltán fölhorgadva ekkora hálátlanságtól – elvégre még Emese bátyját is befogadta egy éjszakára! – fölpofozta Emesét.

S mikor hétfőn Emese pakolni kezdett, M. úr dühében el akarta venni Emese tartózkodási engedélyét. Elvégre ő intézte el! Emese – mit tesznek a cselédek? – hazudott: nincs nála, elvitte a barátnőjéhez. Ki hisz el ilyen zavaros marhaságot? M. úr bizony nem – kezdte szétdobálni Emese holmiját. Itt volt a zsebemben! – meséli nekünk Emese, kissé pironkodva. S mikor a papír csak nem került elő, jött az újabb pofon. „A holmidat majd akkor viheted el, ha visszaadtad a tartózkodási engedélyt. Az nem a tied!” – így bocsátotta útnak Emesét az új magyar gyáros. S ott maradt még Emese munkakönyve is.

A feldúlt kislányt a közeli város polgármesteri hivatalának portása vette pártfogásba, mikor ott érdeklődött, hogy hogyan lehetne új munkakönyvet váltani. Elvitte a szocpolosokhoz, azok aztán elkísérték M. úr villájába. A holmit azonban M. úr nekik sem adta ki. A rendőröknek sem, csak amikor szabályos határozattal kötelezték, hogy szüntesse meg Emese személyi szabadságának korlátozását. A közeli üdülők egyikében a szocpolosok közvetítésével lett munka, lett szállás, csak ahhoz ragaszkodtak, hogy M. úr ne tudja, hol helyezték el Emesét. M. úrnak vannak gorillái.

M. úr 10 ezer Ft tartozást írt Emese mil-lapjára „ügyintézés költségei” címén. Azért ajándékba nem intéz tartózkodási engedélyeket. Ha ezt tenné, aligha vitte volna gyárosságig az új kapitalizmusban. Emesének kicsit könnybe lábadt a szeme, mikor elmondtuk, hogy a nagy kuvasz már nincs ott M. úr villájának a kertjében. Talán szerette.