1648. november 26-án X. Ince pápa kiadta Zelo domus Dei kezdetű bulláját, melyben érvénytelennek nyilvánította a vesztfáliai béke megállapodásait. A béke, melyen ekkor még alig száradt meg a tinta, a harmincéves háborút zárta le, azt a pusztítást, melyben Németország hatalmas vidékei váltak a földdel egyenlővé, és lakossága megtizedelődött a harcokban, éhínségekben, járványokban. Nem ez volt az első kísérlet arra, hogy fegyverrel töröljék el a protestantizmust a föld színéről, de ugyanúgy, ahogy közel száz évvel korábban, ez a próbálkozás is kudarcba fulladt – a békeszerződés 7. pontja kimondja a katolikus, evangélikus és református vallás egyenjogúságát. A pápa hiába átkozott és követelt, hiába hivatkozott saját apostoli hatalmára,1 a békét rajta kívül valamennyi európai udvar szentesítette, s ezzel az uralkodók látványosan semmibe vették Róma szándékát. Józan megfontolással aligha várhatta bárki is a katolikusok teljes győzelmét (arról nem is beszélve, hogy X. Ince elődje, VIII. Orbán a protestánsok oldalán álló amúgy katolikus franciákat támogatta a katolikus németek ellenében), így a pápa elkeseredett haragját feltehetőleg nem a vallásbéke deklarálása váltotta ki. Még csak nem is a szerződés folyományaként feloszlatott két német érsekség, nyolc püspökség és számtalan kolostor elvesztése felett érzett fájdalom, hiszen a skandináv államok és Anglia után ezek csak apró morzsák a veszteséglistán. A pápa azt találta tűrhetetlennek, hogy a protestáns vallású fejedelmek ugyanolyan szuverén uralkodók lettek saját országukban, mint a katolikusok.2 Egy ezeréves európai hagyomány foszlott semmivé: az uralkodó többé már nem Isten kegyelméből vezeti népét, ellenkező esetben ugyanis azzal kell szembenézni, hogy Isten ugyanolyan mértékkel méri a Róma szemében eretnek protestánsokat, mint a hitet hűségesen őrző katolikusokat.
A XVII. század közepén mindkét következtetés elfogadhatatlan volt, noha a Biblia több helyén olvasható, hogy Isten kegyelme elkíséri a pogány uralkodót. „Így szól az Úr fölkentjéhez, Ciruszhoz, akinek megfogja jobbját, hogy színe előtt meghódoltassa a nemzeteket: „…dicső nevet adtam neked, bár nem ismertél” (Iz 45,1–4) – Izajás próféta olyan jelzőkkel illette a pogány perzsa uralkodót, Ciruszt, amelyek rendesen csak a zsidó királyoknak jártak ki. Az üzenet világos: Isten kezében a pogány király is a kegyelem, az üdvösség eszköze. Így nem meglepő, ha az Újszövetségben azt olvassuk, hogy lojálisnak kell lenni a császárhoz. Elsőként ott van Jézus híres „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené” (Mt 22,21) mondata, ami a szövegösszefüggésben nézve egyáltalán nem állítja szembe a császárt és Istent, a császár azért jogosult az adók beszedésére, mert ebből tarja fenn a közjó érdekében tevékenykedő államot.3 Szent Pál ezt még világosabban fejti ki: „Mindenki vesse alá magát a fölöttes hatalomnak. Mert nincs hatalom, csak az Istentől, ami van, azt Isten rendelte. Ezért aki a hatósággal szembeszáll, Isten rendelésének szegül ellene. Az ellenszegülő pedig magára vonja az ítéletet. A felsőbbség nem arra való, hogy a jótettől ijesszen el, hanem a rossztól. Azt szeretnéd tehát, hogy ne kelljen a hatalomtól tartanod? Tedd a jót és megdicsér: Mert az Isten eszköze a javadra. De ha gonoszságot művelsz, rettegj, mert nem hiába viseli a kardot. Isten eszköze, hogy a gonosztevőt megbüntesse. Alá kell tehát magadat vetned neki, nemcsak a megtorlás miatt, hanem a lelkiismeret szerint is. Ezért fizettek adót is, hiszen akik behajtják, Isten szolgái. Adjátok meg mindenkinek, ami jár neki: akinek adó, annak az adót, akinek vám, annak a vámot, akinek hódolat, annak a hódolatot, akinek tisztelet, annak a tiszteletet.” (Róm 13,1–7) Pált igehirdető útjain többször is feljelentették a régi hitet megtartani akaró zsidók a római hatóságoknál, s azzal vádolták, hogy lázongást szít. Az apostol római polgárjogával élve végül a császárhoz fellebbezett, vagyis kihasználta az állam nyújtotta jogbiztonságot.4 Az idézett sorokban nyoma sincs a feltételezésnek, hogy az állam zsarnokivá válik, s nem teljesíti küldetését a közjó előmozdítására. A Pilátus előtt álló Jézus egy mondata viszont arra enged következtetni, hogy a jogtalanságot elkövető elöljáró hatalma is végső soron Istentől származik: „Pilátus kérdőre vonta: »Nekem nem felelsz? Hát nem tudod, hogy hatalmam van rá, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy keresztre feszíttesselek?« Jézus csak ennyit mondott: »Nem volna fölöttem hatalmad, ha onnan felülről nem kaptad volna.«” (Jn 19,10–11) A Bibliából tehát egyszerre két, egymással nem mindig harmonizáló, de egymással nem is ellentétes elv és magatartásforma következik: az egyik távolságtartó lojalitással tekint az államra, a másik az állam létét és a vezetők hatalmát – még ha pogányok is – Istentől eredezteti. Az első századok keresztényei ennek szellemében éltek, a fel-fellángoló üldözések szüneteiben megadták a császárnak, ami a császáré, cserében elvárták, hogy akár maga a császár tegyen igazságot vitás ügyeikben.
„A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertől. Sehol nincsenek olyan városok, melyekben mint sajátjukban laknának, nincs külön nyelvük sem, melyet beszélnének, nincs sajátos, rájuk jellemző életmódjuk. (…) Görög és barbár városokban egyformán laknak, kinek mi jutott osztályrészül, étkezés és öltözködés tekintetében alkalmazkodnak azon vidék szokásaihoz, s az élet egyéb területén mutatkozik a közösségi éltük alkotmánya különösnek és elismerten meglepőnek. Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényként; mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegenben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra. Mint mindenki más, házasodnak, gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el. Közös az asztal melyhez letelepednek, de nem közös az ágy. (…) Engedelmeskednek a meghatározott törvényeknek, de életükkel felülmúlják a törvényeket” – írja a feltehetőleg III. század eleji ismeretlen szerző.5 A szokásokhoz való alkalmazkodás jó példája egy nem sokkal később, 268-ban történt eset, amikor egy helyi zsinaton a püspökök eretneknek nyilvánították Szamosztai Pál antiochiai püspök Szentháromságról szóló nézeteit, és megfosztották őt hivatalától. Pál azonban nem volt hajlandó átadni a templomot és a püspöki házat, így az antiochiai keresztények a császárhoz fordultak panaszukkal, ahogy azt ekkortájt minden más vallás tagjai is tették hasonló esetben. A császár, aki később maga is üldözte a keresztényeket, a pápával azonos teológiai nézeteket valló antiochiai zsinat javára döntött a vitában: „…mivel Pál semmiképp sem akarta elhagyni az egyház házát, Aurelianus császár, akihez fordultak, a legkedvezőbb döntést hozta arról, mit is kell tenni: megparancsolta, hogy azoké legyen a ház, akikkel a keresztény tan itáliai és Róma-városi püspökei levélbeli kapcsolatban állnak.” (7.30.19)6 – írja Euszebiosz egyháztörténete. Bár a vita alapja egy teológiai kérdés, a császár ekkor még pusztán magánjogi szempontból avatkozik be, egy tulajdonlási ügyben ítélkezik.
Néhány évtized múlva a kereszténységet elismert vallássá emelő Nagy Konstantin már ennél több jogot enged magának, s ez ellen az egyház egyetlen tagja sem tiltakozik. 313-ban a kereszténység ugyanolyan szabadon választható vallássá lesz, mint bármelyik más pogány kultusz, cserébe viszont a császár ugyanúgy felügyeli az egyház szervezetét és igazgatását érintő ügyeket, mint bármelyik más vallás esetében. A római császárok már Augustus óta viselték a pontifex maximus címet, s bár Konstantin soha nem vitatta, hogy a kereszténység pontifex maximusa a római pápa, a császári kezdeményezésre összehívott első egyetemes zsinatra (Nikaia/Nicea, 325) úgy vonult be, hogy a jelenlevők számára kétség sem férhetett hozzá, hogy új korszak kezdődött az egyház életében: „Miután az egész gyülekezet helyet foglalt a megadott rendben, néma csend ereszkedett a teremre, ahogyan az uralkodó érkezését várták. Elsőként három közeli családtagja lépett be, majd mások jelezték jöttét, nem katonák vagy testőrök, akik általában kísérték, hanem barátai a hitben. És most, amikor megszólal az uralkodó érkezését jelző hang, mindenki feláll, s ő végigvonul a termen, mintha Isten mennyei hírnöke lenne, csillogó öltözete szórja a fénysugarakat, visszaverve bíbor köntösének ragyogását, az arany és a drágakövek pompáját. Ilyen volt személyének külső megjelenése, de elméjét kegyesség és istenfélelem töltötte el. Ezt mutatta lesütött szeme, orcájának pírja és járása. (…) Amint elért a terem végébe, állva maradt, és amikor egy alacsony, míves aranyszéket tettek oda neki, nem ült le, hanem várt, míg a püspökök biccentettek felé, és akkor leült, nyomában az egész gyülekezettel”7 – írja egy szemtanú, Caesarea püspöke, Euszebiosz, kitűnően érzékeltetve azt a kettősséget, ami a következő századokban jellemezni fogja császár és egyház kapcsolatát: a császár egyfelől alázatos szívvel, mintegy a püspökök alávetettjeként jelenik meg, aki csak a püspökök jeladására mer leülni, másfelől pompás bevonulása, fényes öltözete, aranytrónusa világosan kifejezi hatalmának korlátlanságát. Konstantin kétségtelenül hívő keresztény volt, akinek tetteit nem (csak) politikai rugók mozgatták. Uralkodásának idején a keresztények a birodalom 60-70 milliós lakosságának legfeljebb 10 százalékát tették ki,8 a köztük levő teológiai viták elsimításának (ez volt a zsinat célja) semmilyen politikai jelentősége nem volt. Sőt, a kereszténység érdekében Konstantin szembeszállt a római szenátussal is, és a legbefolyásosabb, a pogánysághoz még hosszú ideig ragaszkodó politikai körök tiltakozása ellenére eltávolíttatta a Victoria oltárt az ülésteremből. (Az oltár, mely Augustus kora óta állt ott, s melynél a szenátus minden ülése előtt áldozatot mutattak be, Julianus alatt majd visszakerül, de a Szent Ambrus hatása alatt álló Gratianus császár 382-ben ismét elszállíttatja.) Konstantin másfelől éppen a zsinaton megtartott beszédében nevezi magát a kereszténységen kívüliek, azaz a pogányok püspökének, aki ebben a minőségében védi a pogányok vallási jogait.9
Konstantinnal, majd a kereszténységet 394-ben államvallássá tevő Nagy Theodosziosszal a vallás legfőbb támogatója egyben a legfőbb hatalom birtokosa lett, így értelmét vesztette a kezdeti idők hűvös távolságtartása, a császár már nemcsak azért kapja meg, ami a császáré, hogy abból a közjót mozdítsa elő, hanem azért is, hogy az egyház ügyeit támogassa, például templomokat építsen. Ettől kezdve Róma és Bizánc viszonyát a hatalmi határvonalak keresése jellemezte. A római nép választását innentől az Isten kegyelméből uralkodó császár hagyta jóvá, és ő engedélyezte az új pápa beiktatását (a Bizáncban sok időt töltött, következésképpen a bizánci politikában járatos Nagy Szent Gergely pápa 590-ben hét hónapig nem foglalta el hivatalát a megválasztása után, mert a longobárdok támadása miatt kialakult válságban késett a császári megerősítés). A konstantinápolyi pátriárkát pedig egyenesen a császár iktatta be hivatalába, miután az egyház által előterjesztett három névből kiválasztotta a neki tetszőt. Fordítva nem így állt a dolog, egyetlen egyházi vezető sem szólhatott bele a trónutódlásba, viszont habozás nélkül kiközösítettek egy-egy, a szemükben eretnekké lett császárt. Akadt pápa, aki igyekezett világosan meghúzni a határvonalat a császár fennhatósága és a pápa hatalma között: Gelasius (492–496) több levelében is egyértelműen kifejti, hogy vallási ügyben az egyház irányít, míg világi dolgokban az egyház is alá van vetve a hatalmát Istentől kapó császár törvényeinek, de a spirituális és világi dolgok közti választóvonal kijelölése az egyház feladata, nem a császáré. Gelasius utódai alatt hol erre, hol arra lendül az inga, Nagy Szent Gergely sokkal több beleszólást engedett a császárnak, míg a Karoling-korszakban az egyház igyekezett mindent az egyházi ügy kategóriájába vonni.10 A történelem úgy hozta, hogy Róma és Bizánc, pápaság és császárság, egyház és állam bonyolult, hullámzó viszonyát a keleti kereszténység, azaz az ortodoxia örökölte és őrzi máig,11 míg Bizánc itáliai térvesztésével és a frank birodalom kiépülésével párhuzamosan Róma figyelme szükségképpen a közelebb zajló események felé fordult. A keresztények azonban ekkor már túlnyomó többségben voltak az újonnan alakult királyságokban is, ami egyformán járt teológiai és politikai következményekkel.”
„Tegyétek tanítványommá mind a népeket” (Mt 28,19) – az égbe emelkedő Krisztus utolsó parancsa nyomán a tanítványok kirajzottak az akkor ismert világba, s az Apostolok Cselekedetei tanúsága szerint a városokban prédikálva kezdték el hirdetni az evangéliumot. Egy-egy helyen akár több évet is elidőztek, mire elég erősnek érezték az újonnan megtért közösséget arra, hogy a saját soraikból kikerült vezetők irányításával működjön tovább. Szent Pál levelei bizonyítják, hogy a kapcsolat a térítő apostol és a megtérített közösség között később is megmaradt. Az Újszövetség könyveiből kiderül az is, hogy a térítés egyfelől tanítással történt („[Pál] naponta tanította őket [a tanítványokat] egy bizonyos Tirannusz iskolájában. Ez így tartott két esztendeig, úgyhogy Ázsia minden lakója, zsidó és görög egyaránt hallotta az Úr szavát.” ApCsel 18,9–10), másfelől az apostol személyes példaadásával, aki a saját életével mutatott mintát a keresztény mindennapok szabályaira („Csak azzal dicsekedhetünk, amiről lelkiismeretünk tanúskodik: hogy Istennek tetsző módon, szentül és őszintén, nem evilági értelemben bölcsen, hanem Isten kegyelmében éltünk a világban, kiváltképpen tiköztetek.” 2Kor 1,12). Az egyszerű hívek csak az utóbbit gyakorolták, úgy tűnik, az első keresztény időkben egyáltalán nem törekedtek arra, hogy mindenkit megtérítsenek, sokkal fontosabb volt, hogy mindenhol működjön egy keresztény közösség, amely majd vonzerőt gyakorol a pogányokra („Becsületbeli kötelességnek tartsátok, hogy békességben éltek, a magatok dolgával törődtök, s a két kezetekkel dolgoztok, ahogy a lelketekre kötöttük. Akkor a kívülállókból tiszteletet vált ki életetek, és nem szorultok rá senkire.” 1Tessz 3,11–12), vagy ahogy Pál apostol többször is megfogalmazza: „Egy kevés kovász az egész tésztát megerjeszti” (Gal 5,9). A látszólag egyszerű hasonlat valójában rendkívül összetett. Nemcsak arra utal, hogy a keresztényeknek át kell hatniuk a társadalom egészét, de arra is, hogy a társadalomban csak kevés számú kereszténynek kell élnie, csak kovászból nem lehet kenyeret sütni. Az Újszövetség tele van hasonló képekkel: „Ti vagytok a föld sója” (Mt 5,13), „Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,14), ami arra utal, hogy a korai keresztények nem gondoltak arra, hogy mindenkit személy szerint megkereszteljenek. Az első évszázadokban alaposan meg is vizsgálták a jelentkezők életét, és akár 2-3 évig is tanították a hit dolgaira, mielőtt a közösség teljes jogú, megkeresztelt tagjává válhattak. Bizonyos foglalkozások űzőit (pl. gladiátorokat, színészeket) eleve nem is fogadtak soraikba, mert ezeknek az életmódját a keresztény életvitellel összeegyeztethetetlennek tartották.12 Az üldözésekben általában átmenetileg megcsappant a keresztények száma (egyfelől vértanúhalált haltak, másfelől félelmükben megtagadták a hitet), de ezekből mindig megerősödve került ki az egyház, ahogy Tertullianus híres mondása is állítja: „Mag lett a keresztények vére.”13 Amikor Nagy Szent Gergely a VI. század végén az egyházról úgy ír, mint vezetők, szerzetesek és világi keresztények alkotta szervezetről, már nem tesz különbséget egyház és társadalom között, a társadalom minden tagja egyben tagja az egyháznak is, így a megkülönböztetés értelmetlenné válik.14
Mérföldkő ez az egyház életében, hiszen feladatai közül gyakorlatilag kikerült a hittérítés. Látványosan nyomon követhető ez a folyamat azon, ahogy az egyre nagyobb számban megjelent barbárokkal szemben viselkedett az egyház. A barbárok megtérítése másképp zajlott, mint a birodalom evangelizációja, a misszionáriusok elsősorban a törzsi vezetők megkeresztelésén fáradoztak, akik aztán hatalmi szóval parancsolták rá az új vallást a törzs tagjaira, a személyes példaadás térítő ereje háttérbe szorult. De a misszionáriusoknak gondjuk volt arra is, hogy a csak barbár nyelveken értők számára is hozzáférhetővé tegyék a tanítást, ahogy például a IV. században Wulfila püspök kivonatolta és fordította a Bibliát gót nyelvre, vagy ahogy Cirill és Metód ültette át az evangéliumokat ószlávra a IX. században. A két dátum nagyjából a kezdő és végpont: a IX. század után megállt az anyanyelv térhódítása az egyházi életben, mire a magyarok megérkeztek a Kárpát-medencébe, már fel sem merült, hogy magyarul végezzék az istentiszteletet.15 Bár még egy-egy pogánylázadás felborzolta a kedélyeket, az ezredfordulóra magától értetődő lett, hogy az egykori barbárok közül is mindenki keresztény, a következő évszázadok teológusai nem is foglalkoztak a tanítás és a példaadás elméleti és gyakorlati kérdéseivel.16 Az egyház egyszerű tagjainak nagyon kevés ismeretük volt a saját vallásuk tanításairól, mivel az istentisztelet szavait nem értették (ezt a magyar nyelv rendkívül érzékletesen fejezi ki a „misét hallgat” összetétellel, hallgat, vagyis nem kapcsolódik be a párbeszédes liturgikus szövegbe, és nem énekel, mert népének zenéje helyett iskolázottságot megkövetelő gregorián szól). A nagyobb Gellért-legendából tudjuk, hogy a falusi papok maguk is csak grammatikát és zenét tanultak,17 tudományukból legfeljebb a Miatyánk és a Hiszekegy magyarázatára futotta, s az egyház nem is követelt ennél többet.
De mérföldkő volt egyház és társadalom fogalmainak egybemosódása abból a szempontból is, hogy a világi uralkodó feladatai közül kikerült a nem keresztények érdekeinek védelme, ahogy még Konstantin esetében láttuk. A születő nyugati monarchiák egyre egyháziasabb jelleget öltöttek, a király beiktatása immár vallási esemény lett felkenéssel, melynek mintája az ószövetségi zsidó királyok felkenése. A párhuzam nem véletlen, Nagy Károlyt Dávidhoz hasonlítja Alkuin, akinek feladata, hogy „népét, a hit közösségét az üdvösség felé vezesse”.18 Ennek eszköze az Istentől kapott két kard, az egyik az egyházon belüli eretnekségek eltörlésére szolgál, a másik a pogány ellenségek ellen.19 Még el sem kezdődött a középkor, a következő évszázadokat átható eszmék azonban már készen állnak. A lényegen ekkor már nem változtatott az a tény, hogy pápák és uralkodók sora mérkőzött egymással a nagyobb joghatóságért (hol a császár járt kanosszát, hol a pápa szorult Avignonba), hogy a pápai érveket alátámasztó két legfontosabb dokumentum, az ún. Konstantini adománylevél (mely Rómát és egész Itáliát a pápa kormányzására bízza) és a pszeudo-izidori dekretálisok néven ismert kánonjogi gyűjtemény (mely a papságnak mentességét ad a világi ellenőrzés alól) egyaránt hamisítvány volt. Amikor évszázadokkal később, 1302-ben VIII. Bonifác pápa leírja híres Unam Sanctam kezdetű bullájának utolsó mondatát – „Végezetül kijelentjük, állítjuk és kihirdetjük: mindenképpen szükséges az üdvözüléshez minden teremtmény számára, hogy alárendeltje legyen a római pápának”20 – már semmi újat nem mond. A csak kovászból álló kenyér ehetetlen, a csak sóból álló föld terméketlen.
Ez a tökéletesnek tűnő világ azonban ettől kezdve lassan korhadozni kezdett, amihez jelentősen hozzájárult az is, hogy a reneszánsz pápák finoman szólva nem álltak feladatuk magaslatán. A reformáció már csak az utolsó fejszecsapás volt. A katolikus egyház önmagához képest nagyon gyorsan reagált, a pápa már 1535-ben megtette az első lépéseket egy zsinat összehívására, ami a háborús viszonyok miatt végül csak 1545-ben ült össze Trentóban (Trient, latinosan Trident). Ez a zsinat a katolikus egyháztörténetekben sikerként van elkönyvelve, hiszen az egyház valóban elismerésre méltó módon rendezte sorait, és állította helyre a nagyon meglazult egyházfegyelmet. Gondoskodtak arról is, hogy a papság a korábbinál sokkal jobban ismerje és hathatósabban közvetítse a hittételeket. Ugyanakkor a zsinat kizárólag olyan kérdésekről tanácskozott, amelyeket a protestánsok vitattak, így az üléseket voltaképpen a jelen sem levő protestantizmus vezette. A katolikus egyházat továbbra is az a szilárd meggyőződés hatotta át, hogy az egyház azonos a társadalommal, s az uralkodó feladata pusztán az, hogy az egyház ügyét előmozdítsa a világban, mindezt persze úgy, hogy aláveti magát a pápa hatalmának. A zsinati intézkedések célja természetesen az volt, hogy megszüntessék az egyházszakadást, és viszszatereljék az elveszett juhokat a katolikus egyház aklába.21 A gyakorlatban ez egyfelől azt jelentette, hogy igyekeztek szoros felügyelet alatt tartani a királyokat (leginkább egy-egy jezsuita gyóntatón keresztül), megkülönböztetett figyelemmel és türelemmel térítgették a földbirtokosokat, majd ennek a világi hatalomnak a támogatásával igyekeztek meggyőzni az egyszerű embereket arról, hogy a protestánsok útja a biztos kárhozatba visz. A mindennapok hitvitáiban erre legalkalmasabb módszernek az bizonyult, ha sikerült elhitetni, hogy a reformátorok az ördög munkatársai. „Azért azt olvasom Luther felől, hogy nem mindenestűl természet folyása szerént született, hanem ördög bagzott lidérc módjára az anyjával. Ezt újomból nem szoptam, hanem tíz vagy több fő túdós embereket nevezhetek, kik közzül némellyek még életében Luthernek ezt szemére háták”22 – írja Pázmány a Kalauzban. „Veszedelmes vallás azért a Calvinisták tudománya, és sok lelkeket foszt meg az Isten országától”23 – írja a katolikus bibliafordítás készítője, Káldi György. A módszer Lengyelországban és Magyarországon kiválóan bevált, Párizs is megért egy misét, a katolikus egyház úgy ünnepelte az 1600-as szentévet, mintha már nem is létezne protestantizmus. Róma egyetlen hatalmas diadalmenetté változott, több száz fős zarándokcsoportok vonultak szervezett módon egyik kegyhelytől a másikig (összesen 3 millió zarándok fordult meg a városban), csodálták meg az erre az alkalomra felújított templomokat, a négy obeliszket, melyek a pogányság legyőzését hirdették, és a teljesen átépített Lateráni Bazilikát, benne a Nagy Konstantin császár életét ábrázoló freskósorozatot, mely az egyház ősi jogait szimbolizálta.24 Fél évszázad múlva a pápaság diplomáciailag teljes vereséget szenved, s szerte Európában protestáns uralkodók irányítanak protestáns alattvalókat, egyház és társadalom ismét kettévált tehát.
Több mint háromszáz évnyi agónia következik, mérhetetlenül hosszú idő, melyben új, a protestantizmusnál sokkal veszedelmesebb eszmék születnek és nyernek polgárjogot, a pápa már spirituális kérdésekben sem dönthet szabadon, mint azt a jezsuita rend 1773-as feloszlatása mutatja, amit az európai uralkodók, köztük a mélyen vallásos Mária Terézia követelésére XIV. Kelemen hajt végre (a sors fintora, hogy az üldözötté vált jezsuitákat az ortodox Oroszország és a protestáns Poroszország fogadta be, II. Katalin és II. Frigyes így jutott kiváló tanárokhoz). A sok megaláztatás közül ki sem lehet választani a legnagyobbat. Vajon VI. Pius bécsi könyörgő látogatása volt az 1782-ben, vagy az a tény, hogy néhány országban ki sem engedték hirdetni a pápai rendeleteket? Esetleg a kölni érsek bebörtönzése 1837-ben, akinek az volt a bűne, hogy betartott egy pápai utasítást? Vagy az a megalázó két óra, amennyi ideig Napóleon várakoztatta a Notre Dame-ban a koronázására Párizsba rendelt pápát? Róma hatalmát nem ez döntötte romba, nem is a francia forradalom és az utána következő üldözés (abból megerősödve került ki az egyház, Tertullianus megállapítása örökérvényű), hanem néhány látszólag ártalmatlan mondat, amit Napóleon mondott 1800-ban a milánói klérus előtt, hét hónappal az után, hogy megszerezte az egyeduralmat Franciaországban, és tíz hónappal az után, hogy VI. Pius pápa belehalt abba, hogy az ő parancsára elhurcolták Rómából. „Egyetlen társadalom sem létezhet erkölcs nélkül, és jó erkölcs nincs vallás nélkül. Tehát csak a vallás jelent az állam számára szilárd és tartós támaszt. A társadalom vallás nélkül olyan, mint a hajó iránytű nélkül: az ilyen hajó sohasem lehet biztos a menetirányban, sem nem remélheti, hogy a kikötőt eléri.”25 Az egyház, élén VII. Pius pápával, hálás volt ezekért a szavakért, és talán fel sem ismerték, hogy ezzel az egyház nem más, mint eszköz, póráz az állam kezében, melynek feladata többé nem az, hogy az üdvösségre vezető utat mutassa híveinek és nem híveinek egyaránt, hanem egy gyár, melyből külsőleg kifogástalanul viselkedő robotok kerülnek ki. Farizeusok, akik ellen Jézus egész földi életében hadakozott. Napóleon pontosan tudta, mit mond, hiszen ebben a kijelentésben az is ott rejlik, hogy nincs erkölcs az egyházon kívül, ami majdnem úgy hangzik, mintha VIII. Bonifác írta volna 1302-ben.
A XIX. századra Róma a nagyhatalmak játékszere lett, hadseregek masíroznak le-fel a félszigeten, s alig van évtized, hogy a pápai állam határvonalát ne szabná át a politika, míg végül a pápának csak három palota marad. Franciaországban az uralkodó nevezi ki a püspököket, a pápának csak rábólintási joga van, Poroszország a betegápoló rendek kivételével elkergeti az összes szerzetest, és állami felügyelet alá helyezi az egyházi iskolákat. Könnyen tehetik, mert hatalmas fegyver van a kezükben: az egyház pénzügyileg az államtól függ, az állam fizeti a papokat. Róma a gyöngeségre a jól bevált tridenti recepttől remél gyógyulást, igyekszik a sorokat rendezni, és a házon belüli vitákat, nézeteltéréseket megszüntetni, mégpedig úgy, hogy a lehető legéberebben őrködik, nehogy a legapróbb változás is essék bármiben. A pápa szórta a kiátkozásokat, elsőként a liberális katolikusok ellen lépett fel, akik az egyház autonómiájának visszanyerése érdekében szét akarták választani az egyházat és az államot. Akik nem tartották szentségtörésnek, hogy egy köztörvényes bűnön kapott papot az állami ítélőszék elé állítsanak. Akik úgy gondolták, hogy a tisztességesen élők bármilyen vallásban hisznek is, üdvözülhetnek. Akik dicsérni merték a szabad vallásgyakorlatot biztosító törvényeket. „Önök legyenek püspökök, legyenek papok, de semmi több. Semmiféle polgári jellegű méltóság vagy funkció nem fér ma össze az Önök szolgálatának szabadságával. Szabadítsák meg magukat minden pártköteléktől”26 – írja a katolikus pap, Lamennais 1829-ben. „Nem jósolhatunk kedvezőbbeket [mint a bukást] sem a vallás sem az állam számára azoknak a törekvéseiből, akik el akarják választani az Egyházat az államtól, s a birodalom és a papság kölcsönös egyetértését megrontani igyekeznek”27 – írja válaszul XIV. Gergely enciklikája 1832-ben. „A liberalizmus a vallás terén az a tan, mely szerint nincs semmi pozitív igazság a vallásban, az egyik hitvallás épp olyan jó, mint a másik. (…) Nem hajlandó elismerni, hogy bármelyik vallás is igaz lenne. Azt tanítja, hogy mindet el kell tűrni, de mind csak felfogás dolga. A kinyilatkoztatott vallás nem igazság, hanem érzés és ízlés dolga, nem objektív tény, nem természetfölötti, és minden egyes ember vallhatja, ami neki jó. A jámborság nem szükségképpen alapul a hit igazságain. Az emberek mehetnek egy protestáns templomba vagy katolikusba, mindkettőtől elfogadhatnak jó dolgokat, de egyikhez sem kell tartozniuk. (…) Mivel eszerint a vallás egyéni vélemény és magánügy, szükségképpen ki kell kapcsolni az emberi együttélésből. Ha valaki holnap egy új vallást vesz föl, mi közöd hozzá? (…) A vallás semmiképpen nem társadalmi kötelék. Eddig az állami hatalom keresztény volt. Olyan országokban is, melyek elszakadtak az egyháztól, mint az én hazámban [Angliában] is, állt a mondás: A kereszténység az ország törvénye. (…) A század végére az ilyen mondást el fogják felejteni. Eddig az volt a vélemény, hogy csak a vallás, a maga természetfölötti szankcióival, elég erős, hogy a néptömegeket a törvénynek alávesse. Ma politikusok és filozófusok arra törekszenek, hogy ezt a problémát a kereszténység nélkül oldják meg. Az egyházi tekintélyt és tant az általános és világi neveléssel akarják pótolni, mely arra megy ki, hogy mindenki belássa, hogy a rend, szorgalom, tárgyilagosság az ő érdekében is áll. Praktikus elvek lépnek a vallás helyébe”28 – írja keserűen John Henry Newman, az anglikánból katolikussá lett pap, a század egyik legnépszerűbb egyházi írója 1879-ben. A különböző felekezetek hitvallásait egyformán igaznak tartó nézet, az ún. indifferentizmus ekkor már évtizedek óta vissza-visszatérő tétel volt az elítélt tanok listáján, annak ellenére, hogy IX. Pius 1863-ban a Quanto conficiamur moerore kezdetű körlevélben már megpendíti, hogy a katolikus egyházon kívül is lehet üdvösség: „…azok, akik legszentebb vallásunkat illetően legyőzhetetlen tudatlanságban szenvednek, és akik a természeti törvényt és annak Isten által mindenkinek a szívébe vésett parancsait szorgosan megtartva és Istennek engedelmeskedni készen tisztes és igaz életet élnek, az isteni fényesség és kegyelem működő erejével képesek elnyerni az örök életet, hiszen Isten, aki mindenkinek az érzületét, lelkületét, gondolatait és viselkedését teljesen átlátja, megvizsgálja és ismeri, legfőbb jósága és kegyessége szerint a legkevésbé sem tűri, hogy bárki, akit akarattal elkövetett vétek bűnössége nem terhel, örök gyötrelemmel bűnhődjék.”29 Az indifferentizmus elleni harc jegyében küzd az egyház minden eszközzel a vegyes házasságokból származó gyerekek megkeresztelésének jogáért, s hogy milyen hevesen, azt jól tudjuk a magyar történelemből is, hiszen Eötvös Józseftől Trefort Ágostonig minden kultuszminiszter küszködött az „elkeresztelésekkel”. A liberálisokkal, indifferentistákkal azonban még nem zárult le az egyházat belülről reformálni akarók sora, a századfordulón az ún. modernisták vívták ki a Vatikán haragját. A modernista teológusok egyfelől a Biblia történeti-kritikai elemzését tűzték zászlajukra, másfelől a hegeli, kanti filozófiától megihletve le akarták magukról rázni az egyházban egyeduralkodó neoskolasztika bilincseit, végül pedig ki akarták békíteni a hitet a modern természettudományokkal. X. Pius mindegyiküket kiátkozta, 1910-ben pedig a papoktól és papnövendékektől megkövetelte az antimodernista eskü letételét. Soha nem látott méretű cenzúra, titkos besúgószervezet, betiltott könyvek garmadája (köztük a magyar Prohászka Ottokár püspök három műve), hisztérikus félelem a legkisebb változástól is – az első világháború előtt a világi hatalmát vesztett egyház erkölcsi mélypontra süllyedt. A tridenti gyógyszer egyelőre hatástalan maradt, a sorokat nem a konzervatív erővonalak mentén kellett rendezni. Kiátkozást von maga után, ha valaki azt vallja, hogy „a római püspöknek a haladással, a szabadelvűséggel és a modern civilizációval össze kell és lehet barátkoznia és ki kell egyeznie”30 – írta IX. Pius 1864-ben. Száz év múlva XXIII. János vállalta ezt a veszélyt, és elindította a katolikus egyházat egy újabb konstantini (vissza)fordulat felé vezető úton.
Hiba lenne azt hinni, hogy a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) mindenfajta előzmény nélkül robbant bele a katolikus egyház életébe, a zsinati dokumentumok nem tartalmaznak semmilyen olyan tanítást, amit korábban már ne fogalmaztak volna meg, igaz, közülük nem keveset addig elutasított az egyház. De még nagyobb hiba lenne azt gondolni, hogy az egyház radikális modernizációja befejeződött a zsinattal. A zsinat egyszerre befejezése egy hosszú teológiai folyamatnak, és kezdete a gyökeres átalakulásnak, mely napjainkban is tart. Az azóta eltelt negyven év nagyon rövid idő az egyház kétezer éves történetében, a zsinat által szabott útmutatás gyakorlati megvalósítása sok területen éppen csak megindult (az egyes országok közt is nagy a különbség, s ne szépítsük, Magyarország az utolsók között kullog), és azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a zsinat lezárása után gyakorlatilag csak egyetlen pápa vezette az egyházat, így eddig kizárólag az ő interpretációja érvényesült.
A tridenti egyház tanításának középpontjában a haragvó, zord Isten állt, aki megtorolja a legkisebb vétket is, és könyörtelenül megbünteti a bűnöst. („Félly keresztyén ember attól az ítélettől, melyben a Bírót meg nem csalhatod, mert bőlcs, meg nem íjesztheted, mert hatalmas, meg nem hajthatod, mert igaz, el nem kerűlheted, mert mindenek az ő birodalma alatt vannak.”)31 Ma az egyház e helyett a Biblia szövegével összhangban a szerető, megbocsátó Istent hirdeti. („Isten Igéje ugyanis, aki által minden teremtetett, megtestesült, itt lakott az emberek földjén, vagyis ízig-vérig emberként lépett a történelembe, magához emelve és összefoglalva azt. Ő nyilatkoztatja ki nekünk, hogy »szeretet az Isten« [1Jn 4,8], s ugyanakkor megtanít minket arra, hogy az emberi tökéletesség és a világ átalakításának alaptörvénye a szeretet új parancsa.”)32 Mivel pedig „a szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély” (1Kor 13,4), tarthatatlanná vált az az álláspont, hogy az egyházon kívül nincs üdvösség. Ha pedig az út nyitva áll minden jó szándékú ember előtt egyházon belül és kívül (sőt kereszténységen belül és kívül), semmi különös és elítélendő nincs abban, ha a társadalom tagjainak csak kis része tagja egyben az egyháznak is. „…az Egyház (…) együtt menetel az egész emberi nemmel, a földi sorsban osztozik a világgal és kovásza vagy éppen Lelke a társadalomnak”33 – kovász, só, világosság, ahogy az apostolok tanították. Kérdés azonban, hogy az egyház tagjainak vissza kell-e térni az állammal szembeni hűvös távolságtartáshoz, ahogy az az első keresztény időkben volt. Megváltoztak ugyanis a körülmények, az állam többé már nem egy mozdíthatatlan külső erő, hanem a demokráciában az emberek szándéka nyomán alakuló szervezet, melyet így az emberek közös akarata irányít. Ezért az egyház úgy gondolja, az elzárkózás nem lenne helyes, az egyház tagjainak részt kell venniük a társadalom életében és a politika alakításában, az egyház pedig mint szervezet, mintát adhat a társadalomnak: „A küldetés, melyet Krisztus Egyházára bízott, nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű: a cél, amit eléje kitűzött, vallási természetű. De ebből a vallási küldetésből olyan feladatok, világosság és erők fakadnak, melyek jó szolgálatot tehetnek az emberi közösség isteni törvény szerinti fölépüléséhez és megszilárdulásához. (…) Az Egyház (…) elismer minden jót, ami korunk társadalmi dinamizmusában van: főként az egység felé való fejlődést, az egészséges szocializáció és a polgári, illetve a gazdasági önszerveződés folyamatát. Az egység előmozdítása ugyanis hozzátartozik az Egyház legsajátosabb küldetéséhez (…) Az az erő (…), melyet az Egyház a mai társadalomba önthet, (…) az életre váltott hitben és szeretetben áll, nem pedig egy pusztán emberi eszközökre támaszkodó külső uralomban.”34 Mi következik ebből a gyakorlatban? Nyilvánvaló, hogy az egyház tagjai csak olyan pártokra adhatják szavazataikat, melyeknek programja nem ellenkezik az erkölcsi törvényekkel, és garantálja a szabad vallásgyakorlatot. Csakhogy manapság ebben a kérdésben minden párt egyforma, legalábbis a nyugati demokráciákban. Nincs számottevő párt, mely visszaállítaná a halálbüntetést vagy betiltaná az abortuszt, a válást vagy a lombikbébi-programokat. Vagyis egyfelől minden párt jó, másfelől minden párt rossz az egyház szemében. A zsinat tanítása nem váltható a napi politika aprópénzére. Sokkal inkább arról van szó, hogy a „trón és oltár szövetsége” helyébe a hívők felelőssége lépett: az állam többé nem nyújt segítséget a vallás terjesztéséhez (és ezért nem is vár cserébe támogatást az egyháztól), hanem a kereszténység terjesztése, a misszió a hívők személyes példamutatásán múlik.35 Az egyház tagja a keresztségben kapott felhatalmazás által a hit hírnöke, próféta lesz a saját szűk körében: „…a világi hívek, még ha evilági dolgokkal foglalkoznak is, értékesen járulhatnak a világ evangelizációjához, s ezt meg is kell tenniük.”36 Elítéli és kárhoztatja az egyház az abortuszt? Igen, de a megoldás nem a törvényi tiltás, hanem az, hogy az egyház tagjai olyan életet éljenek, mely mindenki előtt kívánatos, melyet követve nem kényszerül senki ilyen végzetes döntést hozni. S ez egyben felelősség is, hiszen a zsidó–keresztény hagyományban kezdettől fogva nem az egyén, hanem a közösség állt szemben Istennel, így hozhat egyetlen ember, Ádám bűne romlást az egész emberiségnek, de így üdvözíthet mindenkit egyetlen áldozat, Krisztus halála és feltámadása. Az egyház tagja tehát legalábbis bűnrészessé válik, ha közömbösen él, ha nem teljesíti prófétai küldetését.37 Ennek szellemében kért bocsánatot II. János Pál 2000 nagyböjtjének elején a világtól a keresztények által elkövetett bűnökért: „…megvalljuk keresztény felelősségünket a mai bajokért. Az ateizmus, a vallásos közömbösség, a szekularizmus, az etikai relativizmus, az élethez való jog megsértései, a sok ország szegénysége iránti közöny láttán elkerülhetetlenül föl kell tennünk a kérdést: mennyiben vagyunk felelősek ezekért? Mindazért, amivel ki-ki a saját magatartásával felelős e bajokért, és hozzájárult az Egyház arcának eltorzulásához, alázatosan bocsánatot kérünk.”38
Ugyanakkor a mindennapokban azt látjuk, hogy az egyház igencsak harcosan követel bizonyos törvényeket, mint pl. az abortusz lehetetlenné tételét vagy az őssejtkutatás betiltását, küzd a homoszexuális kapcsolatok legalizálása vagy az eutanázia ellen. Más, hasonló jellegű kérdésekben viszont már nem ilyen kérlelhetetlen: az egyház elítéli a fogamzásgátlást, de sehol nem követeli a fogamzásgátló eszközök forgalmazásának tilalmát. Elítéli a válást, de nem követeli az államtól, hogy törvénnyel tegye azt lehetetlenné.39 Erkölcsileg elfogadhatatlannak tartja a méhen kívüli megtermékenyítést (mert nincs garancia arra, hogy minden „lombikbébit” beültessenek az anyaméhbe), de erről az egyház tagjai közül sem sokan tudnak. Amerikában harcos magzatvédők zaklatják az abortuszklinikákat, de arról még soha nem hallottunk, hogy egy-egy meddőségi centrum előtt tüntettek volna. Bizonyos kérdésekben tehát már az egyház tagjainak többsége elfogadta azt az álláspontot, hogy saját rigorózusabb erkölcsi rendjüket nem követi mindenki, és arra nem is lehet törvényekkel kötelezni senkit. A következő évtizedek kérdése, hogy ez a kör bővülni fog-e, és a kétezer éves hagyomány szellemében, a zsinat útmutatása alapján a hívek személyes példamutatása kerül-e az előtérbe, vagy tovább élnek a középkori-tridenti reflexek.
Jegyzetek
1 „…biztos tudásból, alapos megfontolásból és az apostoli hatalom felhatalmazásából kifolyólag (…) az említett szakaszokat mi (…) megátkozzuk, visszautasítjuk, érvényesülésükben meghiúsítjuk, érvénytelenítjük, megsemmisítjük, megfosztjuk erejétől és hatályától, és ellenük (…) Isten színe előtt tiltakozunk…” In Szántó Konrád: A katolikus egyház története. 3. kötet. 2. kiad. Budapest, Ecclesia, 1987. 759.
2 Vö.: Fasolt, Constantin: Sovereignty and Heresy. In Max Reinhart (ed.): Infinite Boundaries. Order, Disorder, and Reorder in Early Modern German Culture. Kirksville, Mo., 1998. (Sixteenth Century Essays & Studies, vol. 40.) 381–92.
3 Stilwel, Peter: Isten és a császár. Communio, 1996. húsvét. 5.
4 Ami végül nem védte meg őt, hiszen feltehetőleg a Néró-féle keresztényüldözés egyik mártírja lett. Ennek tényét csak a hagyomány őrizte meg, korabeli írásos dokumentum nem szól róla.
5 Levél Diognétoszhoz, V.1–10. In Vanyó László (szerk.): Apostoli atyák. Budapest, Szent István Társulat, 1980. (Ókeresztény írók, 3.) 371–2.
6 Euszebiosz egyháztörténete. (Ford. Baán István.) Budapest, Szent István Társulat, 1983. (Ókeresztény írók, 4.) 337.
7 Euszebiosz: Vita Constantini, III. 10. Angolul l.: http://www.fordham.edu/halsall/basis/vita-constantine.html [2]
8 Szántó Konrád: A katolikus egyház története. 1. kötet. 2. kiad. Budapest, Ecclesia, 1987. 76.
9 Hogy Konstantin a kereszténységen kívül levő népekre, azaz a pogányokra, vagy a kereszténységen kívül levő dolgokra, azaz az állam feladataira utalt, az a kutatók körében filológiai vita tárgya. Akár így, akár úgy, Konstantin világosan megkülönbözteti a kereszténységen kívül levő világot, melyre mint császárnak gondja kell legyen. Bővebben l. Canning, Joseph: A középkori politikai gondolkodás története 300–1450. Budapest, Osiris, 2002. 20.
10 Uo. 60–6.
11 Az ortodox liturgiában, mely a VII–VIII. század óta változatlan, a kenyér és a bor átváltoztatása után először a papok áldoznak (ez a nyugati kereszténységben is így van), a csukott ajtajú, lefüggönyözött ikonosztáz mögött. A császár, aki egyébként nem tagja az egyházi rendnek, és az ikonosztáz előtt foglal helyet, a papokkal egy időben részesül az Eukarisztiában, a pap tálcára téve kihozza neki a kenyeret és a borral telt kelyhet. Amikor 1992-ben az akkor még száműzetésben élő bolgár cár, Simeon (azóta Bulgária miniszterelnöke) meglátogatta a budapesti bolgár templomot, a papság kiválóan emlékezett a szertartásmenetre, és pontosan követte az ezeréves előírásokat.
12 Szántó Konrád, i. m., 1. kötet, 114.
13 Semen est sanguis christianorum. Apologeticus, 50.
14 Markus, Robert A.: Nagy Szent Gergely és kora. Budapest, Kairosz Kiadó, 2004. (Catena, monográfiák, 5.) 54.
15 A magyar irodalomtörténet-írásban régóta folyik a találgatás, hogy volt-e a középkorban magyar nyelvű Biblia. Az első fennmaradt szövegek a XV. századból származnak, egy korábbi szöveghagyomány rekonstruálására tett kísérletet Tarnai Andor: A magyar nyelvet írni kezdik. Budapest, Akadémiai, 1984. 244–51.
16 Az ortodoxia is befejezte a térítést a szlávokkal, a később ortodoxszá lett népek, pl. a románok a középkorban ószláv liturgiát hallgattak „anyanyelvű”-ként. Az ortodoxia máig sem missziós egyház, csak a saját diaszpórájával törődik, és nem akar új nemzeteket vagy azok tagjait megtéríteni.
17 „Egy napon harminc újonnan megkeresztelt férfi a püspök elé járult azzal a kéréssel, hogy vegye maga mellé a fiaikat, vezesse be őket a betűvetésbe, és szentelje klerikussá. Magához is fogadta, és Valter magiszter keze alá adta őket. Egy arra alkalmas házat adott nekik, hogy a grammatika és a zene tudományába beavatást nyerjenek. Rövid időn belül nagy haladást tettek ezekben a művészetekben.” (Jelenics István fordítása.) In
V. Kovács Sándor (vál.): A magyar középkor irodalma. Budapest, 1984. 767.
18 Idézi Canning, i. m., 80.
19 A „két kard” hasonlat, melyet aztán a XIII. századtól használnak előszeretettel, az evangélium egy mondatának szimbolikus magyarázatából származik, Jézus mondja közvetlenül elfogása előtt: „»Mondom nektek, be kell következnie annak, amit az Írás rólam mond: A gonosztevők közé számítottak. Sorsom beteljesedik.« »Uram – mondták –, nézd, van itt két kard!« Erre csak annyit mondott: »Elég.«” (Lk 22,37–38) Vö. Canning,
i. m., uo.
20 Szántó Konrád, i. m., 3. kötet, 383.
21 Ebben az igyekezetben sikerült több olyan intézkedést is hozni, mely eltávolította a katolikus egyház gyakorlatát az ortodoxiától (pl. megtiltották, hogy a kellő belátással nem rendelkező gyerekek részesüljenek az Eukarisztiában, ahogy az a keleti egyházban máig is történik, s ami Tridentig a két egyház közös hagyománya volt), vagyis kelet felé mélyítették a szakadékot.
22 Pázmány Péter: Hodoegus, igazságra vezérlő Kalauz. Pozsony, 1637. Repr. Budapest, Balassi, 2000. 200.
23 Káldi György: Az innepekre való prédikációknak első része (...) Pozsony, 1631. 499.
24 Freiberg, Jack: The Lateran in 1600. Christian Concord in Counter-Reformation Rome. Cambridge UP, 1995.
25 Szántó Konrád, i. m., 3. kötet, 873.
26 Uo., 893.
27 Uo., 894.
28 Idézi Söveges Dávid: Fejezetek a lelkiség történetéből. Pannonhalma, Szent Gellért Hittudományi Főiskola, 1993. 307.
29 Heinrich Denzinger – Peter Hünermann: Hitvallások és az egyház tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Budapest, Szent István Társulat, 2004. (Szent István kézikönyvek, 9.) 564–5. A körlevél csak erre a speciális, tudatlanságból fakadó esetre nézve ilyen megengedő hangú (a kérdés a nagy földrajzi felfedezések következtében vetődött fel először a XVI. században, sokak számára elfogadhatatlan volt ugyanis, hogy a bennszülöttek a világ kezdete óta mind elkárhoztak csak azért, mert önhibájukon kívül soha nem hallottak Krisztusról), minden más engedékenységet mereven elutasít: „Ismét kénytelenek vagyunk elítélő módon megemlékezni arról az igen súlyos tévedésről, amelyben sajnálatos módon nem kevés katolikus vergődik, úgy vélekedve, hogy a tévedésekben élő és az igaz hittől és a katolikus egységtől távol álló emberek is eljuthatnak az örök életre. Ez pedig a katolikus tanítással a legnagyobb mértékben ellenkezik.” Uo., 564.
30 Syllabus, 80. tétel. Uo., 577.
31 Káldi György: A vasárnapokra való prédikációknak első része (…) Pozsony, 1631. 421.
32 Gaudium et spes, 38. Uo., 892.
33 Gaudium et spes, 40. Uo., 894.
34 Gaudium et spes, 42. Uo., 895–6.
35 Felmerülhet a kérdés, mi szükség van misszióra, ha az üdvösség nincs az egyházhoz kötve? „Nem az a döntő érv a missziók értelme mellett, hogy nélkülük a bárkán kívül marad, s az özönvíz áldozatává lesz a »pogány«; sokkal inkább az, hogy az Isten krisztusi népe tudatában van a kincsnek, amely neki adatott, és azt a Lélek indítására másokkal is meg akarja osztani. A kincs: a Krisztus szellemében beteljesedett emberiesség és emberség. Aki ennek előlegzett birtokában van, az »természetszerűleg« továbbviszi és -adja, hiszen Krisztus szeretete nyitja meg őt a többi ember felé.” Gánóczy Sándor: Az Egyház. In Alszeghy Zoltán et al. (szerk.): Teológiai vázlatok IV. Tanulmányok a filozófia és teológia köréből a II. Vatikáni Zsinat után. Budapest, Szent István Társulat, 1983. 324.
36 Lumen gentium, 35. Uo., 841.
37 1998-ban éppen az abortusz kérdésében volt nézeteltérés a német püspöki kar és II. János Pál pápa között. A német törvények értelmében ugyanis csak akkor lehet elvégezni az abortuszt, ha a kérelmező előtte felkeresett egy tanácsadó központot. Országszerte több ezer ilyen működik, köztük több százat az egyházak hoztak létre. Ha a beszélgetés végeztével a nő továbbra is ragaszkodik az abortuszhoz, kiállítanak számára egy igazolást, mellyel azután jelentkezhet a műtétre. A pápa kifogásolta, hogy a német katolikus egyház is kiállítja ezt az igazolást, melyet „gyilkolási engedélynek” nevezett. A német katolikus egyház arra hivatkozott, hogy nem küldheti el a bajban levő, hozzá forduló nőket, amiben kétségkívül igaza is van. A pápának viszont abban van igaza, hogy a pasztoráció nem akkor kezdődik, amikor a helyzet már válságos.
38 http://www.katolikus.hu/roma/bojt2000-1.html [3]
39 Ebben a kérdésben jól nyomon követhető, hogyan szelídült a hang: a válás lehetővé tételéről szóló 1974-es olasz népszavazás előtt igen hevesen tiltakozott az egyház, 1997-ben Írországban már sokkal csendesebb volt az ellenkampány. Magyarországon nemzetközi összehasonlításban is igen egyszerű válni (vö. http://www.divorcereform.org/EuropeanRatesChart.html [4]), a magyar katolikus egyház mégsem követeli, hogy csak több éves különélés után lehessen megindítani az eljárást, ahogy az Európa legtöbb országában van.
- Játéktér [9]