Lehetett volna
Különböző napilapokban az utóbbi hetekben sokan – köztük jómagam is – kifejtettük nézetünket aktuális lakásügyi problémákról. Szabadjon most néhány általánosabb gondolatot megpendítenem.
Mi lehetne – lehetett volna – a rendszerváltás logikája a „lakásfronton”?
Véleményem szerint legelső lépésben, mintegy politikai gesztusként is, nyilvánosságra kellett volna hozni az előző pártállam kiskapus, huncut rendeleteit, belső utasításait. Ezeket a kiskapukat azonnal be kellett volna csukni. (A fővárosban mi kicsiben ezzel kezdtük: megszüntettük az egykori végrehajtó bizottság 3 százalékos lakáskeretét. De ez sem sok visszhangot kapott.)
Egyben tisztázni kell – kellett volna –, hogy visszamenőleg a személyre szóló „Justitia” vagy a strukturális „igazságtétel” és újrakezdés útját választjuk-e. Én az utóbbi mellett voksolok.
Még az 1956 utáni „Kádár-konszolidációnak” is része volt – a forradalmi zűrzavarban lakást foglalók legitimálása mellett –, hogy a volt lakástulajdonosok, sőt bizonyos bérháztulajdonosok is visszaigényelhették és visszakaphatták elkommunizált ingatlanaikat. Emberileg is, társadalmilag is fontos tény, hogy a magántulajdonon esett sebek mára sem gyógyultak be igazán. Akik máig bérlőként laknak volt magánlakásukban, vagy szövetkezeti tagként, alkalmazottként saját volt műhelyükben, üzletükben dolgoznak, nem értik, miért ne kaphatnák vissza ugyanúgy – egy jogszabály alapján – azt a tulajdonukat, mely mögött egy-két generáció valós piaci teljesítménye áll.
Ennek az örökségnek valamilyen elrendezése lehetett volna a második lépcső.
Ha a kormányra került erőknek lett volna bármiféle lakáskoncepciója, akkor ezután következhetett volna – a lakásszektorban felhalmozódott különféle, egyenként is sok tízezer családot érintő örökségek gondos figyelembevételével – a lakásrendszer következetes és fokozatos átalakítása. Részletesebben: a nyilvánvalóan elavult szabályok megszüntetése, új kerettörvény kialakítása, a felelősségek, feladatok és a tulajdon átadása, a piaci viszonyokhoz vezető pénzügyi konstrukciók kialakítása.
Sajátos jogállamiság
A kormányrudat kezükben tartóknak viszont – azonkívül, hogy a költségvetést nyomasztó kamattámogatási terhek egy részéről meg kellett szabadulniuk – semmi elképzelésük nem volt e problémahalmaz kezeléséről. Csak azt tudták, hogy ebbe már kormányok fulladtak bele, jó lesz vigyázni! Így minden felelősség, minden jogszabályi rendezés nélkül, az elmaradt felújítások több száz milliárdos terhével és egyéb örökségekkel együtt egy lépésben túladtak az állami tulajdonú lakásokon. Mást nem is tettek eddig lakásügyben. A tulajdonátadást össze kellett volna kötni a feladatellátási felelősség kijelölésével és az elmaradt felújítások államháztartáson belüli elrendezésével. Évekig harcoltunk, hogy a megfoghatatlan, mégis fojtogatóan túlszabályozó állam helyett valóságos gazda kezébe kerüljön az államosított lakástulajdon; legyen az gazdálkodó önkormányzat, társadalombiztosítás, bank- vagy más tőketulajdonos, alapítvány, lakók szövetkezete, egyesülete.
A kormány nem indított céltudatos deregulációs programot a lakásszabályozási dzsungelben. Az új törvényi rendezés még várat magára. Előállt az a helyzet, hogy az új tulajdonos önkormányzatok a mára már teljesen elavult és diszfunkcionális jogszabályok foglyai. Ebben az alkotmányjogilag is problematikus helyzetben már azt a pánikízű ötletet is felvetették, hogy egy csapásra meg kellene szüntetni az összes lakásjogszabályt. (Véleményem szerint egy ilyen „tiszta megoldás” egy időre teljesen anarchikus viszonyokat teremtene, a Polgári Törvénykönyv önmagában nem számolná fel négy évtized örökségét, és hallatlanul hátrányos lenne a bérlőknek.)
A hazai és világbanki szakértők hiába hangoztatták, hogy ilyen tisztázatlan, ellentmondásos körülmények között a tulajdonátadással együtt időlegesen korlátozni kellene a volt állami bérlakások eladását, a kormány nem vállalta e népszerűtlen lépést.
Így állt elő az a helyzet, hogy más jogosultságuk sincs az új tulajdonosoknak, mint hogy eladhatják azt, ami eddig sem volt az övék.
Csendes elajándékozás
Amíg a lakásszektorban, a kultúrában, majd az oktatásban, egészségügyben is gyorsan törnek utat maguknak a piaci erőviszonyok, addig a közvetlen jövedelemtermelő szektorokban mindezt nem tapasztaljuk. Ez még komoly csődökhöz vezethet.
S baj az is, hogy a lakások esetében a nemzeti vagyon csendes (?) elajándékozása az éppen bentlakókat juttatja egy életvagyonnyi előnyhöz anélkül, hogy ez piaci teljesítményhez kapcsolódna. Ma Magyarországon még a kvázipiaci körülmények között sem kizárt a magántulajdonossá válás. Ennek már a közelmúltban kialakultak a formái és normái. Ezt töri meg a tömeges lakásprivatizálás mai formája – hosszú időre újabb sebet ejtve a magántulajdonon alapuló polgári átalakulás szerves folyamatán. (Az elmúlt évtizedekben magánlakás-vásárlásra, -építésre „kárhoztatott” alacsony és közepes jövedelműek és az új tulajdonosok egy része most az önkormányzatok segélykasszájánál áll sorba szociális segélyért.)
Szerintem a polgári átalakulás három általános és megválaszolatlan kérdése áll e folyamatok mögött. Lesz-e lehetőség arra, hogy az új tulajdonosok valóban gazdákká váljanak? Lesz-e erő, amely a lakosság biztonságvágyát akár csak részlegesen ki tudja elégíteni? Eljutunk-e addig, hogy a polgárok ne legyenek teljesen bizalmatlanok az őket körülvevő, adójukból fizetett intézmények iránt?
S fölvethető az a kérdés is, hogy kik érdekeltek e hosszú törvénytelen állapot fönntartásában?
- gazdaság [6]