Mi a hatalom?
Mao elvtárs nevezetes mondását idézi a cím. A hatalom a fegyveres erő. Azé a hatalom, aki a fegyveres erővel rendelkezik. A magyar honvédség parancsnokának, Lőrincz Kálmán altábornagynak a lemondása és a lemondás elutasítása élesen rávilágít, hogy a Magyar Köztársaság politikai rendszerében még mindig a hatalomról van szó, ha kérdésessé válik a politikai intézmények értelmezése. Hatalomról úgy, ahogyan Mao elvtárs értette: a hatalomról, amit a „puskák”, az erőszakszervezetek birtoklása jelent. Ne próbáljuk a problémát jogászkodó vagy hazafiaskodó ködbe burkolni: a magyar demokrácia egyik legkényesebb kérdése ma is a diktatúra veszélye. Felidézheti ezt a veszélyt egyrészt, ha a hadsereg kibújik a politikai ellenőrzés alól, s önálló politikai központtá válik – ez a bonapartizálódási tendencia; másrészt, ha valamelyik politikai erő egyoldalúan rendelkezik a legerősebb fegyveres szervezettel, a honvédséggel, s segítségével akaratát akár erőszakkal is rákényszerítheti a társadalomra.
Hatalommegosztás
A „Lőrincz-válság” rivaldafénybe állította azt a problémát, hogy a honvédség jelenlegi vezetési struktúrája megfelel-e az épülőben levő demokrácia hatalompolitikai-hatalommegosztási követelményeinek.
A Németh-kormány utolsó intézkedései egyikeként létrehozta a „Magyar Honvédség parancsoka” intézményt. Okkal vetődhet fel a kérdés, hogy ez a szervezeti felépítés nem átmeneti intézmény-e, amely elveszti jogosultságát, mihelyt a demokrácia rendszere kiépül. Láthatók a rendszer elvi bizonytalanságai: azt jelenti-e a szervezeti modell, hogy a hadsereg a kormánnyal szemben önálló államhatalmi ágazat? A köztársasági elnök mint a honvédség főparancsnoka alá tartozik-e? Mi a honvédelmi miniszter szerepe a hadsereg irányításában? A honvédelmi miniszter ezeket a kérdéseket felvetette, sőt az Alkotmánybírósághoz fordult velük. Álláspontja az, hogy a honvédség parancsnoksága átmeneti intézmény, már nincsen létjogosultsága. A demokratikus rendszerben a hadsereggel a kormánynak kell rendelkeznie. Ezzel kapcsolatban a kormány autonómiájára és nyugati példák sokaságára hivatkozik.
A hadsereg politikai ellenőrzése
A miniszteri állítás, amely a honvédség parancsnoksága egész problémáját elintézi azzal, hogy túlméretezett „vízfej” (holott nem a parancsnokság létszáma nagy, hanem a középszintű vezetői szervezeté), afféle „ötödik kerék”, pusztán szervezeti problémává egyszerűsíti s ezzel elfedi a legfontosabb kérdéseket. E kérdések így hangzanak: Mi a hadsereg felépítésének, működési elveinek, feladatának távlata? Hogyan ellenőrizhető a hadsereg politikailag? És: ki gyakorolja a politikai ellenőrzést a hadsereg felett?
A fentebb feltett szónoki kérdésre: hogy önálló államhatalmi ágazat-e a kormánnyal szemben a hadsereg, nem felelhetünk egyértelmű igennel, de azt leszögezhetjük, hogy a hadsereg, bár nem önálló államhatalmi ág, mint klasszikus értelmezés szerint a bírói szervezet, de nem is kormányintézmény. A hadsereg olyan – a kormányzattal szemben autonómiát birtokoló – intézményként értelmezendő, mint a Nemzeti Bank vagy a Tudományos Akadémia. Ezek állami szervek, de nem kormányszervek. A hadseregnek hosszabb távú működési elvekre, nagyobb távlatú katonai koncepcióra kell épülnie; e koncepciót nem kaphatja pusztán a kormánytól, amelynek élettartama egy-egy parlamenti ciklushoz igazodik. Ha a hadsereget teljesen a kormány alá helyezik, akkor feladata és az ehhez igazodó szervezeti, fegyverzeti felépítése is kapkodva, rövid időközönként változhat. Jöhet kormány, amely erős hadsereget akar; ezt követheti olyan, amelyiknek az a fontos, hogy a hadsereg minél kevesebb pénzbe kerüljön; és jöhet pacifista kormány, amely a hadsereget „szükséges rossznak” tekinti. Az új rendszer berendezkedésekor a hadseregnek olyan struktúrát kell adni, amelyhez hosszú ideig nem fognak – mert nem is lehet – hozzányúlni. Kell tehát, hogy a hadsereg nagyfokú önállóságot élvezzen a változó kormányok szándékaihoz képest. A hadsereg politikai ellenőrzése az előző rendszer felszámolásával megoldatlan maradt. Akkor a fegyveres erők, a hadsereg és a Határőrség is erős politikai ellenőrzés alatt állottak. A hadsereget a párt adminisztratív titkára irányította politikailag, apparátusával, az adminisztratív osztállyal. Ez a szerv tökéletesen kompetens volt. Értette a katonai szakproblémákat, de teljes mértékben politikai szempontok szerint irányított.
Ma egyaránt előfordulhat, hogy a civil honvédelmi miniszter és politikai államtitkár a katonai szempontok iránt érzéketlenül érvényesíti a politikai irányítást, és így zavarja a honvédség katonai feladatainak végrehajtását; vagy hogy hozzáértés híján a politikai irányítás formálissá válik, a hadsereg kibújik a politikai irányítás alól, és saját politikai arculatú hatalmi központtá szerveződik. A kormány politikai irányítói felhatalmazását nyugtalanítóvá teszi az is, hogy a kormányzó párt egyoldalú pártideológiája válhat uralkodóvá, akár a korábbi rendszer idején. Ha kizárólagosan a kormány rendelkezik a hadsereggel, előfordulhat, hogy nem alapvető feladata, az ország külső fegyveres védelme szempontja szerint irányítja, hanem hatalma stabilitásának biztosítására használja fel mint kiegészítő karhatalmi erőt.
Mire jó az elnöki felügyelet?
Mindezeket a problémákat áthidalja a köztársasági elnök hadsereg-főparancsnoki felhatalmazása. Az elnöknek kell felügyelnie arra, hogy a honvédség felépítése, fejlesztése, operatív működése hosszú távú koncepció szerint alakuljon, amelyet nem kormányintézkedések szabnak meg, hanem a kormányok élettartamát átívelő távlatú honvédelmi politika. A hosszú távú koncepciót az ország demokratikus pártjai és hatalmi tényezői ugyanolyan alapintézményként hozzák létre, mint az új demokratikus rend egyéb alapintézményeit (választási rendszer, sarkalatos törvények, parlamenti házszabály).
Az elnöknek kell főparancsnoki jogköre alapján gondoskodni arról, hogy a honvédséget csak „rendeltetésszerűen”, az ország külső fegyveres védelmére lehessen felhasználni. A katonai problémákkal foglalkozó megbeszéléseken mostanában kísért a nem „rendeltetésszerű” felhasználás veszélye. Túl sok szó esik a honvédség nem honvédelmi feladatairól: katasztrófaelhárításról és szerepéről rendkívüli állapot idején. Szinte több szó, mint valódi, külső védelmi feladatairól. A katasztrófaelhárítás mint honvédelmi feladat nem ártalmatlan gyakorlati kérdés, hiszen ha a honvédség fő feladatának ezt tekintjük, akkor olyan felépítésű (nagy létszámú gyalogsággal rendelkező), az ország életében nagymértékben jelen lévő hadsereget feltételezünk, amelyik ezzel a struktúrával és a civil életben való folyamatos jelenléttel könnyen lehet kiegészítő hatalmi tényező. A rendkívüli állapot gyakori emlegetése egyszerűen koptatja az állapot rendkívüli voltát, és – akár akaratlanul is – azt sugallja, hogy gyakran alkalmazandó, „normális” intézkedésről van szó, holott a demokráciákban a kívánatos alapállás az, hogy rendkívüli állapotra valószínűleg soha sem fog sor kerülni. Az elnök-főparancsnok feladata ellenőrizni, hogy a honvédő hadsereg ne alakulhasson át polgárháborús hadsereggé.
Az elnöknek mint a legszélesebb politikai egyetértéssel felhatalmazott közhatalmi tisztségviselőnek kell ügyelnie arra is, hogy a honvédséget ne a kormányon levő párt ideológiájának szellemében neveljék, hanem azoknak a hazafias és demokratikus elveknek a jegyében, amelyekben a demokratikus pártok egyetértenek.
Mire jó a honvédség parancsnoka?
A honvédség működésének hozzáillesztése a kormány aktuális politikájához, s egyúttal az elnök-főparancsnok képviselte hosszú távú szempontok érvényesítése – ez a honvédség parancsnokának feladata. A parancsnokság az a katonai intézmény, amely a kétféle politikai akarat impulzusait katonai impulzusokká transzformálva közvetíti a katonaság kizárólag katonai elvek szerint működő vezetési szervének, a vezérkarnak. Megengedhetetlen, amit a nyilatkozó miniszter akar, hogy a vezérkar közvetlenül álljon politikai irányítás alatt. Ezt jelenti, ha a honvédség katonai parancsnoka a vezérkari főnök. Vagy a miniszter inkompetens módon erőltet rá politikai szempontokat a katonai-szakmai vezetésre, vagy a vezérkar önállósodik hallgatólagosan politikailag. Mindez az előző rendszerben azért nem vetődött fel így, mert – formailag legalábbis – a honvédelmi miniszterek katonák voltak, s egyúttal a pártvezetés eszközei. A civil honvédelmi miniszter alapvetően demokratikus intézmény, nem volna kívánatos változtatni rajta. A honvédség parancsnoka a civil miniszter mellé rendelt katonai vezetési központ irányítója. Ennek a megszüntetése esetén vissza kellene térni a katona honvédelmi miniszter intézményéhez. A „honvédség parancsnoka” intézményének megszűnésével, a „vízfej” lecsapásával Für és Raffay politikai hadvezetőknek át kellene adniuk a minisztériumot és a miniszterséget Lőrincz Kálmánnak.
A rendszerváltás folyamatában kialakult intézményi struktúra a honvédség irányítására olyasvalami, mint a bankok legfontosabb trezorja, amelyhez két igazgatónak van kulcsa. Nem használna az ország demokratikus fejlődésének, ha az „elnök-igazgató” kulcsát is átadnák az „ügyvezető igazgatónak”.
- Beszélő [6]