A vágyott közép-európaiság nemes ideájához méltó Közép-Európa ma utópia.
A közös kukoricára térdepeltetett nemzetek lassan föltápászkodnak, de zsibbadtságukat feledve máris acsarkodnak egymásra; gondolatközösségről beszélni merő naivitás. Történelmi paradoxon, de hatvan-hetven évvel ezelőtt az egymással szembefeszülő és gyűlölködő országok – miközben nem lehetett olyan kicsiny kanál, melybe ne tudták volna a másikat belefojtani – a civilizáció bizonyos szférájában egyformán gondolkodhattak, azonos módon működhettek, s ezt tudták is egymásról. Közép-európaiak voltak. A kanálért folyó vetélkedés most éppoly zajos, mint akkor, de az értelmiség nemesebb része – néhány évtizednyi akaratlan szünet után – ismét együtt van. Vagy legalábbis szeretne lenni.
Az ezerkilencszázhúszas években Zágráb, Bukarest, Bécs, Budapest és Prága, Varsó meg Berlin az irodalomról, a képzőművészetről, az építészetről, a színházról és a zenéről azonos módon vélekedhetett. Revíziós és kontrarevíziós vágyak csaptak őrjöngésbe, a valódi kultúra azonban mindenen felülemelkedve valóban és ténylegesen, a szó tiszta értelmében internacionalista volt. Bizonyos, hogy szerepet játszott ebben a nemrégen volt monarchiában kialakult, így-úgy még mindig működő kulturális kapcsolatrendszer, a beidegződött reflexek, némely esetben az emigráció, de a döntő mégis a korszellem lehetett, a végeredményben egész Európát hatalmába kerítő különös gondolategyveleg. Mindennek egyszerre oka és következménye, hogy a művészek tudtak és tudattak egymásról és magukról, s a közönség – még ha csekélyke is volt – ismerte a helyzetet, a közép-európai helyzetet. A galériák ugyanis nyitva voltak, a lapok megjelentek, a vonatok pedig közlekedtek, határokon át.
Az avantgárd – ha pozitív értelemben más nem is – akkoriban hatott, ma meg, mint 1982 táján Birkás Ákos megmondta, halott. Mindez csak azért érdekes, mert néhányunk évek óta mormolt és vágyott tervét most, a különös, a hatvan-hetven évvel ezelőtti időkkel furcsán, diszharmonikus szimmetriában működő korszakban végre beteljesíti az első kelet-közép-európai művészeti vásár. A Budapest Art Expo az avantgárddal vagy legalábbis annak jó szellemével söpörtetett egybe száznál több művészt, hogy valamiféle példát adjon „korszerűtlenségből”, archaikus gondolkodásból, hogy megmutassa az együttműködés avíttos báját (vagy ha valóban a mesternek van igaza, úgy a nekrofília örömeit).
Észak-, kelet- és délszlávok, románok és németek állítanak ki magyarokkal, s bár a Beke László és munkatársai által szervezett hatalmas tárlat hangsúlyozottan üzleti vállalkozás, a sors mégis úgy diktálja, hogy a dolog – most még – elsősorban érzelmekre ható nagy-nagy kaland legyen.
A Budapestet valódi szellemi központnak tételező vásár célja nem más, mint a közvetítő szerep lefoglalása, a földrajzi körülményekből s a reményekből fakadó helyzet kiaknázása: a kelet-közép-európai és szovjet meg természetesen a magyar művészet konvertálása. Ezerkétszáz kilométeres sugarú körön belül ugyanis nincs semmi hasonló; a legközelebbi kunst messék, art foire-ok, konst messák, art fairek Bázelban, Kölnben, Stockholmban vagy Párizsban tanyáznak, s csak finnyásán turkálnak a perifériák magát mára legalább a regionalizmus selymesen eufemisztikus fogalmába fölküzdött művészetében. S bár a nyugat-európai és amerikai galériások, menedzserek, múzeumi szakemberek évek óta – persze csak pipettányi mennyiségekben – kifelé szipkázgatták az értékeket, nem sokkal adtak többet értük, mint amit általában a bennszülötteknek a hódítók. Arról nem is beszélve, hogy a ritkás vásárlások csak kivételes esetben voltak megtervezettek, következésképpen nemigen eredményeztek karriert sem üzleti, sem szellemi értelemben. A március 15-től 20-ig nyitva tartó Art Expo a mondott cél megközelítésén kívül még valamit hozhat: megkönnyítheti azt a vajúdást, mely a magyarországi kortárs gyűjtemény egyelőre szüléssel-születéssel nem nagyon kecsegtető processzusát jelenti. A külföldi munkák javát azonnal – és feltehetőleg olcsón – meg lehetne és kellene vásárolni, hogy aztán némelyikük néhány év múlva csereanyagként alkalmassá legyen arra, hogy helyette más irányból más mű érkezzen az országba.
Nem tudom, milyen üzleti sikerrel jár majd ez a vásár, már csak azért sem, mert – amint a nyugat- és észak-európai galériás jeremiádákból kitűnik – rettenetes a recesszió ezen a piacon is. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy az utolsó pillanatban sikerült megrendezni, akkor, amikor még első lehetett, akkor, amikor még vannak művészek, akik szóba állnak egymással, s akkor, amikor még járnak a vonatok a határokon át.
- Kultúra [6]