Földes Anna

Nyomtatóbarát változat

A Petőfi Irodalmi Múzeum Tiltott zászlók alatt című szamizdatkiállításán egy ötödikes kisdiák azzal nyugtázza a látottakat, hogy „nagyon tetszett és nagyon jól érezte magát a kiállításon”. Nos, ugyanez a történelmi értetlenség, érzéketlenség csapott meg engem a kiváló és mindent tudó filmesztéta, Bikácsy Gergely Rainer M. János Az író helye című könyvéhez fűzött reflexióit olvasva. Igaz, Bikácsy nem a kellemesség érzetéről, hanem a könyv ébresztette dühéről tudósít, mégis úgy érzem, mintha az 1941-es születésű cikkíró vészes empátiahiánya a szellemi inkvizíció spanyolcsizmája, a cenzúra kijátszott egyeduralma láttán ébredt gyermeki örömre emlékeztetne.

Azt, hogy a korszak prominenseinek az irodalmi vitákban való részvételét 1953 és ’56 között a repülésre és dalra született hattyúk vonaglásának tekinti – mivel ő maga zsigeri viszolygást érez mindenfajta írói vita-összejöveteltől –, még hajlandó volnék elfogadni. Legfeljebb azt jegyzem meg, hogy sokan az individuálisan alkotó, íróasztalhoz láncolt értelmiségiek közül elmemozdító szellemi párbajnak, tréningnek tekintik, és igénylik is az effajta társas összejöveteleket. De ha jobban belegondolok, ezek a viták nem afféle klubfoglalkozások, szalon-polémiák voltak, hanem véresen komoly politikai csaták, előzetes barikádharcok. Amelyek néhány esztendő alatt aláásták, meggyengítették a szocialista realizmus kártyavárait és a hatalom bástyáit is.

Bikácsy Gergely rosszallóan állapítja meg, hogy a taggyűlések alkalmával rendezett irodalmi vésztörvényszékek vádlottai is önként mentek a „tisztának hitt lapátokra”. Csakhogy, aki a leghalványabb empátiával, a korabeli körülmények figyelembevételével idézi fel ezeket az éveket, ezeket a vitákat, az tudja, hogy az akkor még kommunista, később reformkommunista, majd maradék illúziókat is elvesztő írók sokáig hittek a szocializmus megreformálhatóságának lehetőségében. E cél szolgálatában mentek el s vettek részt – valóban önként – a Bikácsy által hányingert keltőnek és vérlázítónak minősített vitákban. Kivéve azokat a hatalommal szervezett találkozókat – mint a Vasas Székházban rendezett íróaktíva –, amikre már nem lehetett nem elmenni. Amelyekre a meghívó valójában behívó volt, a határozat pedig napiparancs, sőt ítélet.

Hasonló szenvedéllyel veti máglyára vagy hányja a pöcegödörbe a cikkíró a korszak íróinak publicisztikai megnyilvánulásait. Az igazság az, hogy hiába érvelnék ítélete ellenében az aktuális publicisztika elképzelhető halhatatlanságával, Ady Endre vagy Bálint György máig remekműként olvasható újságcikkeivel, magam is tudom, hogy a szóban forgó időszakban valóban nemigen születtek örökbecsű újságcikkek. A téves premisszák között megbicsaklott a legtisztább érvelés, még a totalitárius társadalom és kultúrpolitika ellentmondásait és hazugságait leleplező részigazságokat is érvénytelenítette mára a történelem. Mégsem hiszem, hogy okunk és jogunk lenne kiiktatni a magyar sajtó-, sőt irodalomtörténetből Déry Tibor Nagy Imréhez intézett Nyílt levelét (Irodalmi Újság, 1954. X. 23.), Tardos Tibor kötetben is olvasható A tengervíz sós című tárcáját vagy Háy Gyula politikai mítosszá lett Kucsera-cikkét. És az sem igaz, hogy „semmi valóban irodalmat, művészetet érintő tanulságra nem bukkanhatunk” e vitatörténetben és a vitacikkekben. Mert Örkény István Írás közben című vallomása – az öncenzúra politikai és pszichológiai tanulságokat is kínáló dokumentuma. Kolozsvári Grandpierre Emil A politikai növény című pamfletje a szocreál abszurditásának frappáns leleplezése. De folytathatnánk a sort, feltéve, hogy műközelben, s nem a priori ítélkezünk.

Bikácsy leglényegesebb következtetésével, hogy a sztálinizmus szellemi terrorja a tehetséges írók pályáját éppúgy kettétörte, mint a tehetségtelenekét – egyetlen szó híján egyetértek. De ez az egy szó, a nivelláló „éppúgy” – szerintem súlyosan igazságtalan. Mert Csohány Gabriella és Benjámin László emberi, költői tragédiája nyilvánvalóan különbözik egymástól. A hatalom felfújta irodalmi léggömbök elpukkanása legfeljebb malőr, míg az elhivatottak megtorpanása és meghasonlása, elhallgatása vagy elhallgattatása – tragédia.

Elhallgathatatlanok a különbségek az egyes költői-írói életpályák folytatásában is. Déry Tibor, Örkény István – mondjuk Gergely Sándorral vagy Barabás Tiborral ellentétben – tán megtörve, de megtisztulva jött ki a pokolból, és volt ereje az újrakezdéshez. Örkény drámai életműve valójában a hatvanas évek második felében kezdődött.

Kétségtelen, hogy a Bikácsy Gergely által idézett, bikkfanyelvű példamondatok nemcsak a kipécézett szerzőket, a vitákat és a vitastílust is kompromittálják. Mindaz, amit Victor Klemperer a harmadik birodalom nyelvéről állított, az ötvenes évek irányában is tetten érhető. Mégsem hiszem, hogy csak ez jellemezné az írástudók nyelvét és gondolatait. Sőt, még azt is megkockáztatnám, hogy a dokumentumértékű vitacikkek, vezércikkek és vallomások egyszerre viselik magukon a kor kollektív lenyomatát és a tehetség individuális bélyegét, védjegyét is.

Domokos Mátyás Leltárhiány című alapvető tanulmányában a sztálinizmus évei alatt meg nem született művek szívfájdító jegyzékével bizonyít. Az ötvenes évek kutatóját ezzel egy időben valóban a megrendelt, létrejött, kiadott, agyondicsért vagy ostoba szempontok alapján megítélt művek mérlege is joggal keseríti. De magunkat fosztjuk ki, ha az 1956-os forradalmat, sőt az évtizedek múlva bekövetkező rendszerváltást is előkészítő, gúzsba kötve táncoló írástudók történelmi érdemét is elvitatjuk.

• Vita