A szovjet birodalom bomlását látva nem elhanyagolható kérdés, hogy milyen szellemi hagyományokra támaszkodhat a széthulló monstrum romjai között meginduló „újjáépítés”, milyen eszmei-politikai alternatívákat nyújt az orosz gondolati-filozófiai tradíció. Az eddigi történelemtől eltérő, gyökeresen más jövő elgondolását sokunk fejében megnehezíti a feltételezés, miszerint „a szovjet kommunista birodalom – szellemi szerkezetét tekintve – meglepően hasonlít a moszkvai ortodox birodalomra”. Ha igaz az, hogy az orosz és szovjet hagyomány alapjában véve egylényegű, akkor kevéske okunk van, hogy a felbomló birodalom utáni történelmet ne továbbra is a birodalom jövőjeként képzeljük el. Ha már a Szovjetunió rémtörténete mögül is a régi Oroszország torzképe villan elő, akkor mi akadályozhatja meg, hogy a mostani átalakulás kavalkádját ne azon álarcosbál folytatásának tekintsük, amelyet NOSZF-ként tiszteltek, akik tiszteltek. „A forradalom jórészt csak maszkabál: ha letépjük az álarcot, régi, ismerős tekintetek néznek vissza ránk.”
Az idézet Nyikolaj Bergyajevtől származik, akinek az orosz és szovjet birodalom folytonosságát állító tételét a magyar olvasó már ismerheti a Századvég kiadó jóvoltából (Az orosz kommunizmus értelme és eredete, 1989). Ez a citátum azonban egy másik Bergyajev-szövegből származik, amelynek a címe egyúttal a Századvég újabb kiadványának borítóján is szerepel. A Kiss Ilona által szerkesztett kötet – Az orosz forradalom démonai – a századelő orosz eszmetörténetének meghatározó jelentőségű dokumentumait adja közre. Tartalmazza az 1909-ben megjelent Mérföldkövek és az 1921-ben betiltott, A mélységből (De profundis) címet viselő mű fontosabb szövegeit. A kötet persze nem csak, s nem is elsősorban a história iránti érdeklődés kielégítését célozza. A közölt szövegek ugyanis hatékonyan részt vesznek napjaink orosz szellemi életének alakításában. „A mai »szovjet« értelmiség már-már »üdvtörténeti kézikönyvként« forgatja a Mérföldköveket, állításait megkérdőjelezhetetlennek, erkölcsi autoritását megfellebbezhetetlennek tartja” – írja Sz. Bíró Zoltán a kötet utószavában. Aktualitás és történelem szempontjait azonban éppen az orosz-szovjet történelem esetében nagyon nehéz elválasztani: „a múlt és csakis a múlt Oroszország jövőjének záloga” – írja a kötet egyik tanulmányában Pjotr Sztruve.
A Mérföldkövek szerzőit (Bergyajev mellett Szemjon Frank, Mihail Gersenzon, Szergij Bulgakov, Alekszandr Izgojev, Bogdan Kisztyakovszkij nevét kell említeni) nem nagyon ismeri a magyar olvasóközönség; nem csoda, hiszen – miután a forradalmat követően fizikailag is elűzték őket Oroszországból – Ivan Kozirev, Oleg Kosevoj vagy a Protapopov házaspár mitikus figurái a szellem országából is kiszorították őket. Ők azok, akiket a kötet orosz címe alapján vehovistákként emlegetnek. Laza csoportot alkotnak csupán. Ami közös bennük, az a szembefordulás az elavult cári birodalommal, s az, hogy életük egy meghatározott szakaszán együttműködtek a radikális – baloldali és marxizáló – orosz értelmiséggel. Az 1905-ben kitört forradalom s különösképpen e forradalom bukásának a tapasztalata azonban szembeállítja őket a társadalomboldogítás radikális élcsapatával. A Mérföldkövek e fordulat dokumentuma, amely a forradalom és a forradalom által előidézett katasztrófa okait elemzi. A szigorú analízis azonban – éppen a személyes részvétel és felelősségtudat okán – a maró önvizsgálat szenvedélyes-vallomásos szövetébe illeszkedik. „Oroszországot az értelmiség tette tönkre”, hangzik majd mindegyikőjük tétele. A tanulmányok az orosz „intelligenciának”, ennek a sajátos társadalmi közegnek az eszméit, hitét, forradalomhoz és tragédiához vezető magatartásmódját értékelik. Az elemzés kiterjed a sajátos orosz történelmi tendenciák bemutatására, de a mai olvasó számára bizonyára azok a fejtegetések a legérdekesebbek, amelyek a nietzschei filozófia terminusaival írják le a radikális értelmiség vezette társadalmi mozgalmak szociálpszichológiai jellegzetességeit. Hogyan függhet össze baloldaliság és halálhoz való viszony; milyen kapcsolat van heroizmus és aszkézis között; hogyan függ össze a személy egyén fölötti értékeknek való alávetése az ember önistenítésével; hogyan fér meg a vallási fanatizmus az ateizmussal? Ezek azok a feszítő s valójában talán soha fel nem oldható kérdések, amelyekre a Mérföldkövek szerzői választ keresnek. Bírálatuk az orosz kultúrában sajátos és ellentmondásos helyzetben lévő individualitás vagy – a kötet talán legizgalmasabb szerzője, Szemjon Frank szavaival – „a személyiség belső élete” védelmében fogant.
Ennek az egyéni életnek a védelmét a vehovisták azonban csak úgy látják biztosíthatónak, ha teljes egészében kivonják a társadalmi cselekvés közegéből: „a politikai felszabadulás a politikától való megszabadulással azonos” – idézi az utószó Bergyajevet. A szerzők persze megpróbálkoznak vallásfilozófiai és metafizikai biztosítékok feltárásával vagy kiépítésével, ez azonban nem vethet gátat a második forradalom immár végérvényesnek tűnő katasztrófája elé. A mélységből (De profundis) címet viseli a vehovisták tizenhetes forradalom után készült kötete, amelyben az események okainak és következményeinek elemzése immár teljességgel a zsoltárok nyelvét használja: „Szörnyű katasztrófa történt Oroszországgal: mélységes-mély, sötét szakadékba zuhant. Mintha a hatalmas és egységes Oroszország nem is létezett volna a valóságban… A felületes szemlélő azt hihetné, hogy példátlanul radikális fordulat történt, ám aki elmélyült, átható figyelemmel végzi vizsgálódásait, észre kell vegye, az oroszországi forradalom képében a régi Oroszország éppúgy jelen van, mint a nagy írók műveiből régóta ismert démonok s mint az orosz embereket régóta fogva tartó ördögi hatalom.”
A kötet záró tanulmányai a történelemben megjelenő gonosszal folytatott viaskodás dokumentumai, s ha itt-ott magukból a szövegekből is démoni hangot vélünk kihallani, ez csak eggyel több ok arra, hogy az olvasó figyelmébe ajánljuk Az orosz forradalom démonait.
- Kultúra [6]