Aki emlékszik a drága emlékezetű A. E. Bizottság katasztrófazenekar első lemezére, a Kalandra fel! címűre, az bizonyára a kutyára is emlékszik, aki a lemezborítón oson. No, az is a Szilágyi Lenke fotója volt! Lenkét tehát nem kell bemutatni, s különösen nem e lap olvasóinak, akik itt hétről hétre jobbára az ő fotóit látják. Ellenben aki elmegy a Liget Galériába, ahol múlt pénteken nyílott kiállítása, annak két lehetősége van. Kettő aszerint, hogy korábban ismerte-e Lenke képeit vagy sem. Ha igen, akkor örömmel fogja nyugtázni, hogy a Lenke még megvan, és semmit sem változott. S ha nem? Akkor meg fogja szeretni.
A kiállított képek az elmúlt két, két és fél évben készültek, vagyis abban az időszakban, amit „rendszerváltás”-ként vagy a már bevett zsurnalisztafordulattal „pesszimista forradalmunk”-nak szokás nevezni. A képek mindebből szinte semmit sem mutatnak. Embereket látunk rajtuk, olykor szabályos portrék formájában, vagy élő, esetleg kitömött állatokat, tárgyakat. Vagy például egy fölrobbant szovjet színes tévékészülék hűlt helyét. Enteriőröket, utcarészleteket, tájakat, Európából. Igen, Európából, azaz Debrecenből, Amszterdamból, Moszkvából. Prágából, Pestről, Gdanskból és máshonnan. Moszkvából például tengerészeti uniformisba bújtatott kamaszfiúk csoportját, ha jól emlékszem, valami parkban, talán egy szökőkút körül. De ezek a konkrétumok nem túlságosan érdekesek, mert egyáltalán nem következik belőlük, hogy e képről ne juthatna eszünkbe akár Ottlik Géza Iskola a határon című regénye is.
Azt hiszem, azért szeretem Lenke képeit, mert talán ő az egyetlen az általam ismert fényképészek között, aki mindig azt tudja nagyon közvetlenül visszaadni, amit és ahogy mi nézünk, nézegetünk magunk körül napközben vagy este. Például egy beszélgetés közben. Lenke képein nem az ő vagy a mi életünk fontos pillanatait látjuk. Hanem inkább úgy és azt, ami kitölti hétköznapjainkat anélkül, hogy mi magunk ezeknek mint képeknek jelentőséget tulajdonítanánk.
Van ezekben a képekben egy jó adag melankólia, és erről az egyik amerikai barátom jut eszembe, aki egyszer arról beszélt, hogy ő azért szeret újra és újra ellátogatni hozzánk, beszélgetni, sörözni, sétálni velünk, mert sehol máshol nem ilyen jellemző, ilyen tiszta ez a hangulat. Hát, valahogy így.
- Rábeszélő [6]