Skip to main content

Vörös zászló a Fehér Házon

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
(Moszkvai fényképek, Pécs – Művészetek Háza, 1991. április)


1989 nyarán, amikor a mostani pécsi kiállításomon látható képeim készültek, a moszkvai televízió legnépszerűbb műsora az a kora délelőtti alig 15 perces adás volt, amelyben egy hipnotizőr igyekezett tekintetével s különféle kézmozdulatokkal szuggerálni a nézőket. Óriási sikere volt. Az évtizedek óta tartó ideológiai fogság tette volna fogékonnyá a közönséget aziránt, hogy valóságosnak vélje azt, ami nem az? Nem tudni… E fogság jeleivel mindenesetre lépten-nyomon találkoztam. Egy alkalommal házigazdám lakásában családi összejövetel volt. a vendégek között egy fiatal katonatiszt is megjelent. Összeismerkedtünk, s én hamarosan menekülni próbáltam a beszélgetésből, olyannyira világos volt a köztünk feszülő egyet nem értés. A fiatal tiszt hogy mentse a helyzetet, felkapott egy poharat, és elkiáltotta magát:

– Arra igyunk, hogy a Fehér Házon vörös zászló lobogjon!
– Erre nem iszom – mondtam elszántan.
– És miért nem iszik rá? – kérdezte a lelkesült provokátor.
– Azért nem – mondtam a tekintetek kereszttüzében –, mert azt hiszem, az nem volna jó.
– És miért nem volna jó? – szegezte nekem az újabb kérdést a tiszt.
– Hát, talán azért, mert azt az amerikaiak nem akarják – válaszoltam némileg kitérően –, és ha nem akarják, akkor maguktól nyilván nem tűzik ki.

Itt szerencsére a házigazdák közbeléptek, s elejét vették a vita elfajulásának. 1989-ben Moszkva birodalmi főváros volt, az összeomlás határának innenső oldalán. 1989 nyarán Moszkvában megpróbáltam a megkövült időt fényképezni, azt a szovjet-orosz kultúrát, az orosz-szovjet örökkévalóságot, amely annyira átfog mindent, hogy részleteiben talán nem is változtatható meg. S amely örökkévalóság – úgy tűnik – nem lehet más, mint végzete a benne élő embereknek.











Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon