[1]
Bár úgy látszik, hogy a kisgazdák belviszonyait már csak a „Hócipő” képes nyomon követni, érdemes megvizsgálnunk azokat a mélyebb okokat, amelyek a pártot már-már szétszaggató belső harcok mögött rejlenek.
Amikor a párt 1989 tavaszán újjáalakult, az alapvető kihívás az volt, hogy képes-e a párt a múlt dicsőségét felelevenítve, nemzeti keresztény pártként visszanyerni hajdani vezető szerepét. 1945-ben azonban, amikor a kisgazdapárt megnyerte a választásokat, a vesztett háború és a szovjet hadsereg árnyékában az egyetlen párt volt, amelyik ezeket az értékeket képviselte. Azok a választók, akik nem kívántak baloldali fordulatot, avagy egyenesen rettegtek a kommunistáktól, egyedül a FKgP-re szavazhattak. 1989-ben a helyzet más volt. Az FKgP-nek szembe kellett néznie azzal, hogy egy korábban fellépő erősebb vetélytárs elfoglalni készül a helyét. Az FKgP-nek két lehetősége maradt: vagy a múlt iránti nosztalgia élesztgetésével próbál el/visszanyerni szavazókat az MDF-től – ennek reménytelenségét a hasonlóval kísérletező KDNP arctalansága és kudarca azóta bizonyította –, vagy új szavazóbázist teremt magának. Az FKgP önértékelésének kulcskérdése az lett: mennyire tudja magát megkülönböztetni az MDF-től. Kezdetben kínálkoztak erre politikai lehetőségek is. Az FKgP csatlakozott a népszavazás négypárti „kiskoalíciójához (SZDSZ, Fidesz, MSZDP, FKgP), noha korábban aláírta az EKA-megállapodást. Amikor azonban az MDF-en belüli nemzeti reformszocialista irányzat háttérbe szorult, és a kisgazdaberkekből induló Antall József jobbközép irányzata túlsúlyra jutott, az FKgP-nek nem maradt más hátra, mint menekülni előre. Előre a reprivatizáció keresztülhajtásáért.
A földprogram: megoszt és összetart
A reprivatizáció meghirdetésével a kisgazdák megtalálták azt a programot, amelyik markánsan megkülönbözteti őket minden más politikai erőtől, és valóban a semmiből teremthet szavazóbázist azzal, hogy felvillantja a lehetetlen lehetőségét. Azt, amire korábban még gondolni sem mert senki. Már akkor nyilvánvalóak voltak ennek a veszélyei. Amennyiben a párt így sem tud az ország vezető erejévé válni, akkor a hatalom részeseként zsákutcába vezeti önmagát. A választásokat követően ez a helyzet állt elő. A párt egy olyan ideológiai alapon összetákolt koalícióba lépett be másodhegedűsként, amelyben partnereinek gazdasági elképzelései legalább olyan messze álltak tőle, mint az ellenzék programjai.
A párt koalíción belüli története nem más, mint a hatalmi pozíciók megszerzése és megtartása, és az egyre indulatosabb tagság és szavazók bizalmának megőrzése érdekében bemutatott óvatos tojástánc. Ez magyarázza a kisgazdapárt furcsa viselkedését a parlamenten belül, amikor a kormány tagjaként gyakorta ellenzéki szerepben igyekezett fellépni. A hatalomban részes vezetők azonban mindig kínosan vigyáztak arra, hogy ez az „ellenzékieskedés” soha ne vezessen szakításhoz. A radikalizálódó tagság arra szolgált, hogy a vezetés jobb hatalmi pozíciókat tudjon kicsikarni partnereitől. A zetoros tüntetéssel való fenyegetőzés közben Torgyán keresztülvitte, hogy a frakció megszavazza az „előprivatizációs törvényt”, amelyik a tagság osztatlan felháborodását váltotta ki. Miközben a vezetők a vidéket járva heccelték a választókat, titkos tárgyalásokon egyezkedtek a kisgazdaprogram feladásáról. Ez a hintapolitika azonban mindig lehetőséget adott arra is, hogy a hatalmi harcban háttérbe szorultak a tagságot maguk mellé állítva próbáljanak az élre kerülni. A múlt év decemberi nagyválasztmány már e szerint a szereposztás szerint zajlott le.
Nagyválasztmány
A tavaly decemberi nagyválasztmány előtt számtalan vád érte az akkori vezetőséget, hogy behódol az MDF-nek és hatalmi pozíciók megszervezéséért „kihátráltatja” a pártot a ’47-es földprogramból. A Kis Újság éppen az ülés előtt tette közzé azt a feljegyzést, amely szerint Nagy pártelnök és Torgyán frakcióvezető egy hárompárti tárgyaláson elfogadta a párt programjával teljesen ellentétes kárpótlási tervezet alapelveit. Az elégedetlenek élén akkor Oláh Sándor állt, aki egy nyilatkozatban elhatárolta magát a kisgazdaérdekeket eláruló, az MDF-hez túl lojális vezetéstől. Azt is felvetette, hogy az FKgP-nek adott esetben felül kell vizsgálni a részvételét a koalícióban, ha nem teljesítheti programját. Ekkor éppen Torgyán képviselte azt, hogy a pártnak mindenképpen benn kell maradnia a kormányban. Az elhúzódó és meddő vitákba belefáradt, elégedetlen tagság végül a főtitkári székbe juttatta Oláht, visszakerült az elnökségbe Dragon Pál és Kiss Gyula is, Nagy Ferenc József elnök pedig csak taktikai érzékének köszönhette, hogy megőrizhette helyét a határozottabb agrárpolitikát hirdető Zsíros Gézával szemben.
Az új vezetés komoly kihívás előtt állt. Olyan kompromisszumot kellett elérnie a kárpótlás kérdésében, amely elfogadható a tagság számára, és amelynek alapján így konszolidálni lehet a párt belső viszonyait. A minél előnyösebb tárgyalási pozíció érdekében azonban maguk sem vethettek gátat az elégedetlenség terjedésének. Hamar felismerte a helyzetben rejlő lehetőséget a háttérbe szorított csoport, és nem is habozott azt kihasználni. Torgyán József, korábbi simulékonyságát föladva januárban földfoglalásra buzdította a parasztokat. A párt vezetése, hogy a bizalmat megőrizze, igyekezett lépést tartani a radikalizálódó tagsággal. A két nagy ellenfél, Torgyán és Oláh februárban még együtt léptek fel egy vidéki nagygyűlésen. A vezetők harcias szónoklatokkal adtak nyomatékot a tárgyalásokon támasztott igényeiknek. Közben teltek-múltak a hetek, és a döntésre váró kisgazdák egyre elkeseredettebbé váltak.
Rövidesen kiderült az is, hogy Torgyán és hívei nem elégszenek meg azzal, hogy kampányukkal javítsák a párt alkupozícióit. A tagság türelmetlenségét sikeresen játszották ki az új elnökséggel szemben. Ismét előállt a korábbi leosztás, csak most az ellenkező oldalra került szereplőkkel. A belül lévők álltak ki a koalíció mellett, az ország stabilitását megőrzendő, és a kintlévők vádolták őket pozíciómentő gerinctelenséggel, árulással. Torgyán március 3-án, a makói földfoglalással indított kampányának nem titkolt célja a pártelnöki poszt megszerzése volt. A politikus, aki akkor még frakcióvezető, később kinyilvánította: amennyiben megválasztanák pártelnöknek, május végéig adna határidőt a koalíciós partnereknek, hogy teljesítsék a kisgazdák feltételeit. Ellenkező esetben visszahívná a párt kormánytagjait. Ez a célratörő, harcias hangnem meghallgatásra talált a tagság körében. Noha a vezetés igyekezett lépést tartani ezzel a kampánnyal – Oláh főtitkár márc. 9-i nagyigmándi beszédében maga is kemény szavakkal bírálta a Fórum és a kormány hitszegő politikáját –, hitele rohamosan csökkent. A megyei szervezetek többsége Torgyán mögé állt, benne látva az MDF befolyása alá kerülő párt függetlenségének megmentőjét. Már ekkor sürgették a nagyválasztmány összehívását, még a kárpótlási törvény elfogadása előtt. Az elnökség viszont a törvényben látta azt az adut, amelynek segítségével leszerelheti az elégedetlenséget, és visszaszoríthatja ellenzékét. A vezetés pozícióit veszélyeztető frakcióvezetőt rövidesen leváltották. Ez azonban olaj volt a tűzre. A leváltás és az a tény, hogy ezt az MDF is nyíltan támogatta, utólag igazolta az elnökség elleni vádakat. Ráadásul Torgyán és hívei olyan pénzügyi visszaélésekről lebbentették fel a fátylat, amelyek, bár nagyrészt az előző vezetés számlájára írhatók, mégis az új elnökségre vetettek árnyékot. Ebben a feszült hangulatban került sor, a kárpótlási törvény megszavazását követően az újabb nagyválasztmányra.
A nagy visszatérés
A gyűlés színhelye előtt egy maroknyi, ámde annál hangosabb tömeg skandálta: „Árulókat félre, Torgyánt az élre!” Ennek ellenére sokáig úgy látszott, az ülés az elnökség elképzelései szerint fog lezajlani. Már jó előre gondoskodtak arról, hogy kizárják az ülésről a helyi szervezetek december óta delegált küldötteit, akikről okkal feltételezhették, hogy Torgyánt támogatnák.
A résztvevők megértő tapssal fogadták Nagy Ferenc József elnök beszámolóját. Oláh Sándor beszédét, amelyben a főtitkár a kárpótlási törvényt méltatta, dörgő vastapssal jutalmazták. Oláh megállapította: ez a törvény nagy győzelem, de csak az első lépés a teljes körű reprivatizáció felé. Ez a kijelentés, amely szöges ellentétben áll a partnerek értelmezésével, nyilván a törvénnyel szembeni elégedetlenségnek kívánt elébe menni. Zsíros Géza elképzeléseit a tulajdonosi polgárság felé nyitó új stratégiáról tartózkodó értetlenséggel fogadták az egybegyűltek. Láthatóan mindenki azt várta, mikor kerül terítékre a „lényeg”, a Torgyán-ügy. A megyei küldöttek hozzászólásai nyomán azonnal felforrósodott a hangulat. Kiderült, hogy a megyék többsége Torgyánt akarja a vezetőségbe. Az elnök a felindult küldötteket először ebédre invitálta. Az ebéd után azonban a vita már személyeskedő szócsatává fajult. Torgyán József vezetőséget ostorozó, a népnek elégtételt, a bűnösök elszámoltatását követelő beszédei teljesen fanatizálták híveit. Az elnökség maradék tekintélyét latba vetve igyekezett rendet teremteni. Oláh a kisgazdahagyományokkal ellentétes jobboldali, fasiszta ízű politikával vádolta Torgyánt.
Hiába volt azonban az időhúzás, a pártalkotmányozás fárasztó procedúrája, a kétségbeesett, majd egyre dühösebb kísérletek a tagság megfékezésére, hiába volt a figyelmeztetés, hogy a helyzet szakadással fenyeget, veszélyezteti a kárpótlás végrehajtását, sőt az egész ország stabilitását; ezek az intések süket fülekre találtak. Végül sor került a bizalmatlansági indítványra. Ezt az elnök még megszavaztatta, majd miután kezét adta Torgyán társelnökké választására, híveivel együtt távozott, abban bízva, hogy az ülés határozatképtelenné válik. Tévedett. Az időhúzással amúgy is felbőszült Torgyán-pártiak közfelkiáltással társelnökké választották vezérüket.
Ezzel a megoldással sikerült elkerülni a pártszakadást, de nincs okunk azt hinni, hogy konszolidálódik is a párt. Az új elnökségnek nem sikerült a kárpótlási törvényt felmutatva szélesebb alapú, stabil, polgári középpárttá alakítani az FKgP-t, nem sikerült visszaszorítani a szélsőségeket, amelyeknek maguk is teret adtak. Nem sikerült kivezetniük a pártot az egyoldalú reprivatizációs orientáció zsákutcájából. A belső legitimációs válságra azonban Torgyán személye sem ad megoldást. Őt ugyan a késlekedő és kompromisszumot kötő vezetéssel szembeni elégedetlenség juttatta a csúcsra, híveinek figyelmét a nagy kavarodásban azonban elkerülte, hogy kedvencük szót sem ejtett ezen az ülésen sem a kárpótlásról, sem a koalíció jövőjéről. Megjósolhatjuk: Torgyán új pozíciójában nagyobb megértést fog tanúsítani a koalíciós szempontok iránt. És akik majd csalódnak benne is, különösen akkor, ha mégis igaza lesz a szkeptikusoknak, akik szerint a kárpótlási törvény a parasztság helyett a városi középosztálynak és a tsz-lobbynak kedvez; nos, akkor az ismét becsapottak hová fognak fordulni? Nagy a kisgazdavezetők – mindegyik! – felelőssége. Olyan vihart támasztottak, ami fölött már nincs hatalmuk. S nagy partnereik felelőssége is. Olyan szekérhez kötötték az ország sorsát, amely könnyen a szakadékba ránthat valamennyiünket. Lehet, hogy a veszély még nem ennyire közeli. De azért elgondolkodtatóak az új társelnök egyik beszédének befejező szavai: „Ne hagyjuk magunkat lagymatag politikával megtéveszteni!”
- Beszélő [6]