Hosszú s göröngyös volt az út, míg ez eszme végül megtestesülni látszik, s értékét az sem csökkentheti, hogy a hátsó bejáraton át surrant föl a győzelmi emelvényig. S már csak egy utolsó alkotmányossági próbát kell kiállnia, hogy ott meg is pihenhessen. Ki hitte volna ezt másfél-két évvel ezelőtt az ellenzéki kerekasztal-tárgyalások idején?
Három nézet a kerekasztal körül
Akkoriban ott, a földtulajdoni viszonyok átalakítására három gondolatkör rajzolódott ki. (Az a negyedik, többé-kevésbé az Agrárszövetség által képviselt szintén hangsúlyos vélemény, miszerint e viszonyok rendezettek, a szükséges privatizáció módját és mértékét a tulajdonos nagyüzemekre lehet bízni – s ha az állam kárpótolni akar, azt tegye a saját zsebére, hisz a majdnem ingyenes földszerzés előnyeit nem az azt használó téeszek, hanem a mesterségesen alacsony élelmiszerárakon keresztül az egész társadalom élvezte –, szóval e vélemény nem talált képviselőre az EKA-ban.) Mi volt a már ott megfogalmazott három, egymástól eltérő gondolati irány?
1. Vissza az 1947-es tulajdonviszonyokhoz! Az éppen akkori tulajdonosok az igaziak. Tőlük jogtalanul „rabolták” el a földet, s rabló a rablott holmin nem szerezhet tulajdont. Ez volt a kisgazdák álláspontja. Utóbb előszeretettel hivatkoztak a német alkotmányra, amely szerint a tulajdonjog sosem évül el.
2. A termőföld a nemzet kincse, azt senki sem sajátíthatja ki egyéni céljaira. Ezért a tulajdonosi reformnak a föld tulajdonosává a helyi társadalom képviselőit, az önkormányzatokat kell megtennie. A továbbiakban az önkormányzat dolga, hogy e földtulajdont a közösség mindenkori érdekei szerint – általában hosszú távú bérlet formájában – hasznosítsa. Így egyúttal az önkormányzatok gazdasági helyzete is stabilizálódna. Ezt vallották a kereszténydemokraták.
3. A termőföldnek magántulajdonba kell kerülnie. A földet művelő befektető és a hitelezők biztonságát csak a hosszú távra stabil, ugyanakkor megterhelhető, elzálogosítható egyéni tulajdon szolgálja kielégítően, ráadásul gondosabb, eredményesebb gazdálkodói magatartást alakít ki, mint a sokféle szociális, gazdasági (és komasági) szempontot ötvöző közösségi hasznosítás. De éppen, mivel a korlátozottan rendelkezésre álló termőföld tulajdonjoga egyfajta monopólium, ennek birtokosát a közösség javára fizetendő járadék (földadó) terheli, s a tulajdonjog megszerzését a teljes nyilvánosságot biztosító földpiacon keresztül mindenki számára lehetővé kell tenni.
Az SZDSZ álláspontja: kik legyenek tulajdonosok?
Talán mondani sem kell, hogy a szabad demokraták ez utóbbi véleményt képviselték, két alapelv leszögezésével: 1. Az új tulajdonosok ne egy jogi aktus erejével, hanem piaci versenyben választódjanak ki. 2. A tulajdonrendezés ne konstruáljon a földtől távol élő tulajdonosokat, és ne hozza létre a járulékfizető bérlők sokaságát. (A földbérleti rendszert később a piac alakítsa ki: azok jussanak bérlet útján pótlólagos földhasznosítási lehetőséghez, akik a nagy átlagnál annyival olcsóbban termelnek, hogy a termék ára és termelési költségeik közé még a bérleti díj is befér.)
A földpiacon igénylőként jelentkezők egy körét méltányosságból az állam támogathatja – mondtuk – elővételi jog biztosításával az egykori megváltási áron, hosszú lejáratú kedvezményes hitelekkel, lízingelési lehetőséggel, földre váltható (fix névértékű, de a helyi földpiacon kialakuló aranykorona-értékű, méretű földnek megfelelő) állami vagyonjegy kiadásával. Kedvezményeket azonban csak azok kapjanak, akik a föld megművelését is vállalják.
Honnan jön a kínálat?
De nem elég csak a keresletet támogatni, a föld kínálatát is biztosítani kell. Egy átmeneti (pl. hároméves) időszakra a jelenlegi földhasználó nagyüzemeket a megfelelő igénylőkkel szemben kényszerértékesítési kötelezettség terhelné a közös tulajdonban lévő földek meghatározott hányadáig (pl. 30 százalékáig). A közös tulajdon e hányadát tehát vételi joggal terheltük volna. Később a jogászok figyelmeztettek, hogy a kényszerértékesítési kötelezettség alkotmányos problémákat okozna, ezért alakítottuk ki a kisajátítási joggal felruházott decentralizált földalapok koncepcióját.
A kormányjavaslat
Hosszas huzavonát követően, miközben a miniszterelnök az Alkotmánybíróság segítségével egyszer már elegánsan kilőtte koalíciós testvéreinek, a kisgazdáknak a reprivatizációs követelőzését, megszületett a kormány kárpótlási törvényjavaslata. Ennek mesterségesen elnyújtott parlamenti tárgyalása közben további belharcok eredményeként született a gyakorlatilag teljesen a kisgazda koncepcióra épülő hárompárti koalíciós megállapodás. (Beszélő II. évfolyam 12. szám.)
Alkotmányos aggályok
Már az eredeti törvényjavaslat láttán fölmerült az alkotmánybírósági állásfoglaláskérés gondolata, de akkor ezt elvetettük. Mivel a javaslat csak egy behatárolt, szűk rétegnek (a helyben lakó volt tulajdonosoknak) biztosította volna a kárpótlási jegy közvetlen (piactól független) földre válthatóságát, a káros hatás nem lett volna jelentős. Úgy gondoltuk, ne mi borítsuk fel az esetleges kompromisszumot, ne halasszuk tovább a tulajdonvita lezárását.
Az új koalíciós megállapodás azonban szélesre tárta s gyakorlatilag korlátlanná tette a közvetlen földvisszaigénylési lehetőséget; a vételi jogot kiterjesztette egy újabb nem állami tulajdonban lévő vagyoni körre, az önkormányzati lakásállományra. Ráadásul tovább növelte a kárpótlás mértékében amúgy is meglévő többszörös különbséget a föld, illetve egyéb vagyon után kárpótlásban részesülők között. (Ez a különbség csak részben derült ki a javaslat szövegéből. Látható a degressziós tábla és az inflációs szorzók révén, de az elvételkori forgalmi érték tudatos alábecsléséből adódó különbségekre csak később fognak rádöbbenni az érdekeltek.)
Ez a megállapodás messze túllépett az eredeti javaslat körül feltételezett csendes kompromisszumon, ami esetleg kikerülhetővé tette volna a jogi vitákat. Így számunkra egyértelművé vált, hogy nem mondhatunk le az Alkotmánybíróság állásfoglalásáról.
Az Alkotmánybíróság nem dönt, viszont elutasít – de mit?
A történet itt fordul groteszkbe. Az Alkotmánybíróság a politikai feladat súlya alatt görnyedve salamoni döntést hozott. Öt oldalon keresztül fejtegeti, hogy miért nem dönt a rendelkezések alkotmányellenességének kérdésében, majd megindokolja, hogy miért is nem alkotmányellenesek a rendelkezések. S itt jön az igazi meglepetés! Az indoklás szövege ugyanis nem a benyújtott törvényjavaslatról szól, hanem egy olyan koncepciót véd meg a szabad demokrata kifogásokkal szemben, amely kísértetiesen hasonlít az eredeti szabad demokrata javaslathoz. Mindenekelőtt leszögezi: a kárpótlással „az állam nem jogi igényeket elégít ki, hanem méltányosságból juttat javakat a kedvezményezetteknek”. (Nesze nektek, kisgazdák!) Épp ezért teheti meg, hogy nem egyenlő mércével mér, hisz „nincs senkinek joga arra, hogy egy ex gratia juttatás meghatározott formájában részesüljön”. Majd: „csak az követelhető meg, hogy a nem egyenlő kezelésnek ésszerű oka legyen… pl. gazdaságpolitikai preferenciák”. (Hogy is van azzal a kisgazda érvvel, mely szerint a kárpótlás kapcsán a gazdasági célszerűséget alá kell rendelni a politikai és jogi szempontoknak, s épp ezért kaphassanak a földtől távol élő s nem földművelő leszármazók is termőföldet?)
A jelen eljárásban nincs szükség kisajátításra – mondja az Alkotmánybíróság határozata –, a törvényjavaslat csupán vételi jogot biztosít, s nincs alkotmányos akadálya, hogy a szociális piacgazdaság megvalósítása, a társadalmi tulajdon lebontása során a terheket elosszák azok között, akik a társadalmi tulajdont ingyenesen megszerezték. Az szükséges csupán, hogy e vételi jog a törvényhozás gazdasági és politikai céljait szolgálja. „Ilyen cél például a jelenlegi szövetkezeti tulajdon átalakítása a szövetkezeti tag magántulajdonosok közös tulajdonává; hasonló feladat az önkormányzati tulajdon létrehozása.” (De ki beszél ebben a törvényjavaslatban a szövetkezeti tag jogáról a jelenlegi szövetkezeti tulajdonra? S az önkormányzati tulajdont éppen hogy megterheli, semmint létrehozná ez a javaslat! Ja persze: már megint a szabad demokrata koncepciót védi a T. Alkotmánybíróság. Ellenünk. Köszönjük.) S végül, hogy semmi kétség ne legyen, újra megerősítik, hogy senkinek semmiféle eredeti joga nincs a kárpótlásra: „az új jogalap a méltányosság. Ez tehát eleve kizárja a régi jogcímekre való hivatkozást.” Tehát a törvényjavaslatban lévő összes diszkrimináció védhető, akár a kárpótoltak körére, akár a kárpótlás mértékére vonatkozzék is. S hogy a törvényjavaslat a minimális gazdasági racionalitásnak sem felel meg? Ezt a korlátot felállítja ugyan az Alkotmánybíróság, de elbírálása nem e magas testület hatásköre.
Utolsó kívánság
Megkoronázandó nagy művüket, a kisgazdák eredetileg név szerinti szavazást kértek a kárpótlási törvényre. Hadd lássa mindenki, ki akarja az igazságot s ki van ellene. Adja Isten, hogy egy-két év múlva is ilyen büszkén vállalják, hogy ez az ő törvényük. Ez azt jelentené ugyanis, hogy mégsem okozott olyan mértékű gazdasági és társadalmi károkat, amilyenektől most okkal retteg a fél ország.
Kapcsolódó cikkek
- Beszélő [7]